Nyikolaj Vasziljevics GOGOL: VÍJ - Boszorkányság egy gyikanykai tanyán, 2. rész

Mikor felébredt, az egész házban nagy volt a sürgés-forgás, az éjszaka meghalt a gazda leánya. A sok szolgalegény ide-oda futkosott, egy két vénasszony sírva fakadt, kíváncsiak tömegesen gyűltek a kerítés elé, úgy lestek be az udvarház kertjébe, mintha ott tudja Isten mit lehetne látni.
(A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

Nyikolaj Vasziljevics Gogol

VÍJ

Második rész

Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy a filozófus alig tért eszméletre és mindkét karjával a térdéhez kapott, hogy lefogja a saját lábait, de nagy csodálkozására a lába akarata ellenére is mozgott, vágtatni kezdett, gyorsabban mint egy cserkesz paripa. Mikor már az udvar is mögöttük volt, hosszú, mély őt nyílott meg előttük, jobbról-balról erdő szaladt feketén, mint a szél, csak akkor mondotta magában a diák, hohó, hiszen ez egy boszorkány.
Az égen a folyó hold sarlója világított, a földön úgy terült el, olyan könnyedén és lengén az éjfél félénk lehellete, mint egy áttetsző fátyol. Mintha az erdők, rétek, völgyek és egek nyitott szemmel szunnyadtak volna. Körös-körül lehellet se lendült, az éjszakai hűvös levegő nyirkos-melegen terül reájuk. A bokrok és fák árnyéka, mint az üstökös farka, olyan keskeny sávban simult a szelíden emelkedő síkra. Ilyen volt az az éjszaka, amelyen Brut Choma, a filozófus, hátán titokzatos lovasával vágtatott a pusztán. Érezte, hogy egész különös. kínos, kellemetlen és mégis kéjes érzés ébred a szívében. Lenézett a földre és látta, hogy a fű, amely szinte súrolta a talpát, a messzi mélységben zöldül odalent és hogy fölötte víztükör terül el tisztán, mint a hegyi forrás, mintha a föld színén a fű világos, és fenékig átlátszó tenger feneke volna. Legalább tisztán látta, hogyan tükrözte vissza a képét, amint a vén asszony a nyakában ült. Látta, hogy odalent a hold helyén ismeretlen rőt nap világít, hallotta, amint a kék harangvirágok fejecskéjüket félrebillentve csilingelnek, látta, hogyan suhan ki a sás körül a sellő, világosan megcsillant hátának vonala és a farka, amely gömbölyű volt és rugalmas, mintha csillogásból és remegésből volna szőve. A sellő is feléje fordul, arcához közelít már, az arca sugárzik és szikrát hány a világos szeme. Lelke varázsló énekével közelít hozzá s már fönt is van a víz színén, ragyogó kacagás rázza meg, aztán újból elsuhan. Most a hátára fekszik és illatos keble, amely halvány, mint a csiszolatlan üveg, fehér, gyöngéd, rugalmas, gömbölyű, megvillantja vonalait a nap sugarában. 

Valóságban látja-e vagy nem látja, ébren van-e vagy álmodik? De mi hallatszik onnan a távolból, szél-e vagy muzsika? Csengő-bongó hangja idáig hallatszik, egyre erősebben közelegnek hullámai és elviselhetetlen csicsergéssel hatolnak az ember lelkébe.
Hát ez micsoda? – gondolta Brut Choma a filozófus s mialatt gyors vágtatással suhant tovább, lenézett maga alá. Patakokban folyt róla az izzadtság, őrülten kéjes érzés futott rajta végig, egészen különös, titokzatos és kínzó gyönyörűség. Gyakran úgy érezte, hogy a szíve verése már régen elállott és rémülten, ijedt kézzel kapott a melléhez. Kimerülten és zavarodott lélekkel idézett emlékezetébe valamennyi imát, amit csak kívülről tudott. Elmondott magában minden ördögűző imádságot. S hirtelen, mintha megkönnyebbült volna terhétől, úgy érezte, hogy futása lassudni kezd, mintha a boszorkány nem súlyosodnék többé elviselhetetlen teher gyanánt a nyakára. Lába már elérte a sűrű füvet, amely egész közönséges réti fű gyanánt terült el előtte. A hold sarlója világosan fényeskedett az égen.

