Blogirodalom és piszoárreklám – „értékmentés másként” (esszé)

Az a veszély fenyeget, hogy amíg lefoglal minket a nyomtatott művek számítógépes archiválása, a digitálisan létező szövegek sorsáról elfeledkezünk. Most még nem érezzük ezt a problémát aktuálisnak, hiszen felhasználók, fogyasztók, látogatók vagyunk az internet világában, értéket képviselünk, és néha-néha talán értéket teremtünk. De a jövő ezt már csak úgy fogja élvezni, ha ükunokáinknak gondosan tárolt végrendeletünkben megadjuk a felhasználónevet és a jelszót, hogy ne törölje használaton kívüli blogunkat, postafiókunkat, a közösségi oldalakon található profilunkat a szolgáltató. Vagy lesz majd egy profiltemető? Blogtemető? Emlékhely? – Boldog Zoltán esszéje

Blogirodalom és piszoárreklám

– „értékmentés másként” (esszé)

   A vécében álltam egy igen jó szándékú reklám előtt, akkor jutott eszembe ez az esszé. Na, nem úgy magától, a vegetatív folyamatoktól felajzottan, hanem a fénytől, ami a közelből érkezett. Világosan és egyértelműen azt üzente, hogy „a víz nélküli piszoár”. Látszik, hogy ez egy barátságos fény: vizet nem fogyaszt, csak áramot, mert úgy tűnik, ezt sem lehet megúszni energiahasználat nélkül. A világító reklám így erre az ellentmondásra is rámutatott, megfogalmazva a tézist: nem lehet az elvek viszonylagos feladása nélkül értéket menteni.

   Amikor Vörösmarty feltette a kérdést, bizonyára merőben más helyzetben, hogy ment-e a könyvek által a világ elébb, még nem sejtette ennek ökopolitikai, ökoetikai vonzatait, és a 21. századra vonatkozó esztétikai és kanonizációs következményeit is talán csak egy hangyányit. Bevallom, ezt én se nagyon vágom. De annyi azért különösebb elméleti apparátus nélkül is megállapítható: ha nem ment, akkor ideje lenne átgondolni az ész nélküli nyomtatást, és élni a digitalizáció adta lehetőséggel, csak azt adni ki papíron, ami feltétlenül szükséges. A többit e-bookon, doksiban, pdf-en vagy szövegként is használható képfájlban elérhetővé tenni, és adathordozókon tárolni, amíg csak lehet. Irtjuk itt az őserdőket, és még a világ sem megy elébb, milyen ciki!

   A fő probléma ennek megvitatásánál elsősorban az lehet: ki dönti el, mi az, aminek a megjelenése feltétlenül szükséges?

   A mai gyakorlatot figyelembe véve a kiadó, annak szerkesztői, természetesen a megjelenést megelőlegezve. Az olvasók pedig utólag, legfőképpen a megvásárolt példányokkal. Mellettük a média és a szakma képviselői a megjelent szövegről adott visszajelzésekkel, recenziókkal és kritikákkal.

   A webkettes felület ennél a procedúránál sokkal alkalmasabb az elsődleges megjelenésre, mint a nyomtatás, ha sorra vesszük és továbbgondoljuk az ehhez kapcsolódó nagyon is lényeges közhelyeket. Bizonyíthatóan több emberhez jut el egy-egy interneten megjelent szöveg, bizonyíthatóan nagyobb távlatokat nyújt az olvasáshoz, a kiadáshoz, a megvitatáshoz, a kiadói politikától független spontán kanonizációhoz, vagy inkább: kanonizálódáshoz. A webkettes felület fontos szerepet játszhat abban, hogy megszűrje a kiadhatónak vélt szövegeket. Alapul vehetjük ennél a szelekciónál például az olvasottságot, vagy a másik ilyen tényező lehet a kommentek száma, és ezen felül a hozzászólások útmutatása, értékítélete. Egy előkanonizáció játszódhat le, amely kevésbé szakmai, annál életszagúbb, átlagolvasóbarátibb. Egy olyan tökéletes, élesben, a szemünk előtt zajló előkanonizáció, ahol az olvasó választ, a kiadó pedig közreműködik az igények kielégítésében.

