Közös munka várt ránk. Ő volt a szervező én a fotós. A megbízás egy koncertfotózás volt, az anyag egy komolyzenei fesztivál előkészületéhez kellett. Koncertekről ki, koncertekre be.

Kapaszkodó

Közel fél éve, hogy a fővárosba költöztem. Egy számomra megannyi ismeretlent magában rejtő hely, ahol álmodott boldogságom talán valóra válhat. Ekkortájt ismerkedtem meg Zé-vel – akinek neve az általa leggyakrabban használt „izé” szóból ered –, az egyetem egyik harmadéves bölcsész hallgatójával.
Zé állandó rohanásban él. Fejét elhagyva fut mások, s saját élete után, s kezéből egy percre sem ereszti el mobiltelefonját.
Egyik csoporttársa a minap viccelődve csak ennyit mondott róla:
–    Mióta ismerem, telefonál. Hívásfogadás, gyorsgomb, sms- ek tucatjai…

Közös munka várt ránk. Ő volt a szervező én a fotós. A megbízás egy koncertfotózás volt, az anyag egy komolyzenei fesztivál előkészületéhez kellett. Koncertekről ki, koncertekre be.
Egy olyan világ kapuján léptünk be, ahol a legkisebb emberi, s zenei rezdülés is világokat mozgat meg. Őszinte figyelemmel kísértem végig neves előadók fellépéseit és hittem, hogy ezzel társam is így van, vagy épp így lesz. De nem. Zé csak telefonált és telefonált. Hol a pad alatt, hol az előadó jelenlétében vagy épp egy lassú tétel közepén. Az őrületbe kergetett vele. Sohasem zavartatta magát.

Egy nap azonban nem bírtam tovább.
–    Ez már beteges! – vágtam hozzá ingerülten. Tényleg nem veszed észre magad? Komolyan azt hiszed, hogy ennyire fontos vagy? Miért nem tudod csak egy percre letenni azt a nyomorult telefont?
Zé rám nézett, s egy fél mosollyal csak ennyit mondott:
         – Most hülyülsz? Ez az én reménysugaram, hogy nem vagyok egyedül!
Majd újra gyorsgomb és hívás…. de most hallanom sem kell, amit Zé rémült arca üzen:
„A hívott számon előfizető nem kapcsolható.”