Nyikolaj Vasziljevics GOGOL: VÍJ – Boszorkányság egy gyikanykai tanyán, 4. rész

Az uraság leánya fölemelte a lábát és mikor a legény meglátta gömbölyű fehér és mezítelen lábszárát, akkor azt mondja,mintha egészen elvarázsolták volna. A tökfilkó meghajolt a leány előtt, elkapta a vállán keresztül lógó mezítelen két lábszárát a leánynak és mint a paripa úgy vágtatott végig a mezőn.
(A szöveg az egyetlen ismert magyar fordítás az 1920-as évekből, szöveghűen, a korabeli nyelvi normáknak megfelelően közöljük. A szerk.)

NYIKOLAJ VASZILJEVICS GOGOL

VÍJ

Negyedik rész

Ez a beszélgetés a filozófusban azt az ellenállhatatlan kíváncsi óhajtást ébresztette, hogy közelebbi részleteket tudjon meg a kapitány leányáról. Ezért tehát, hogy a beszélgetést az előbbi tárgyra terelje, e szavakkal fordult legközelebbi szomszédjához.
Szeretném tudni, hogy az egész banda, ki itt ül a konyha előtt, miért tartotta boszorkánynak az uraság leányát? Hát tett valami kárt valakiben vagy romlásba taszított valakit közülük?

Sok minden történt vele, – felelte a kérdezett, akinek olyan lapos volt az arca, hogy egészen feltűnő módon egy lapáthoz hasonlított.
Hát ki nem emlékszik közületek Mikitára, a kutyapecérre vagy pedig arra, aki…
Megállja! elmesélem Mikintának a kutyapecérnek a történetét, – szólt Dorózs.
Majd én mesélek Mikitáról – avatkozott bele a csikós, – mert a komám volt.
Nem, majd én mondom el a Mikita történetét, – szólt Szpirid.
Szpirid mesélje el! – kiabálták az emberek.
Szpirid így kezdte a mesét.
Te uram, filozófus uram, nem ismerted Mikitát. Ritka derék ember volt. Úgy ismerte minden kutyáját, mint az édesapját. Bizony úgy! Mikola a mostani kutyapecér, aki itt tőlem másodiknak ül, a nyomába sem ér. Igaz, igaz, ő is érti a dolgát, de hozzá képest szemét.
Szépen mesélsz, annyi bizonyos, nagyon szépen – szólt Dorózs és helyeslőn bólintott a fejével.

Szpirid így folytatta:
Hamarabb meglátta a nyulat, mint ahogy te a tubákot letörlöd az orrodról. Abba a
minutumban, amint megpillantotta, már fütyült is, fogd meg Rabló csípd meg Cicke! ő maga a lován sebesen vágtat utána, mint a szélvész és egy-két perc múlva már nem lehetett megmondani, ki hagyta el a másikat, ő-e a kutyát vagy a kutya őt. Egy meszely pálinka olyan hamar lecsúszott a torkán, mintha ott se lett volna. Derék egy kutyapecér volt, az bizonyos. Néhány hete egyszerre csak az uraság leányán felejti a szemét. Valósággal belehabarodott-e vagy pedig a leány varázsolta el, nem lehessen tudni. Annyi bizonyos, hogy tönkrement az az ember. Egészen elpuhult, olyan lett, hogy az ördög se tudja, hogy milyen, egyszóval az ember szégyenli még csak ki is mondani.
Szép, – szólott Dorózs.
Ha az uraság leánya csak egy pillanatra is ráveti a szemét, már nem találja a helyét
és belezavarodik az agya. A Rablót Brovoknak szólítja és maga sem tudja már, hogy mit cselekszik. Egyszer az uraság leánya bejött hozzá az istállóba, ahol éppen a lovát pucolta.
Mikita, – szólt hozzá, – engedd meg, hogy a hátadra tegyem a lábamat.
Ne csak a lábadat, – feleli a legény, – hanem ülj magad is a hátamra.
Az uraság leánya fölemelte a lábát és mikor a legény meglátta gömbölyű fehér és mezítelen lábszárát, akkor azt mondja,mintha egészen elvarázsolták volna. A tökfilkó meghajolt a leány előtt, elkapta a vállán keresztül lógó mezítelen két lábszárát a leánynak és mint a paripa úgy vágtatott végig a mezőn. Hogy merre vágtattak, azt soha se tudta elmondani, félholtan tért haza és erről a naptól kezdve olyan ösztövér lett, mint a forgács. Amikor egyszer az istállóban keresték, nem találták sehol, csak egy halom hamut meg egy üres vedret. Porrá égett a szegény, magától elégett, pedig olyan kutyapecér volt, hogy az egész világon nem találni párját.

