A TEKINTET IRÁNYA – Pálinkás György fotónovellája

,,Csukott szemmel is látok – gondolta a gyerek –, talán ilyen lehet Schönwald Imre szabadalma." De sehogy sem tudta kiegészíteni a képnek azt a részletét, amit mintha a ló mögött Iátott volna. Mikor kinyitotta szemét, a lovaskocsi ugyanott állt, mégis úgy emlékezett, hogy térdtől lefele egy láb és egy kutya is látszott a fogat mögött a járdán.

PÁLINKÁS GYÖRGY

A TEKINTET IRÁNYA

Akkor hirtelen valami szúrást érzett szemében, szempilla vagy egy porszem okozhatta. Az éles fajdalom ujjhegye alatt együtt lüktetett a kis verőérrel a szemhéján. S ahogy oldódott, lassan kibontakoztak a nedves árnyak a téren. Mintha végtelen járatokban bolyonganának leheletvékony üveg alatt. Egy pillanatra behunyta szemét, s az alakok dermedt lenyomata káprázott szemhéja mögött. Mintha kettévált volna a kép a kinti mozgásra és zajokra, s benne annak mozdulatlan metszetére.

,,Csukott szemmel is látok – gondolta a gyerek –, talán ilyen lehet Schönwald Imre szabadalma." De sehogy sem tudta kiegészíteni a képnek azt a részletét, amit mintha a ló mögött Iátott volna. Mikor kinyitotta szemét, a lovaskocsi ugyanott állt, mégis úgy emlékezett, hogy térdtől lefele egy láb és egy kutya is látszott a fogat mögött a járdán.

A Mezőszél utcában történt meg vele egyszer, már szinte szédült a kerítéslécek ritmusától, mégsem tudta szemét levenni róluk. Megpróbált a lécek mögé nézni, ahogy elhaladt előttük, de a belső kert félkaréjban pördült hátrafelé, mint mikor a vetítője kurbliját lassan tekerte. A kert nagyobbnak tűnt számára a valóságosnál, már szinte végtelennek, ám ő mégis körbejárhatná, át is kiabálhatna rajta.
És akkor valami kis részlet, mint egy hófolt a szántóföldeken, felvillanni látszott, aztán már nem tért vissza többé, pedig újra és újra végigment a kerítés menten.
„Ilyen rövid idő alatt nem tűnhettek el" – gondolta.

A járda íve meg hosszan követi a teret, és nincsen rajta se a kutya, se az a valaki. Nem fordulhattak be egyetlen kapualjba sem, akkor hallania kellett volna csukódását. Aztán lassan bemozdult előtte a kép, mint a vetítővásznon, egyet hátrakockázott, majd peregni kezdett. Mintha olyan világból érkezett volna erre a térre, amely ezzel az igazival sehol sem határos. Egy ideig még kísértette az a hajókajütre emlékeztető két kerek ablak Balogh Simon cégtáblája fölött. A bádog cégéren, mint félárbocra eresztett zászlón egyet-egyet mozdított a szél. A túloldal fölé magasodó ház ablakaira a varos távoli síkjai vetítették fényüket. Talán ez a bánatos kis fény, és még a lószerszámon imbolygó kerek fehérség emlékeztette az iménti futó rezdülésre. Megpróbált rést találni a jövő-menő emberek között, ám a tér szegletében álló épület elbarikádozta a kilátást. Az előtte lévő utcatorkolaton át szivárgott ki és be a tömeg. Valakit keresett ebben a téri forgatagban, gondolhatnánk, de talán mégsem így lehetett. A szembejövőket sorra megnézte, inggallérok, gombok és arcok menete. "Semmi baj, ők nem látnak engem", s kezét álla alá tette, mint a könyöklő fényképén. Matrózblúzban van azon a képen – „ rám nézz!" – mondta a fényképész. "Most én fényképezem őket, és nem tudnak róla."

És ekkor valaki megszólította.

Forgolódott, de arc nélkül maradt a hang. Kereste a tekinteteket, de egyik sem adta jelét, hogy ő volna, pedig abba az irányba néztek, ahol ő állt.
Ez a saját hangja, döbbent rá. Talán fénnyé vált a hang, s ott gyűrűzik a járdaszegélyen, a küllők között, az ablakokban, a tetők alján, a felhők között.
És akkor összezárult az a fényhasíték ott fönn az égben, hogy a következő percben bugyborékolva verje a zápor a lenti tereket. A hömpölygő vízfolyásokon hatalmas buborékok úsztak. Elpattanó gömbjeikből a begyűjtött hangok némán szálltak el.