MaSzat – KÉPLETES TERMÉSZETRAJZ 2. – Kerékgyártó György szatírái

Létünk feltétele, hogy átlényegítsük, ami körülöttünk él. Az állatok sokaságát új értelemmel kényszerülünk felruházni, másképp zsákutcába jutnánk. Semmi nem jó úgy, ahogyan van. A marha nem lehet marha, csak tej (persze, minőségóvó csomagolásban), fartő, szegy, felsál; a sertés mindenekelőtt csülök, szalonna, hurka, kolbász; a baromfi leves, paprikás, legvégső esetben párizsi.

KERÉKGYÁRTÓ GYÖRGY
 

KÉPLETES TERMÉSZETRAJZ
 

Második rész

Paravánok mögött

Ha szerencsénk van, föltárulnak a pince titkai. Súlyos zsákokkal szállunk alá; előbb nyolc lépcsőfokot kell megtennünk, kis pihenő következik, újabb öt lépcsőfok, forduló, végül három fok – az utolsó csorba. Léptünk meginog hirtelen, átkozódunk, kétségbeesetten állunk ellen a krumpliszsáknak, amely minden igyekezetével a földre teperne bennünket. Egyensúlyunkat megtalálva kiegyenesedünk kissé, az elpotyogott féltéglákat kerülgetve haladunk végig a félhomályos folyosón. Csak minden harmadik villanykörte világít, a csapdaként lapuló megszürkült pókhálók pedig a legsötétebb, legszűkebb sarkokban, a legalacsonyabb mennyezetek alatt húzódnak: akárhogy fordulunk, akárhogy hajolunk terhünkkel, valamennyit magunkra rántjuk, az elébb még síkos nejlon fogása markunkban ragacsossá válik. Kétoldalt korhadásnak indult deszkaajtók, réseiken át a divatból kihullott, gyermekektől és háziállatoktól megcsúfolt fotelek, egérrágta asztalok, kibelezett állólámpák, cigarettával kilyuggatott, levizelt, lehányt, vörösborral tarkított, felcsavart szőnyegek várakoznak. Hosszasan szerencsétlenkedünk az ajtózárral. A lakat berozsdált, a pántok nem illeszkednek egymáshoz, minden szorul, ellenkezik. A kiégett rezsó, a hűtőgép doboza és a megfeneklett bojler között helyet szorítunk a burgonyának. Elégedetten egyengetjük derekunkat, egy ideig igyekszünk nem gondolni a téllel.
A pince titkai nem is igazi tikok: ha tetten érjük őket, meglepően köznapi jelenségként hatnak. Amikor megtaláljuk a helyes utat az átnedvesedett, penészes falak, a meghatározhatatlan hangokat hallató csövek, vezetékek labirintusában, az időtlen idők óta több darabban heverő sörösüvegek, a kakaószacskók és a törött fülű teásbögrék között, amikor szembesülünk a csenddel, akkor beláthatunk a paravánok mögé. Apró mocorgást észlelünk a sarkokban: nem is olyan furcsa módon – a csapdák! – először a pókokra figyelünk föl. Fáradhatatlan buzgalommal szövik hálójukat, vagy éppen várnak – de elég egy apró mozdulat, és sötéthez szokott tekintetünk kikutatja őket. A patkányokat csak utóbb vesszük észre. A csöveken futnak végig, ha szerencsénk van, olyat is látunk, amelyik a falon kapaszkodik föl. Előlünk menekülnek. Nehezen megszerzett táplálékukat féltik attól a szokatlan, nagy tömegű, mozgó valamitől, amely behatolt ebbe az apró, surrogásokkal telt világba, s amely most éppen őket figyeli. A patkányokat látva a hideg fut végig a hátunkon, érezzük lúdbőrünk keményedését; hirtelen a magasba nézünk, onnan nem fenyeget-e veszély, majd körbetekintünk, akad-e olyan alkalmatosság, amivel, ha szükséges, megvédhetnénk magunkat. Seprűt, lapátot ragadunk, és elszántak vagyunk. Elvackolt burgonyánkat vizsgálgatjuk, a gonosz nyomaira számítunk, de egyelőre nyugodtak maradhatunk: az élelemért folytatott versenyben pillanatnyilag előrébb állunk.
Amikor megtaláljuk a helyes utat, szembesülünk a csenddel, és belátunk a paravánok mögé: csapdába esünk. A puszta felfedezés egy másik, talán csak elképzelt világba röpít bennünket; mi ott állunk a közepén, semmit nem értünk, csak halljuk a hangokat, észleljük a mozgásokat, és félünk. Félelmünk gyilkolásra sarkall bennünket – ha szerencsénk van, nem szükséges védekeznünk. Részévé, résztvevőjévé válunk ennek a nemkívánatos világnak, amelyből akkor sem menekülhetünk, ha visszarohanunk a homályos folyosón, átugorjuk a három lépcsőt, az ötöt és a nyolcat: az elképzelt lét úgy láncol magához, hogy mi hurcoljuk magunkkal minduntalan.
Persze, van úgy, hogy nem válik láthatóvá a titok. Bevackoljuk a burgonyát, és boldogak vagyunk, mert egy ideig nem kell gondolnunk a téllel.