   De ki olvasná el ugyanazt a szöveget nyomtatásban, ha már egyszer megtette digitálisan? Hangozhat jogosan a kérdés. A Telep-antológia fiatal költőinek sorsa azt mutatja, hogy az ilyen fajta, webkettes, előkanonizációs út járható. Sokan közülük a Telep-csoport digitális életének lezárása mellett is máig élnek az internet és főleg a blogolás adta lehetőséggel, és olvasóikkal, barátaikkal, szakmabeliekkel vitatják meg szövegeiket egy esetleges nyomtatásban való megjelenés előtt. Ugyanilyen fórumnak tekinthető a Körhinta vagy az Előszezon, nem beszélve az ilyen oldalak ősatyjának tekinthető Dokk-ról, amelyet éppen a cikk publikálásának idején alakítanak át.

   Ha a felsorolt irodalmi csoportok és oldalak szerzőinek megjelenésére tekintünk, számos olyan példát találunk, amely során a szerzők figyelembe vették szerzőtársaik, kommentelőik tanácsát, és az általuk javasolt változtatásokkal publikálták kötetben. Elég, ha valaki Simon Márton Dalok a magasföldszintről című kötetének verseit összeveti az Előszezonon és a folyóiratokban publikáltakkal. Érdekes eltéréseket és egyezéseket talál, melyek egy kevésbé elvetemült filológust is felizgathatnak. A példákat lehetne még sorolni, de ebből is látszik: a műhelymunkán felül egy tökéletes, az olvasókkal egyeztetett, már-már azt mondhatnánk: ideális kanonizáció játszódik le. Ha a kiadónak van esze, akkor megfogadja a kettős célközönség (a blog és az abból készülő könyv olvasóinak) tanácsait, és követi ezeket az igényeket. Ezt bizonyíthatja, hogy Simon Márton kötetének első kiadása – a facebookos marketingnek is köszönhetően – a Könyvhéten elfogyott, azaz van rá kereslet, és legfrissebb információk szerint hamarosan jön a második.

   Az Előszezon neve így új értelmet is nyer: előválogatása, előszobája lesz egy ideális kötetnek, amely az esztétikai csiszoltságán túl ökopolitikailag is korrekt. A webkettő ítélt felette, így indokoltan, az olvasóközönség előzetes engedélyével szaporítja a nyomtatott könyvek számát, ötven oldalával, szerény és megfontolt példányszámával visszafogottan irtja csak az őserdőket, építi belőle a kultúrát. Emellett egy gondos műhelymunkával létrehozott mesterremek, szerzője is büszkébb lehet rá, hisz’ együtt válogatták a pályatársakkal, olvasókkal, és a gyakran inkognitóban maradó kommentelőkkel.

   Ahhoz viszont, hogy ezekkel az ökopolitikailag korrekt blogokkal vagy az ezek nyomán megjelent könyvekkel menjen a világ elébb, arra van szükség, hogy fennmaradjanak. Ennek egyik útja, hogy a blogokból született könyvek felkerülnek a könyvtári polcokra, ahová viszont el sem kell látogatnunk, hogy digitális formában olvassuk az eredeti változatukat. Ráadásul a könyv elszakad, széthullik, széttépik, ellopják, elégeti egy újabb diktatúra, vagy csak egyszerűen elporlik egy idő után. A szerveren tárolt információk a hozzáférhetőség és az állományvédelem szempontjából biztosabb helynek tűnik, hiszen az un. szervertükrözéssel mindenről automatikusan biztonsági mentés készül. Így véli a közhiedelem. Ha viszont nem fordítanak ilyen figyelmet az adattárolásra, vagy a blogszolgáltató ráun a sok régi anyagra, törli a számára talán csak mega- és gigabájtokat jelentő betűrengeteget. Így akarva, akaratlanul kanonizál. Törlésével újrakanonizálja azokat a szövegeket, melyek felett egyszer már ítéltek, és arra a következtetésre juthat, hogy a blogszolgáltató nem egy digitális könyvtár, nem egy értékmentő bank, hanem felület, ahol az újabb író-olvasó generáció szeretné hallatni a hangját. Nekiáll kíméletlenül ritkítani, és majd csak az marad fenn, amit annak idején (most) az őserdők magukba szívtak, azaz nyomtatva vannak. Amiért tényleg kénytelenek leszünk felkelni a gép elől, és elmászni a könyvtárba.