Mikor Szpirid befejezte a meséjét, mindenfelől magasztalni kezdték a szegény kutyapecér kitűnő tulajdonságait.
Hát a Sepcsicsáról sem hallottál semmit? – szólt Dorózs és Chomához fordult.
Nem én!
Őgy látszik az Akadémián nem igen tanultok okos dolgokat. Hát akkor ide hallgass! Él a mi falunkban egy kozák, úgy hívják, hogy Septun, derék kozákember. Megvan az a szokása, hogy szeret lopni és minden szükség nélkül hazudni. De azért derék kozák. A kunyhója itt van egészen a közelben. Éppen ilyen tájban, ahogy mi itt ülünk, Septun is megvacsorázott egyszer a feleségével és éppen nyugovóra kart térni. Mivel szép idő volt, az asszony kifeküdt az udvarra, Septun meg az ura, bent a kunyhóban a padkára vagy lehet, hogy megfordítva volt, az asszony feküdt be a padkára, az ura meg az udvarba…
Ugyan ne beszélj, az asszony nem is feküdt a padkán, hanem a földön, – szólt bele az asszony, aki a konyha küszöbén ült és a tenyerébe támasztotta az arcát.

Dorózs ránézett, aztán a földre, aztán megint ránézett az asszonyra és rövid hallgatás után így szólt:
Ha itt most mindenkinek a szemeláttára leszedném rólad a szoknyát, nem volna valami szép, az bizonyos.
Ez a figyelmeztetés megtette a maga hatását. Az öregasszony elhallgatott és eztán egy szóval sem szólt többé a beszédbe.
Dorózs így folytatta:
A kunyhó közepén egy bölcső lógott és benne egy egyesztendős gyerek. Most már igazán nem tudom, hogy fiú volt-e vagy leány. Az asszony ott fekszik a szobába, egyszerre csak hallja, hogy kutya kaparja az ajtót és úgy vonít, hogy az ember legszívesebben megszökne. Az asszony megijedt, mert hiába a fehércseléd valamennyi olyan ostoba népség, hogyha az ember este bedugja az ajtaja hasadékán a nyelvét, abban a minutumban az inába száll a bátorsága. Mindegy, gondolja magában, ennek az Istenverte kutyának mégis csak az orrára vágok, talán nem fog többet vonítani, ezzel fölkapja a piszkafát és kinyitja az ajtót. De alighogy egy kicsit kinyitotta, hát egy kutya szalad a lábai alatt be a szobába egyenest a gyermek bölcsőjéhez. A Sepcsicsa odanéz s látja, hogy már nem a kutya, hanem uramfia, az uraság leánya. De ha még a saját alakjában lett volna, ahogyan az asszony ismerte, nem ijedt volna meg tőle, de éppen abban volt a baj, hogy egészen kék volt a képe és a két szeme úgy izzott, mint a parázs. Megfogta a gyereket, beleharapott a torkába és szívni kezdte a vérét. Sepcsicsa felsikoltott: „Teremtő Isten micsoda szerencsétlenség!” és kiszaladt a kunyhóból, látja, hogy a tornácra nyíló ajtó be van zárva, rohan fel a létrán a padlásra, ott lekuporodik az ostoba fehércseléd és remeg egész testében, aztán látja ám, hogy a kisasszony után kapaszkodik a padlásra, ráveti magát és össze-vissza harapdálja. Csak virradatkor cipelte le Septun a feleségét a tető alól, össze volt harapdálva az asszonynak az egész teste, megkékült minden tagja, másnapra aztán meg is halt a buta asszony.
Ebből láthatja, milyen kísértések és minő dolgok esnek meg a világba, mert ha úri
családból származik is az ember, ha boszorkánynak született, boszorkány is marad.