Nap, éj, egyenlőség

Ezt ismerjük: a csend. De megtévesztjük önmagunkat. Leírhatatlan mélabúval üldögélünk a jégvirágos ablak előtt, a függönnyel vacakolunk, mintha minden libbenésnél arra számítanánk: ott, mögötte valami mást találunk. Időnként puha rongyot kerítünk, az üveget tisztogatjuk. Semmit nem látunk. Azaz: a Semmit látjuk, gondoljuk – de megtévesztjük önmagunkat.
Számoljuk a napokat. Magányos lajstromozásunkban az ünnepek adnak némi fogódzót, nélkülük, véljük, eltévednénk, soha nem találnánk meg a kiutat abból a nagy, fárasztó szürkeségből, amely rátelepedett az életünkre. Önmagunkat vizsgálgatjuk; úgy tűnik föl, folyamatosan érzékeljük a sötétség növekedését, a világosság fogyatkozását. Valami láthatatlan mérceféle jelenlétét fedezzük föl, aminek elvét nem ismerjük, de megbízunk benne, eredményeit, kimutatásait használható, vitathatatlan adatoknak tekintjük; ezek az adatok mutatják meg nekünk – feltételezzük –, miként súlyosbodik nyomorúságunk, miként terebélyesedik reménytelenségünk. Keserűen emlékezünk vissza azokra a napokra, amelyeken még a kőművespulykák zsémbes, lámpavasakra telepedett csapataival szemeztünk a biztonságot nyújtó üveg mögül, s legnagyobb gondunk az volt, hogy a jeges szelet a megfelelő módon ki-, otthonunk melegét pedig ügyesen elrekesszük. Figyelmünket a kőművespulykáról csupán a különös kegyetlenséggel kivégzett, és tartár mártással tálalt ponty meg a veresre pirult malacka vonja el egy-egy pillanatra; aztán gubbasztunk tovább, s a vízkeresztet várjuk, amikor majd minden dühünket kitölthetjük az erejét vesztett fenyőfán.
Mi valóban azt hisszük, hogy ablakunk mögött a Semmi tátong. Csendről beszélünk és ürességről, színtelen fehérségről vagy szürkeségről, kihaltságról, élettelenségről, pedig nem is olyan rég még táncra perdültünk az első aláhulló hópelyhek láttán, sálat, sapkát, kesztyűt és kabátot húztunk, meg meleg csizmát, golyócskákat igyekeztünk gyúrni a kezeink közül minduntalan kipergő fehér darából, s még gyermekünket is elzavartuk a szánkó közeléből, nehogy idejekorán kárt tegyen benne. Most gyűlöljük a havat, mert kemény páncéllá dermedt, mert itt lent, közöttünk elvesztette ártatlan tisztaságát, s már látjuk magunk előtt, hogyan gázolunk majd olvadáskor a barnás kásában, amely feltartóztathatatlanul betüremkedik mindahány léptünk alá. Folyamatokról kellene beszélnünk, érzékeljük, hiszen visszaemlékszünk valaminek a kezdetére, és rettegünk valaminek a végétől – mégis kihaltságot és élettelenséget emlegetünk. A hőmérséklet ingadozását, a nappalok és éjszakák váltakozását nem tekintjük változásnak, ezekkel kapcsolatban nem beszélünk átalakulásról; pusztán jelenségeknek tekintjük őket, amik minduntalan zavart okoznak, s így nyugtalanítanak bennünket. Mi csak azt a teret és azt az időt tudjuk élő organizmusként értékelni, amelyet a hozzánk hasonlóak népesítenek be; azt a teret és azt az időt, melyet kitöltenek lépteink, felszisszenéseink, fájdalmaink, örömeink, gondolataink, sóhajaink. Gyönyörűnek tartjuk, és rendszeresen idézzük a hó alatt érő mag metafóráját, de igazából csak a havat látjuk, a magot alatta nem sejtjük, nem feltételezzük. Szeretjük, ha a valóság telis tele van a nyomainkkal, ha rólunk szól, és ezért hasonlít ránk, a mi arcunk vonásait viseli.
Ülünk a jégvirágos ablak előtt, szaporán törölgetjük az üveget, s egyre nehezebben viseljük, hogy odakintről nem mi bámulunk vissza önmagunkra.