   Itt válik fontossá az állami beavatkozás, amely finanszírozhatja a digitális adatmentést, a digitális kanonizációt. Ez főként azt jelentette napjainkig, hogy a nyomtatott kultúra termékeit próbálták átmenteni számítógépes adatbázisokba. Gondoljunk csak a Digitális Irodalmi Akadémiára a PIM részéről, illetve a Magyar Elektronikus Könyvtárra az OSzK koordinálásában. Ez is elhanyagolhatatlan tevékenység, de eddig kevés figyelem esett a kortárs és főleg a Gutenberg-galaxison kívül létező kultúra értékeinek átmentéséről, azaz az egyébként is elektronikus tartalom tárolásáról. Legyen szó ebben az esetben a könyv formában kiadott blogszövegekről, melyek eredeti megjelenési közege mégiscsak a webkettes felület, és részüknek tekinthetők az őket formáló kommentek is. Ugyanúgy befolyásolja olvasásukat a gyakori hipertextuális szerveződés, az előttük és utánuk álló bejegyzések. Az sem mellékes, hogy ezek a szövegek elsődlegesen ilyen formában váltak a kultúra részévé.

   Példaként említhetném a kérészéletű Napi szar vers blogot, amely kritikus és néha vitatható gesztusával népszerűsítette a költészetet, gyakran rákérdezve irányzatok és poétikai kísérletek létjogosultságára a kortárs irodalomban. A vállalkozás hiánypótló volt, mert felrúgott minden píszít, és provokatív jellegével hasznos vitákat gerjesztett, ráadásul teljesen szembe ment a kritika manapság divattá vált tudományos nyelvével. A blog írói saját bevallásuk szerint külső, hatalmi kényszer miatt beszüntették a többek által sárdobálásnak minősített napi reflexiókat. A szájt lekerült a porondról, és a gugli őrizte sírját egy-két hónapig, majd pedig azt is betemette az idő szájberhulladéka. Kortárs költőink fellélegezhettek, hogy jöhet ismét a tapintatos kritikák kora, a jövő irodalmárai meg majd sötétben tapogatózhatnak, hogy mi is volt az a Napi szar vers blog, amely 2009-ben megbolygatta az irodalmi életet.

   Az a veszély fenyeget, hogy amíg lefoglal minket a nyomtatott művek számítógépes archiválása, a digitálisan létező szövegek sorsáról elfeledkezünk. Most még nem érezzük ezt a problémát aktuálisnak, hiszen felhasználók, fogyasztók, látogatók vagyunk az internet világában, értéket képviselünk, és néha-néha talán értéket teremtünk. De a jövő ezt már csak úgy fogja élvezni, ha ükunokáinknak gondosan tárolt végrendeletünkben megadjuk a felhasználónevet és a jelszót, hogy ne törölje használaton kívüli blogunkat, postafiókunkat, a közösségi oldalakon található profilunkat a szolgáltató. Vagy lesz majd egy profiltemető? Blogtemető? Emlékhely? Ki tartja fenn, ki lesz a gondozója? Ha senki, akkor számos költői vagy családtörténeti, kultúrtörténeti szempontból fontos levelezés veszik el ezzel! De talán nem kellene ezt a feladatot kizárólag az unokákra bízni.

   A fenti gondolatmenetből is látszik, hogy az olvasással nincs nagyobb gond, mint Vörösmarty korában. De egyre gyakrabban olvasnak üvegen, és egyre gyakrabban görgetnek olyan szövegeket blogokon, fórumokon, fájlmegosztókon, közösségi oldalakon, melyek néha meghatározóbbak lesznek gondolkodásukban, mint a nyomtatott termékek. A világ meg ugyanúgy nem megy elébb. És miközben töretlenül hiszünk abban, hogy a digitalizáció megmenti a nyomtatott kultúra kiemelkedő termékeit, a szemünk előtt tűnhet el ez a másik, melynek megőrzése – tévesen – evidencia számunkra. Bármennyire nem környezettudatos és bármennyire meglepő is, talán nem kell restnek lennünk átmenteni a digitálisan létező szövegek némelyikét a könyvkultúrába. Egyszer talán lesz idő, hogy mindazt újra digitalizáljuk. Az elveink viszonylagos feladása nélkül nem tudunk értéket menteni. Erre tanított engem ez az igen jó szándékú reklámfelirat.

Boldog Zoltán