Rendben van, gondolta magában az ifjú filozófus és már szinte hangosan kezdte mondogatni az ördögűző formulákat. Végre villámgyorsan kiugrott a vén boszorkány alól s ő termett a hátán. Apró tipegő léptekkel oly gyorsan kezdett vágtatni az asszony, hogy lovasának szinte elállott a lélekzete. A föld halványan csillogott alattuk, a hol világában minden fényesen terült el, bár nem világította meg teljes világosság, szeme előtt a völgyek egyenletes nyugalomban vonultak, csupán a gyors futásban határozatlanul csillámlott meg szeme előtt a kép és egybefolytak a vonalak. Föl-fölkapott a földről egy hasáb fát, amely az úton hevert és teljes erejéből verni kezdte az öregasszonyt. Vadul felnyögött, nyögése eleinte dühösen és fenyegetőn hangzott, aztán mind halkabb lett és halkabb, kellemesebb, tisztább, végre alig hallható susogássá változott, amely úgy pengett, mint az ezüst csengettyű és a szívéig hatolt. Akaratlanul is megvillant fejében a gondolat, valóban az öreg asszony van-e még alatta?
Nem bírom tovább! – kiáltotta kimerülten a nő és elterült a földön.

A filozófus felállt és a szeme közé nézett. Már szürküllött a hajnal és a távolban Kiev templomainak aranyos kupolái csillogtak. Gyönyörű szép leány feküdt előtte a főben, sűrű borzas haj takarta homlokát, a szempillái olyan hosszúak voltak, mint egy nyílvessző. Ájult álmában messzire elvetette magától hófehér meztelen karjait és könnyező szemekkel nézve az égre, fájdalmasan sóhajtozott.
A filozófus úgy remegett, mint a nyárfalevél, a részvét, egy egészen sajátos izgalom és különös szerénység szorították el a szívét. Egész erejéből nekifutamodott. Útközben nyugtalanul vert a szíve és egyáltalán nem tudott tisztába jönni azzal, mely különös új érzés az, ami így erőt vett rajta. Már nem akart visszatérni a tanyához és Kiev felé indult siető léptekkel, de egész útjában ezen a titokzatos kalandon járt az esze.
A városban alig volt már diák, valamennyien elszéledtek a tanyákra vagy azért, hogy ott nyári állást vállaljanak vagy pedig e szándék nélkül egyszerűen azt, mert a kisorosz tanyákon az ember ehetik túrót, sajtot, tejfölt, barátfülét akkorát, mint egy kalap, a nélkül, hogy egy vörös fillért is kellene érte fizetnie. Az óriási, széles, három utcára nyíló ház, a kollégium, egészen megürült. S bár a filozófus minden sarokba bedugta az orrát és minden lyukba belenyúlt, fölkutatott minden rejtekhelyet a háztetőn, a padláson még egy falat szalonnát se tudott találni, még egy darab száraz kenyeret sem, amit pedig a burzákok szívesen eldugdosnak.
A filozófus mindazonáltal hamar rájött arra, hogyan vigasztalja meg nagy bánatát, halkan fütyürészve háromszor végigment a piactéren és egynéhány forró pillantást váltott egy sárga fejkendős fiatal özvegyasszonnyal, aki szalagot, sörétet és kocsikereket árult és még aznap elébe tálalt a diáknak, ami jót csak szeme-szája kívánt,búzalisztből sült süteményt és sült tyúkot… egyszóval, el se lehet képzelni, mi minden nem kínálkozott azon az asztalon, amely egy kicsiny vályogfalú házban állott, sárár meggyfa-kert közepette.
Még aznap este a korcsmában találjuk a filozófust, amint füstölgő pipával a szájában végigfeküdt a padkán és mindenki szemeláttára egy fél aranyat hajított oda a zsidó korcsmárosnak. Boros kancsó állott előtte, a jövő-menő vendégekre közönyösen hűvös pillantást vetett és már eszébe se jutott rendkívüli kalandja.
Közben elterjedt az a hír, hogy egy gazdag kozák százados leányának, akinek a tanyája Kievtől ötven versztnyire feküdt, egy napon, midőn esti sétájáról hazajött, véresre volt verve a teste. Alig volt annyi ereje, hogy elvergődjék a szülői házig, most halálos ágyán fekszik és halála előtt azt az egy kívánságát közölte szüleivel, hogy a halotti imát, valamint azokat az imákat, amiket halála előtt három nappal kell elmondani, egy kievi papnövendék mondja el, Brut Choma. Mindezt a filozófus magától az iskola igazgatójától tudta meg, aki őt a szobájába hívatta és meghagyta neki, hogy minden késedelme nélkül sietősen útra keljen, a tekintélyes kozák gazda beküldött érte kocsiját és embereit.
A filozófus akaratlanul is egész testében megremegett, olyan érzelem fogta el, amit sehogysem tudott magának megmagyarázni. Sötét sejtelem azt súgta neki, hogy valami baj fogja érni és anélkül, hogy tudta volna miért, kereken kijelentette, hogy nem megy.