Ami ehető

Létünk feltétele, hogy átlényegítsük, ami körülöttünk él. Az állatok sokaságát új értelemmel kényszerülünk felruházni, másképp zsákutcába jutnánk. Semmi nem jó úgy, ahogyan van. A marha nem lehet marha, csak tej (persze, minőségóvó csomagolásban), fartő, szegy, felsál; a sertés mindenekelőtt csülök, szalonna, hurka, kolbász; a baromfi leves, paprikás, legvégső esetben párizsi. Gondolkodásunk biblikus, legalábbis szeretnénk, ha annak tűnne föl: azért vagyunk, hogy uralkodjunk a szárazföldek, a vizek és az ég élőlényein - magunkhoz vesszük a föld legjavát.
Időnként ellentmondásba keveredünk önmagunkkal. Semmi nem jó úgy, ahogyan van, véljük, pedig rosszabb, ha semmi sincs úgy, ahogyan lennie kéne. Ami akaratunktól független, gyakorta makacsolja meg magát, mintha függetlenségét akaratunktól szándékkal nyilvánítaná ki diszharmóniában. Egy marha- vagy baromfivész, egy sertéspestis kétségbeejt bennünket, mert így a marha, a baromfi és a sertés egyként veti el magától azt az értelmet, amellyel mi ruháztuk föl; visszanyerik eredeti, legvégső lényegüket: haszonállatból haszontalan, azaz egyszerű állattá lesznek, s mi kívül rekedünk, mert innentől már nincs kapcsolatunk velük, súlytalanná válunk, egy önnön törvényszerűségei szerint alakuló folyamat tétlen és tehetetlen szemlélőivé.
Olykor-olykor lelkiismeret-furdalásunk támad. Elveszítjük hitünket gondolkodásunk biblikusságának jogosságában, gonosznak kegyetlennek, s elsősorban embertelennek ítéljük meg önmagunkat. Hiedelmeinkben teret engedünk az állatoknak: barátainknak, testvéreinknek, szenteknek tekintjük őket, óvakodunk bántalmazásuktól, és némelyiküket nem vagyunk hajlandóak elfogyasztani. Állatölő embertelenségünk gyógyszereként emberkínzó emberségünket mutatjuk föl: fittyet hányunk mindenevő fogazatunkra, emésztőrendszerünkre, növényekre vadászunk, mintha azok élettelenek volnának. Meggyőződésünk, hogy kibújhatunk a Teremtés logikai rendszeréből, hogy éppen mi vagyunk a hiányolható szem a táplálékláncban. A tápláléklánc, vélekedünk, megalázó, belekényszerít bennünket valamibe, ami árt akaratunk szabadságának, s az állatokkal egyenlővé tesz bennünket. Nem akarunk az állatokkal egyenlőek lenni, s ezzel el is érkeztünk következtetéseink újabb ellentmondásához, hiszen eredendően éppen azért kívántunk lemondani az állatok fogyasztásáról, mert azok barátaink, testvéreink, szentek.
Nem értjük a világot. Fennmartadásunk érdekében ennünk kell, táplálkozásunk azonban mások fennmaradásának megakadályozását követeli. Nem lehetünk egyenlőek az állatokkal, de nem-egyenlőek sem lehetünk, csupán egyenlőtlenek. Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy függünk az állatoktól. A felismerés riasztó, hiszen mi esszük őket, de ők egymást eszik, nem bennünket. Szükségünk van az állatokra, nekik azonban nincs szükségük ránk. Kinek a javára billen hát kényszerű egyenlőtlenségünk? Ki kin uralkodik? Mintha a tápláléklánc egy óriási vicc volna, egy olyan tréfa, amivel a legelöl álló ugratja a legutolsót. Vagy nem is így? Talán éppen AZ a tréfamester, aki mindezeken kívül áll? Rémülten nézünk körül: mi értelme van akkor biblikus gondolkodásunknak, s mi az értelme emez tagadásának, s egyáltalán mi értelme van a Teremtésnek, ha éppen az a legkiszolgáltatottabb, aki legfelül hivatott állni? Sértődöttek vagyunk, felfújjuk magunkat, eszünkbe sem jut, hogy éppen ez, ez a furcsa, ingadozó egyensúly, ez a képtelen tréfa az igazság; a rendszer mindannyiunkat egyként hatalmassá vagy egyként esendővé tesz.
Kezet mosunk, kenyeret szelünk. Elkészült az ebéd.

Az előző rész:

http://www.irodalmijelen.hu/node/5481

A képeken Jan Steen festényeinek részletei láthatók
Forrás: http://www.wga.hu/index1.html