E beszélgetés után Dorózs elégedetten nézett körül, ujját a pipájába dugta, hogy megnyomkodja benne kissé a dohányt. De úgy látszik, hogy a boszorkányokról meginduló beszélgetésnek se vége, se hossza nincsen, mert mindenki igyekezett valamit hozzá szólni.
Az egyiknek egészen a háza küszöbéig jött a boszorkány, szénakazal képében, a másiknak ellopta a pipáját meg a süvegét, sok falubeli leánynak tőből levágta a haját, a másiknak gyakran megszívta a vérét.
 Végre észbe kapott az egész díszes társaság, látva azt, hogy alaposan elfecsegte az időt, mert közben az udvaron egészen besötétedett. Valamennyien szedelőzködni kezdtek, hogy nyugovóra térjenek, akár bent a konyhában, akár egyik vagy másik csűrben vagy az udvar közepén.
No deák uram, nekünk is ütött már az óránk, ideje, hogy bemenjünk a halotthoz,– szólt az ősz kozák a filozófushoz és mind a négyen, köztük Szpirid és Dorózs, bementek a templomba és útközben nagyokat vágtak a kutyákra, amik falkaszám csavarogtak az utcán és nagy bőszen beleharaptak a boltjukba.
Ámbátor a filozófus derék kancsó pálinkával igyekezett bátorságot önteni a szívébe, magában mégis úgy érezte, hogy minél jobban közelednek a kivilágított templomhoz, annál inkább erőt vesz rajta a félelem. A sok csodálatos, kísérteties történet, amiket éppen most végig hallgatott, csak fűtötte képzelő erejét. Egyre jobban ritkultak az árnyak a sövénykerítés és a fák alatt, egyre kopárabb lett a környék. Végre a düledező kapunk keresztül beléptek a templom udvarára, a templom mögött nem állott már egyetlen fa sem, csak a sík mező nyílott a szemök előtt és az éjszakai homályba burkolt messzi rétek.
Három kozák a deákkal együtt fölment a meredek lépcsőn, megnyomták a templom ajtajának a kilincsét és bementek. Aztán jóéjszakát kívántak a filozófusnak meg azt, hogy egészségben végezze el a hivatalát, aztán otthagyták egyedül. Maguk után bezárták a templom ajtaját, ahogy ezt a gazdájuk megparancsolta.