Ide hallgass Domine Brut, – szólt a rektor. Bizonyos esetekben rendkívül udvariasan szokta mondókáját az alája rendelt diáknak elmondani. – Ki az ördög kérdezte tőled, hogy akarsz-e menni vagy se? Annyit azonban megmondok neked, hogyha még egyszer így a sakodra mersz állani, és így merészelsz velem beszélni, akkor kiadom a parancsot, hogy a hátadat, meg azt, ami azután következik, úgy megsimogassák fiatal nyírfavesszővel, hogy még fürdőbe se tudsz elmenni!
A filozófus megvakarta a füle tövét és anélkül, hogy egy szót szólt volna, kiment. Az volt a szándéka, hogy az első kedvező alkalommal lábai gyorsaságához folyamodik. Elgondolkozva ballagott le a keskeny lépcsőn, amely a nyárfaárnyas udvarra vezetett. Amint egy percre megállott az udvaron, meglehetősen tisztán hallotta, amint a rektor a kulcsárnak és még valakinek, valószínűleg a kozák gazda küldöncének valamit meghagyott.

Mondd meg a gazdádnak, hogy köszönöm a darát meg a tojásokat, – szólt a
rektor, – és mondd meg neki azt is, hogy a könyveket, amiket kéretett, mihelyt készen lesznek, rögtön elküldöm neki. Már odaadtam leírás végett az írnoknak. Igen és ne feledd el, kedves barátom, hozzátenni azt is, hogy úgy tudom, a gazdád birtokán jó halat lehet fogni, különösen kecsegét, így hát alkalomadtán küldhetne egyet-kettőt. A kievi piacon drága és nem is jó. Te pedig Jevdoch adjál mindegyik legénynek egy pohár pálinkát, a diákot meg kössék a kocsihoz, mert különben megtalál lépni.
Tyű az anyádat, – vakarta a filozófus a fületövét, nem megszagolta a hosszúlábú
angolnája?
Lement és egy kocsit látott, amit eleinte keréken járó juhakolnak tartott. Igazán olyan mély volt, mint egy téglaégető kemence. Pedig nem volt egyéb, mint közönséges krakkói szekér, amiben a zsidók zsúfoltan, mint néhány tucat hering, áruikkal együtt városról-városra jártak, különösen ahol kiszaglászták, hogy országos vásár lesz. Hat erős és izmos, bár kissé éltes kozák várta a filozófust. Finom posztóból szabott kaftánjuk és rajtuk a sok paszomány mutatta, hogy igen előkelő és gazdag földbirtokos udvarában élnek. Apró beforradt sebhelyek büszkén hirdették, hogy valamikor dicsőséggel megállták helyöket a harc mezején.
Mitévő legyek? Ami az emberre vár, azt hiába, ki nem kerülheti, gondolta magában a filozófus és hangosan így szólt a kozákokhoz:
Adjon Isten jónapot testvérek és bajtársaim!
Adjon Isten jónapot diák úr, – felelte egyik-másik.
Hát ide üljek be veletek együtt? aztán pompás egy szekér, – folytatta a megjegyzéseit, miközben beszállott a kocsiba. – Nem kell egyéb, mint néhány muzsikus és az ember mindjárt táncra is perdülhet.

