Gergely Edó: Globális sáskák
Kebelére ölel a város és beőröl. A legtöbb idős, magyar bukaresti még mindig úgy él ott, mintha csak ideiglenesen, de közben kijár a Kálvin temetőbe előkészíteni a sírhelyét. A város beszippantó erejét könnyen összetéveszthető a hamis közösségérzettel. De az igazi közösség mindig akar a tagjaitól valamit. Bukarest nem akar tőled semmit, épp itt rejlik igazi veszélye, mert látszólag elfogad olyannak, amilyen vagy, s csak miután boldogan elszunnyadsz ideiglenes álmodban, derül ki, hogy ez a lényeg, nem kell adnod semmit cserébe, nem szabad másnak lenned, mint beolvasztottnak, tömegembernek, tömegrománnak.
Globális sáskák
Migráló fiatalként érkeztem Kolozsvárra, jól érzem magam itt, gyakran kijelentem, szeretem Kolozsváron az embereket. Lazák, derüsek, nyugodtak, kedvesek. Eddig a szintig be is fogadnak, eddig, és ne tovább. Hogy a kolozsvári közösség befogad-e, azt nem tudom, mert még nem találkoztam a kolozsvári közösséggel.
A munkahelyek nyomában migráló generációk a közösségből (ha még létezik valamiféle közösség) kiszakadt önző egyén mintapéldányai. Sáskák módjára szállingóznak városról városra, országról országra. Felfalnak mindent, amit az a bizonyos hely, ahol ideiglenesen laknak, nyújt számukra, aztán, amikor már nincs harapnivaló, továbbállnak. Cserébe nem adnak semmit.
A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen líceumban Salamon András tanárunk még a bevándorlóról beszélt. A bevándorló nem érzi otthonának a várost, a Moldvából betelepített gyári munkás itt csak a tisztaságot, a jólétet, a civilizált várost látja, készen kapja, ölébe pottyant. Nem kellett megdolgoznia érte és nem tudja, hogy ezt a jólétet valakik megteremtik, a rendet fenntartják. Nem alakul ki polgári öntudata, mivel nem érzi sajátjának a várost, még akkor sem, amikor már letelepedett, amikor már kezd gyökereket ereszteni. Ez akkor nagyon elgondolkodtatott, mivel én is egyfajta bevándoró voltam, a szorványból vándoroltam be a székelységbe, amely tömör kőtömbként fogadott. Azt hittem, a nagy székely-magyarságba hazaérkezem, igazi közösségre lelek, de csalódottan kellett tudomásul vennem, egy zárt kasztrendszer peremén kell ácsorognom. Hogy a kasztrendszeren belül mennyire működtek igazából a közösségek, azt nem tudhattam meg, mert még csak bepillantást se nyerhettem.
Migrálásomban a következő állomás Bukarest. Bukarest, a legkanibálabb város, amelyet csak láttam. Hihetetlen anyagi, kenyeret és vajat nyújtó vonzerejével nagyobb veszélyt jelent a letelepedni még nem kívánó fiatalok számára, mint az infrastruktúrás, magas életszinvonalas bió-öko-ezo Nyugat. Nem kőtömb fogadja a kóválygó fejű érkezőt, hanem mozaikból kavicsrengeteg. Simán lehetsz te is kavics. Nem lehetsz kőtömb, nem lehetsz homok, de kavics, az igen. Mint mindenki más. Kebelére ölel a város és beőröl. A legtöbb idős, magyar bukaresti még mindig úgy él ott, mintha csak ideiglenesen, de közben kijár a Kálvin temetőbe előkészíteni a sírhelyét. A város beszippantó erejét könnyen összetéveszthető a hamis közösségérzettel. De az igazi közösség mindig akar a tagjaitól valamit. Bukarest nem akar tőled semmit, épp itt rejlik igazi veszélye, mert látszólag elfogad olyannak, amilyen vagy, s csak miután boldogan elszunnyadsz ideiglenes álmodban, derül ki, hogy ez a lényeg, nem kell adnod semmit cserébe, nem szabad másnak lenned, mint beolvasztottnak, tömegembernek, tömegrománnak.