A filozófus egyedül maradt, nagyot ásított és nyújtózott, aztán belefújt mind a két kezébe és végre körül nézett a templomban. A fekete koporsó a templom közepén állott. Az elsötétült szentképek alatt füstösen égtek a gyertyák, világosságuk lángja csupán a főoltár és a templom elejét világította meg, az előcsarnok sötét falainak tövében félhomály hevert.
Az ódon magas oltár meglehetősen düledezett volt már, áttört és valamikor aranyos faragványain csak itt-ott villant föl a régi dísz, helyenkint lepotyogott róla az arany, másutt meg egészen megfeketedett, a szentek arca egészen elsötétülve, komoran nézett a templom hajójába.
A filozófus még egyszer körülnézett. Ejnye na, szólott magában, ugyan mitől félnél, ember ide be se tud jutni, a halottak ellen és a túlvilág küldöttjei ellen pedig olyan nagy erejű imát tudok, hogy ha elmondom őket még a kis ujjukkal sem mernek hozzám nyúlni. Nem kell nekem félnem, mondta el még egyszer magában és egyet legyintett a kezével.
Most pedig imádkozzunk, mondotta és odament a kórus elé, ahol néhány csomag gyertya hevert. Na ez nagyszerű, gondolta a filozófus, legokosabb lesz, ha úgy kivilágítom a templomot, hogy nappali világosság lesz benne. Milyen kár, hogy Isten házában nem lehet pipára gyújtani.
S ezután minden állványra, imaszékre, szentképre viaszgyertyákat ragasztott, nem is bánt velük valami takarékosan és nemsokára napfényes világosság ragyogott az egész templomban.
Csak itt-ott, különösen a magasban, mintha mélyebbre vált volna a sötétség és a szigorú szentképek még bosszúsabban pillantottak volna rá az ósdi faragott keretekből, amiken még itt-ott megcsillant az arany. Odament a koporsóhoz és félénken a halott arcába nézett, akaratlanul is megremegett, behunyta a szemét, egy pillanatra olyan szörnyű szépség áramlott feléje a leány arcáról.
Megfordult és el akart menni. De különös kíváncsiságból, abból a furcsa önönmagának ellentmondó érzésből, amely gyakran nem ereszti ki az embert a markából, különösen ha fél valamitől, nem tudta tovább kibírni és eltávozó félben még egyszer ránézett és aztán ugyanolyan állásban, de egész testében remegve harmadszor is.
Valóban a halott leánynak kemény szépsége egyenesen félelmetesnek látszott. Talán nem töltötte volna el az emberek lelkét ilyen páni ijedelemmel, ha nem lett volna ennyire szép. De az arcán nyoma sem volt semmi komorságnak, bizonytalanságnak, hervadt vonásnak. Olyan volt, mintha élne és filozófus úgy érezte, mintha lehunyt szemmel is ránézne. Sőt úgy érezte, mintha jobb szemének pillája alól könnycsepp szivárogna, de mikor ez a könnycsepp elérte az arcát, akkor világosan látta, hogy vércsepp volt.
Gyorsan visszament a kórusba, felütötte az imakönyvét és hogy több bátorságot öntsön magába, olyan hangosan kezdett imádkozni, amilyen hangosan csak tudott. A hangos ima megremegtette a fatemplom falait, amelyek régesrég hallottak emberi hangot és a hosszú hallgatásban megsüketültek, mély basszus hangja mégsem vert visszhangot a tökéletes halotti csendben és maga az imamondó furcsának hallotta a saját hangját.

Mitől is félek tulajdonképpen? - járt folyton az eszében. Hiszen biztos, hogy nem ül fel a koporsójában, mert fél Isten nevétől. Maradjon csak ott, ahol van, én meg micsoda kozák vagyok, hogy így az inamba száll a bátorságom. Igaz, hogy kelleténél többet ittam és ezért látom olyan szörnyűnek az estét. Inkább szippantsunk egyet. De jó dohány ez, pompás egy dohány, nagyszerű egy dohány, de mialatt jobbra-balra forgatta az orrát, szakadatlanul figyelte a koporsót a szeme szegletéből, s ebben a pillanatban mintha valami odasúgta volna neki: Most, most fog felkelni, mindjárt felül a koporsójában és rád fog nézni.
De a halotti csendet hang nem törte meg, mozdulatlanul állott helyén a koporsó. A gyertyák fénynek valóságos tengerét árasztották. Nincs szörnyűbb, mint a kivilágított templom éjszakának idején, mikor a halott kiterítve fekszik és nincs körülötte egyetlen emberi lélek se.
A filozófus felemelte a hangját és különböző zsolozsmákat kezdett énekelni, hogy elnyomja a lelkében még mindig lappangó félelmet. De szeme minden pillanatban a koporsó felé fordult, mintha akaratlanul kérdezné: Mi volna, ha most feléledne, ha kikelne a koporsójából?
De a koporsó mozdulatlan maradt. Ha legalább valamiféle hangot hallott volna, valami élő lénynek a hangja ütötte volna meg a fülét. Még ha legalább egy tücsök csiripelt volna a sarokba. De az ember nem hallott egyebet, mint halk, alig hallható sercegését a távolabb álló gyertyáknak vagy pedig halk, könnyed csöppenését a viaszcseppeknek a padlón.
Hátha most felülne a koporsójában?
A leány e pillanatban felemelte a fejét…
A deák vad szemmel meredt reá és a szemét dörzsölte. Valóban úgy van. Nem fekszik már, ül a koporsójában.
A deák elfordította a szemét, azután elszörnyűködve még egyszer odanézett, a leány felkelt… lehunyt szemmel járt ide-oda a templomban és szakadatlanul tapogatódzik az ujjaival, mintha valakit meg akarna fogni. Most egyenesen feléje tart. Rémüldöző lélekkel kört vont maga köré a diák, erőt vett magán, imákat kezdett mondani és varázsmondásokat mondogatni, amikre egy szerzetes tanította, aki egész életében boszorkányokat és szennyes kísérteteket látott.
A leány már majdnem a kör vonalán állott, de rögtön lehetett látni, hogy nincs elég ereje, hogy átlépje a varázsvonalat, az arca egészen megkékült, mint napok óta holtan heverő emberé. A diák nem mert ránézni, olyan szörnyű látványt nyújtott. Összeverte a leány halott fogait és kinyitotta halott szemeit, de miután nem tudott velök látni, lángoló dühében ami tisztán meglátszott az arcán, elfordult a deáktól, kitárta a kajait és egymásután átölelt miden oszlopot, megtapogatott minden sarkot, annyira igyekezett megfogni a filozófust. Végre megállott, megfenyegette Chomát az ujjával és visszafeküdt a koporsójába.
A filozófus nem tudott magához térni és rémülettel teljes lélekkel nézte a boszorkány szák lakóhelyét. Hirtelen fölszakadt a koporsó a ravatalról és nagy zúgással röpködött ide-oda a templomban és minden irányban szeldelte a levegőt. Majdnem közvetlenül a filozófus feje fölött suhant el. De rögtön meglátta azt is, hogy a bűvös kört a koporsó se lépeti át s ezért e kört, amit maga köré vont, varázsűző mondásokkal még erősebbé tette.