Igen, terebélyes egy szekér az igaz! – szólt az egyik kozák, aki a bakra telepedett a
kocsis mellé. A kocsis kendővel csavarta be a fejét, mert a süvegét már biztosan elitta valamelyik kievi kocsmában. A többi öt a diákkal együtt a kocsi belsejébe kapaszkodott és letelepedett azokon a zsákokon, amikbe városi boltokban vett sok mindenféle áru volt gyömöszölve.
Igazán érdekes volna megállapítani, – szólalt meg a diák, – hogyha ezt a kocsit
valamilyen áruval megraknók, tegyük fel sóval, vagy vasrudakkal, hány lóra volna akkor szükségünk?
Igen, – szólt némi hallgatás után a kozák a bakon, – bizony meglehetős sok jó lóra
volna szükség.
Miután ilyen nyugodt és kielégítő választ adott a kozák, úgy érezte, hogy most már joga van az úton végig hallgatni.
A filozófus azonban nagyon szerette volna megtudni, miféle ember az a kozák gazda, milyen a természete, mit mesélnek a kedves leányáról, aki olyan szörnyű állapotban került haza és most halálos ágyán fekszik és akinek a története most már szorosan az övéhez van kapcsolva, egyszóval milyen képe van a családnak és hogy mi történik ott a házban. El is kérdezte sorban valamennyiről, de úgy látszik a kozákok szintén filozófusok voltak, mert válasz helyett szótlanul szívták tovább pipájukat és a zsákokon heverésztek.
Csak egyikük szólott a bakon ülő kocsishoz és röviden ráparancsolt, mondván: – Jól vigyázz Overkó, ne ülj úgy a bakon mint a borjú az új kapu előtt, hanem mikor elérjük a csárdát, ami a csuhrejlovi úton áll, akkor el ne feledkezz arról, hogy megállj, kelts fel engem meg a többi legényt is, ha valamelyikünk el talált volna aludni.
Ezután pedig meglehetős zörej kíséretében menten elaludt.
Erre a figyelmeztetésre egyébként nem volt szükség, mert alighogy az óriási szekér a föntemlített csárda felé közeledett, valamennyien torkuk szakadtából ordították, hogy megállj! de ezenfelül Overkó lovai be voltak tanítva arra, hogy csárda előtt maguktól is megálljanak.
Bár forrón tűzött a júliusi nap, valamennyien kiszállottak a kocsiból és bementek az alacsony piszkos szobába, ahol a zsidó kocsmáros nagy örömmel üdvözölte régi ismerőseit. A zsidó a kabátja hátsó zsebéből néhány disznókolbászt tett az asztalra, de rögtön el is fordította arcát ettől az Írás által eltiltott gyümölcstől. Valamennyien letelepedtek az asztal köré. Mindegyik vendég elé cserépkorsót állítottak és a filozófus deáknak szintén részt kellett vennie a lakomában. Mivel pediglen a kisorosz ember, ha berúg, föltétlenül csókolódzik vagy sírva fakad, a szoba nemsokára tele lett ölelkező kozákokkal.

Gyere ide Szpirid, hadd csókoljalak meg!
Fiam Dorozs ölelj meg hamar.
Az egyik kozák, aki valamivel öregebb volt mint a többi, a bajusza már egészen
megszürkült, a tenyerébe fektetette az arcát, egészen nekikeseredve zokogásra fakadt, hogy nincsen se apja, se anyja és hogy egész egyedül áll a világban. A másik is sokat rezonírozott és a síró bajtársát e szavakkal vigasztalta:
Ne sírj, Istenemre mondom, ne sírj! Hát aztán mi van azon? A jó Isten úgyis tudja
mért van ez így.