Az egyetem elvégzése után ismét szülőfalumban töltöttem egy évet. Úgy alakult, hogy közösségszervezőként. Veress László, az akkori olthévízi református lelkész azt mondta, hogy akkor képes teljes erejében megújulni egy közösség, ha közülükvaló emelkedik az élükre, nem pedig kívülről jövő. Sikerült is megmozgatni a falut, s ha másképp nem, a közönség szintjén bevonni szinte mindenkit a közösségbe. Amatőr színjátszó körünk és tánccsoportunk volt. Ünnepekkor csordultig telt a kultúrház. Amitől közösségérzésük lett az embereknek, az a közösen átélt katarzis volt. Azt az élményt, amit a délelőtti, templomi ünnep kiüresedett rituálé szerint ült ülése már nem bírt nyújtani, a művészet pótolta, ha amatőr szinten is. Közösen vett részt az egész falu valamiben, ami után mindenki arcán ott ragyogott sokáig a különös, közös játék jegye: a transzcendens köztünk járt. De, mint közösségszervezőt, szülőfalum sem tudott visszafogadni, befogadni, hiszen, saját szavaikkal, egy lépéssel mindig előttük jártam, barátságosak lehettek hozzám, meghittek velem már nem.
Sáskajáratom Finnországba vetett, nagy ugrás volt ez egy sáska részéről, főleg a kilencvenes évek végén. Itt már egyáltalán fel sem tevődött az integrálódás kérdése, mert nem volt, amibe. Közösség nincs. Szomszéd nincs. Család csonka. Statisztikailag ezek megléte ugyan nagyon szépen kimutatható, egymást érik az egyesületek, baráti társaságok, szociális szervezetek, de emberileg, a hétköznapi bőrödön tapasztalva mindez inkább nem tapasztalható. Kis, magyar baráti körünkben feltettük a kérdést, vajon szimpátiából járunk össze, vagy kényszerűségből, mivel szomjazzuk az otthonost és jobb híján csak mi akadunk egymásnak? A választ az idő adta meg, jobbára kényszerűségből, tehát nem sikerült saját kis privát közösséget kialakítanunk egy közösség nélküli társadalomban. Közben éltük sáska létünket és úgy viselkedtünk, mint a Salamon Sándor említette moldvaiak sepsiszentgyörgyön, rágcsáltuk a gazdasági jólét leveleit, de mi semmit nem adtunk cserébe. Mert nem éreztük a sajátunknak a várost, a kultúrát, az országot, mert senki nem akarta, vagy inkább senkik nem akarták, a nem létező közösség nem akarta, hogy sajátunknak érezzük, sőt, teljesen mindegy volt számukra, hogy sajátunknak akarjuk-e érezni, vagy sem. Miután degeszre zabáltam magam mindabból a jó-rosszból, mit Finnország adhatott és cserébe itt sem kellett adnom semmit, az elértéktelenedett, még csak disznók elé sem szórt kincseimmel a zsebemben továbbálltam. Vissza Bukarestbe, aztán vissza Erdélybe. S miközben gyomorrontásig megelégeltem már a sáska létet és szomjazom a közösséget, a közös játékot, ünnepet, létet, a rész-vételt, az oda-vissza energiaáramlást, kapaszkodót keresek.
Kapaszkodót, mint sok hasonló helyzetben levő sorstársam, aki sodródik, akit fújnak a globális szelek, akik a sok multi között elveszítik a kultit. S ha felülök egy pillanatra a szelek tetejére, tág horizont nyílik, és máris látom, időben és térben túl messziről jövő sodródás ez ahhoz, hogy aggódnom kellene. Ide is jöttünk, igaz, hogy már ezer vagy még több éve, de jöttünk. Az is lehet, hogy csak a történelemírók, csinálók, magyarázók miatt gondoljuk úgy, hogy letelepedtünk, lehet, hogy ez is csak egy állomás, és valamerre tartunk. Remélni szeretném, hogy valami közösség felé, amely nem helyhez kötött, hanem szabad, nyitott és befogadó.
Nyitott és befogadó, mint a nyelvünk. Amely, főleg, ha értjük, amit beszélünk, meghatározza gondolkodásmódunkat, viselkesmódunkat, érzésvilágunkat és világképünket. És ennek a közösségnek lehet és kell is adni cserébe valamit, képességedet a kinyílásra, befogadásra, önbecsülésre, az önátadásra, a szellemi egységre. Ha ez a nem elkülönülés igazából sikerül egy kulturálisan és nyelvileg behatárolt szellemi közösség szintjén, sikerülnie kell egyetemes szinten is, és akkor a globális sáskák is bárhol otthonra lelhetnek és mindenhol hasznosnak érezhetik magukat, mert pont rájuk van szükség és pont ott, ahol éppen vannak.
Gergely Edó
Gergely Edó olthévízi születésű író, meseíró, fordító. Élete földi térképét a folyók rajzolják: Olt - Olthévíz (szülőfalu), Sepsiszentgyörgy; Dambovita - Bukarest; Vantaa - Helsinki; Maros - Marosvásárhely; most pedig Szamos - Kolozsvárott. 1978 április 11-én született.