A koporsó nagy zuhanással nekivágódott a templom közepére és mozdulatlanul ott maradt. A hull újból kikelt belőle, most már egészen megkékült, sőt zöldes színt is játszott. Ebben a pillanatban azonban kakas kukorékolt a messzeségből. A hulla visszazuhant a koporsóba, aminek a teteje nagy csattanással bezárult.
A filozófusnak őrülten dobogott a szíve és patakzott arcáról a veríték. De a kakas kukorékolása fölbátorította lelkét és hamar elimádkozta a könyvnek azokat az oldalait, amiket még el kellett volna mondania.
Hajnali szürkületkor fölváltására megjelent az egyházfi és az ősz Javduch, ez utóbbi a temetésig a templomi elöljáró tisztjét látta el.
Miután a filozófus éjjeli szállására tért, soká nem tudott elaludni, de végre mégis erőt vett rajta a fáradtság és délig aludt. Mikor felébredt, úgy érezte, mintha ez az egész éjszakai kaland csak álmában jelent volna meg előtte. Hogy összeszedje magát, adtak neki nagy kancsó pálinkát. Ebédközben aztán hamarosan visszatért a jó kedve és lassan-lassan beszélgetésbe elegyedett. Majdnem egymagában elfogyasztott egy meglehetősen nagy malacot, de mégse tudta rászánni magát arra, hogy elmondja mi történt éjjel a templomban. Valami különös, meg nem magyarázható érzés tartotta vissza és csak annyit felelt a kíváncsi kérdésére, hogy bizony volt elég csodában része.
A filozófus azok közé az emberek közé tartozott, akik ha alaposan jóllaktak, akkor rendkívül érzelmes emberbarátokká váltak. Pipával a szájában lehevert, roppant barátságos szemmel nézett mindenkire és nagyokat köpött maga mellé.