Volt köztük egy Dorozs nevű kozák, aki rendkívül kíváncsi volt. Folyton kérdésekkel zaklatta a filozófust és azt kérdezte tőle:
Szeretném tudni, mit tanultok az akadémián? Ugyanazt-e, amit az egyházfi a
templomban felolvas vagy egyebet?
Ugyan ne kérdezd, – szólt rá a másik. – Tanulják azt, amit akarnak. A jó Isten
úgyis tudja, mire van szüksége, a jó Isten mindent tud.
Nem a, én tudni szeretném– szólt Dorozs, – hogy mi áll a könyvekben? Mert
mégis csak lehet, hogy egészen más az, mint amit az egyházfi felolvas.
Istenkém, Istenkém, – szólt rájuk az egyik szürkefejű kozák, prédikáló hangon, –
minek is beszéltek ilyen dolgokról? Isten akarata így szabta meg, s amit az Isten elrendezett, ember keze meg nem változtatja.
De én mindent szeretnék tudni, ami a könyvekben írva vagyon, Isten uccse, én
elmegyek az Akadémiára, én bizony elmegyek. Nem hiszed ugy-e, hogy ezt végbe tudom vinni? Pedig én mindent végbeviszek, mindent…
Ó Istenem, Istenem, – szólt a vigasztaló és a fejét elkeseredve pihentette meg az
asztalon, mert már nem volt benne annyi erő, hogy a vállain hordja. A többi kozák az uraságról beszélgetett, meg arról, hogy miért is van hold az égen?
Mikor a filozófus diák látta, milyen hangulatban vannak a kozákok, elhatározta, hogy hasznára fordítja és odébb áll. Elsőnek a fehérhajú kozákhoz fordult, aki apját, anyját gyászolta.
Miért sírsz bátyám! – szólt hozzá, – magam is árva vagyok, engedjetek el
gyerekek! Minek cipeltek magatokkal?
Engedjétek el, – szólott egyik-másik, – úgyis árva gyerek, menjen amerre akar.
Ó Istenek, Istenem, – szólott a vigasztaló kozák, s felemelte a fejét. – Engedjétek
el, menjen Isten hírével.
S a kozákok már-már kikísérték ők maguk a szabadba, de az a kozák, aki az előbb olyan kíváncsian érdeklődött a diákélet iránt, visszatartotta őket és így szólt:
Ne nyúljatok hozzá, én az Akadémiáról akarok vele beszélni, magam is diák
akarok lenni.
Egyébként sem valószínű, hogy menekülése célhoz vezette volna, mert mikor fölkelt a diák az asztaltól úgy érezte, mintha fából volnának a lábai. És hirtelen annyi ajtót látott a szobában, hogy alig igen tudta volna az igazit megtalálni.
Csak estefelé jutott eszébe az egész társaságnak, hogy jó volna már útnak indulni. S miután befeküdtek a kocsiba, lassan megindult a fogat. Erősen meghajtották a lovakat, útközben egy nótát énekeltek, aminek a szövegét és az értelmét alig tudta volna valaki kivenni. Miután az éj nagyobb részén keresztül-kasul bolyongtak a síkságon és szakadatlanul letértek az útról, pedig valamennyi álmában is megismerte, egy meredek lejtőn végre egy völgybe hajtattak és a deák az őt mindkét oldalán alacsony sövénykerítést látott, mögötte lombos gyümölcsfákat és a levelek közül kicsillogó háztetőket. Nagy és tágas tanya volt. Éjfél már régen elmúlott. A sötét égen kis csillagok gyúltak ki, egetlen kunyhóban se volt már világosság, ugató kutyák kísérték őket az udvarra. Mindkét felől szalmafedeles házikók és csűrök állottak. Az egyik ház, amely az udvar közepén, a kapuval szemközt állott, nagyobb volt, mint a többi és nyilván ebben lakott a gazda. A kosi alacsony csűr előtt állott meg és az utasok nyugovóra tértek. A filozófus azonban szerette volna egy kicsit megnézni az őri lakot, de akárhogyan erőltette is a szemét, semmit sem tudott pontosan kivenni. Ház helyett csak egy medvét látott; a kéménynek olyan képe volt, mint a rektornak. Mire a filozófus feladta a tervét és aludni ment.

Mikor felébredt, az egész házban nagy volt a sürgés-forgás, az éjszaka meghalt a gazda leánya. A sok szolgalegény ide-oda futkosott, egy két vénasszony sírva fakadt, kíváncsiak tömegesen gyűltek a kerítés elé, úgy lestek be az udvarház kertjébe, mintha ott tudja Isten mit lehetne látni. A filozófus nagy lelki nyugalommal vette szemügyre azt a helyet, ahol az éjszaka semmit sem tudott kivenni. Az úrilak alacsony kicsi épület volt, amilyeneket régi időkben Kisoroszországban építeni szokás. A teteje szalmából volt, kicsi keskeny hegyes erkélye, amelynek egyetlen ablaka égbe néző szemhez hasonlított, egészen tele volt pingálva kék és vörös virágokkal és vörös félholdakkal. Az erkély alacsony tölgyfaoszlopokon állott, amik középütt gömbölyűre voltak faragva, alul hatszegletűek voltak és felül ügyesen kifaragott főben végződtek. Az erkély alatt egy kis lépcső állott. A ház két oldalán kiugró tornác, ami éppolyan alacsony oszlopokra támaszkodott, mint az erkély, csak egy némelyike csavart volt. Magas körtefa, amelynek piramisszerű hegyben végződött a lomja és halkan libegtek a levelei, a ház bejárata fölé terjesztette ágait. Magtárak kettős sorban álltak az udvaron és széles utat alkottak, mely a házhoz vezetett. Mögöttük közvetlenül a kapu közelében volt a két pince, bejáratuk háromszögletű szalmateteje egymással szembe nézett. Mindkét pincekapu háromszögletű oldala alacsony ajtóval végződött, amiket változatos képek ékesítettek. Az egyiken egy kozák volt ábrázolva, aki hordón lovagolt és a kancsóját a feje fölé tartotta, az volt alája írva: „Mindent magam iszom meg!”
A másikon tábori flaskó volt ábrázolva, pálinkás butykos és oldalt különös disz gyanánt egy ló, amely a levegőbe nyújtogatta lábait, hosszúszárú pipa és egy tamburin. Az volt alája írva: „A bor a kozák gyönyörűsége”.
Az egyik csűrnek a padlásáról, a hatalmas padlásablakon keresztül nagy dobot lehetett látni és néhány trombitát. A kapunál két ágyú állott. Minden azt jelezte, hogy a ház ura szeretett nagyokat mulatni, az udvarán gyakran visszhangzott vidám mulatság rikkantása. A kapun túl két szélmalom állott, a ház mögött kertek voltak és a fák lombjain keresztül nem látott egyebet az ember, mint a zöld sűrűben megbújó kunyhók kéményének a hegyét. Az egész tanya egy halomnak a széles és egyenletes tetején állott. Észak felől meredek hegy védte a telepet és a hegy lába közvetlenül az udvarig ért. Ha az ember alulról nézett fel rá, akkor még meredekebbnek látszott, magas ormán az ösztövér pusztai fű hosszabb-rövidebb kalászai nyúltak és feketén váltak el a világos égtől. A csupasz agyagdomb látványa szomorúságra hangolta az embert; meztelenre mosta a hegyet az eső és mély ráncokat vágott bele a víz. A meredek lejtőn két kunyhó állott, az egyik fölé hatalmas almafa borította gallyait. Magasra hányt kupacból nőtt ki és gyökeres körül alacsony karók támogatták. Mikor a szél lerázta róla az almát, egyenesen az udvarház kertjébe pottyantak. A hegy tetejéről ösvény kanyargott lefelé és az udvarház előtt fordult be a faluba. Mikor a filozófus végignézett rettentő és meredek lejtőjén és tegnapi útja jutott eszébe, meg az, hogy vagy a földesúr lovai szörnyen okosak vagy pedig a kozákok feje rettentően vastag, mert hiszen italos fővel meg tudták csinálni azt, hogy az óriási szekérrel és minden poggyászukkal együtt nem zuhantak hanyatt homlok a mélybe. A filozófus az udvar legmagasabb pontján állott, de mikor megfordult és a túlsó oldalra nézett, egészen más kép tárult elébe. A tágas szemhatárig nyúltak a beláthatatlan rétek. Nedvdús zöld színük minél messzebbre nézett az ember, annál sötétebbnek látszott és a távolban kékes ködben csillogott falvaknak egész sora, bár több mint húsz mérföldnyire voltak onnan.

A rétektől jobbra dombsor vonult és nagy messzeségben alig észrevehető keskeny szalagként csillogót és sötétlett a Dnyeper.
Ó milyen gyönyörű szép hely, – szólt a filozófus – itt szívesen élnék, halásznék a
Dnyeperben és a tavakban, puskával és hálóval vadásznék túzokra és szalonkára. A gyümölcsöt az ember megszárítja és mázsaszámra adja el a városban. Vagy még okosabb, ha pálinkát főz belőle. A gyümölcspálinkát össze se lehet hasonlítani a gabonapálinkával. De különben sokkal okosabb, ha azon gondolkodom, hogyan lehet innen odébb állni. (Folytatjuk)

Az 5/3. rész augusztus 7-én jelenik meg

Forrás: Nikoláj Gogoly: Mirgorod. Franklin Társulat Kiadása, Budapest

Fordította: Kiss Dezső

A képek forrása:

Mario Bava: La Maschera del Demonio (1960), spanyol játékfilm 
Gerorgij Kropacsov - Konsztantyin Jersov : Vij (1967), szovjet játékfilm
http://www.yolike.com/video/Vij