Ebéd után a filozófusnak ritka jó kedve kerekedett. Még arra is volt kedve, hogy bejárja az egész tanyát, mindenkivel megismerkedjék, két kunyhóból még ki is dobták. Egy fiatal menyecske alaposan végigvágott lapáttal a vállán, amikor nagy kíváncsian ki akarta tapogatni, milyen szövetből is van szabva az inge meg az alsószoknyája. De minél jobban közeledett az alkonyat, annál jobban elborult a mi deákunk. Egy órával a vacsora előtt egybegyűlt az udvaron az egész cselédség, hogy egyet játszanak. Kuglifajta volt ez a játék, de nem golyókat hajigáltak, hanem hosszú botokat és a nyerőnek az volt a joga, hogy a vesztes hátán lovagolja be az udvart. A néző nagyot mulatott az ilyen játékon. Hol a csikós szélesen elterpeszkedve mint egy palacsinta telepedett a kanásznak a hátára, aki ösztövér volt és alacsony termetű és úgyszólván csupa ráncból állott. Máskor meg a csikós tartotta hátát az öreg Dorózsnak, aki alaposan megnyergelte és mindannyiszor azt kiáltotta, de erős bika vagy te.
A konyha ajtaja előtt azok üldögéltek, akik már egy kissé megkomolyodtak. Roppant nyugodtan néztek maguk elé, szájukban a pipa s még akkor sem rándult meg az arcuk, mikor a fiatal legények nagyokat röhögtek a csikósnak vagy Szpiridnek valami tréfás kiszólásán. Hiába próbált Choma beállni a játékba, valamit sötét gondolat úgy fúródott a fejébe, mintha szöget vertek volna belé. Akármennyire igyekezett is nekividulni, egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem és pedig annál jobban, minél sötétebbre borult az ég boltja.
No deák uram, ütött a mi óránk is, – szólt hozzá az ősz hajú kozák, fölkelt mellőle és vele együtt Dorozs is. – Induljunk munkára!
Ugyanilyen úton mint tegnap, elvezették a deákot a templomba, megint bezárták mögötte az ajtót.
A félelem megint beosont a lelkébe, ebben a pillanatban megint ott látta maga előtt az elsötétült szentképeket, a csillogó kereteket és az ismerős fekete koporsót, amely a templom közepén állott, mozdulatlanul a fenyegető csöndben.
Hogyan, szólott magában, ez a csoda ma már nem újság előttem, az ilyesmi csak először rémíti meg az embert, persze, hogy csak először rémüldözik tőle mindenki, de most már nem rémít meg, egyáltalán nem rémít.
Gyorsan odament a kórushoz, tágas kört vont maga köré, ördögűző imákat mondott és aztán hangosan imádkozni kezdett. Keményen el volt szánva, hogy nem emeli fel fejét a könyvről és semmire sem fog aztán ügyet vetni. Már egy órája imádkozott, kissé belefáradt s a torkát köszörülte. Kivette a zsebéből a tubákos szelencéjét, de mielőtt a tubákot az orrába dugta volna, még egyszer óvatosan a koporsóra pillantott.
Elállt a szíve verése, a hulla már ott állott közvetlenül előtte a bűvös körvonalon és halott, zöld színben játszó szemét reá szegezte. A burzák megremegett, jéghidegen futott végig hátán a félelem. Szemét a könyvre szegezte, hangosan hadarta az imát és az ördögűző fohászkodásokat és hallotta, amint a hulla megint hangosan csikorgatta fogát és a kezével kapkodott, hogy elfogja őt.

De amikor egy kissé rálesett a szeme szegletéből, látta hogy a halott nem is arra kapkod, ahol ő áll és úgy látszik nem is tudja őt meglátni. Tompa hangon mormogott maga elé a halott és élettelen ajkai közül szörnyű szavakat szórt felé. Rekedten hangzottak szavai és úgy bugyborékoltak, mint a forró és gőzölgő szurok teteje. Hogy e szavak mit jelentettek, azt nem tudta volna megmondani. Valami szörnyű lappangott mögöttük. A félelemtől remegve értette meg a filozófus, hogy átkozódásokat szór feléje a hulla.
A halott beszédje szelet vert a templomban és olyan zörej támadt, olyan suhogás, mintha számtalan madárszárny verdesné a levegőt. Hallotta, amint a szárnyak a templom ablakához csapódnak, az ablakok vasrácsaihoz hajlottak, hogy valami vonított, karmaival a vasvereteket kapargálta, láthatatlan ököl veri az ajtót és be akarja törni. A deák szíve szakadatlanul s vadul vert, összehunyorította a szemét, szakadatlanul olvasta az imádságot és mondogatta az ördögűző mondásokat. Végre valami, mintha fölharsant volna a messzeségben. Hajnalodott és a kakas kukorékolt.
A deák kimerülten hagyta abba az imádkozást és felsóhajtott.
Akik a felváltására jöttek, félholtan találták őt a templomban.

Ötödik, befejező rész: augusztus 22.