Békés Ferenc: Egy mottó-nyomozás története

1986-ban, az 1956-os forradalom 30. évfordulóján jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál Simonyi Imre Különvélemény (Válogatott versek) című kötete, Szentmihályi Szabó Péter szerkesztésében. Akkor még nem  kerestük a kötet Máraitól vett  hosszú mottójának forrását, amit Simonyi szokása szerint nem tüntetett fel. Igaz, még nem volt divat Márait idézni, a költő azonban talán így akarta megfricskázni az egyébként már nem túl éber kritikát, hogy bottal ütheti a politikailag egyébként közömbösnek látszó mottó nyomát. – Békés Ferenc írása

Simonyi Imre Márai című verse

Simonyi Imre (Szmola Imre) költő 1920. szeptember 14-én született az Arad megyei (Románia) Simonyifalván, elhunyt 1994. feb­ruár 10-én Gyulán.

Idén lenne 90 éves.

Fotó: Martin Gábor

Békés Ferenc

Egy mottó-nyomozás története

Az ország gyökeres változások küszöbén állt, sőt az úgynevezett rendszerváltás be is következett. 1990 októberében a Vigadóban megrendezték a Márai hazatér című ünnepélyt: a nagy emigráns író szimbolikus hazatérését, rehabilitálását. Az ünnepi szónok Habsburg Ottó volt, és Simonyi is szerepelt két versével. Az egésznek azonban az volt a „szépséghibája”, hogy Márai már közel két éve öngyilkos lett az USA-beli San Diegóban. Simonyi meg se várta az ünnepség végét, hanem hazautazott Gyulára. Úgy érezte, hirtelen túl sok a rajongó Márai és életműve körül, akik nem akarnak lemaradni a koncról.

1994-ben súlyos betegségben és elhagyatottságban Simonyi Imre is meghalt. Őkörülötte pedig hirtelen nagy csend támadt. Csak kb. egy évtized múlva Csibra István 1993 végén megjelent Simonyi Imre pályaképe című kismonográfiája és az ezzel kapcsolatban 2004-ben Gyulán megrendezett Simonyi-emlékkonferencia hívta fel rá ismét a figyelmet. E konferencián  Simonyi, Heuréka és Márai című referátumomban elmondhattam, hogy  Simonyi és Márai levelezésében sok furcsaságra is bukkanhatunk, s a költő publicisztikai írásainak (vö. Ember Gedeon feljegyzéseiből, 1989) elemzése is több ellentmondásra deríthet fényt. Az igazi fordulat a vizsgálódásban persze az volt, hogy hozzáférhettünk Simonyi Máraihoz írt leveleihez, melyek megmaradtak az író hagyatékában. (Ma ismert teljes levelezésük később meg is jelent az általam szerkesztett Rajongás vagy szereptévesztés című kötetben, 2005). Ekkor jöttem rá, hogy nem tudom, honnan is származik a Márai-idézet a Különvélemény első oldalán. A költő 1986 végén ezt a művét is kiküldte Márainak, amit az író így nyugtázott: „Köszönöm a beírásokat”. Ez a mondat itt nyilván nem a dedikációra vonatkozik, hanem a rejtélyes hosszú mottóra, amely bizonyos olvasatban egyféle ars poeticának is tekinthető. És Márai nem tiltakozott ellene, tehát autentikusnak tekintette.

Azt könnyű volt megállapítani, hogy a mottó nem az író valamelyik Napló-jából származik, mert azok stílusától idegen ez a katartikusan is felfogható, de inkább szentimentalizmusra hajló hangvétel. Sajnos nem vezetett eredményre a különböző nemzedékekhez tartozó Márai-kutatókkal – Fried István, Rónay László, Mészáros Tibor és az időközben elhunyt Lőrinczy Huba – folytatott írásos vagy szóbeli konzultáció sem. Simonyi korábbi baráti köréből sem tudta (vagy nem akarta?) senki sem megválaszolni az egyszerűnek látszó, de egyre bonyolultabb kérdést. A kötet szerkesztője pedig  méltatlannak érezte még a kérdés felvetését is, mert talán restellte, hogy ő sem tudja, honnan származik az idézet.
Tovább böngészgettem tehát Márai könyveit, publicisztikáit, de mivel komplett, összefüggő szövegként kerestem, ez sem hozott eredményt. Arra is gondoltam, hogy valamelyik külföldi lapnak adott nyilatkozatából, vagy az 50-es évek rádiós publicisztikájából vett idézetről van szó. Ez az anyag még nincs teljesen feltárva, bár a győri Műhely 2000. évi Márai-különszámában már adott belőle ízelítőt, sőt a Helikon Kiadó 2006-ban közreadta az 1956-tal kapcsolatos írásait (A forradalom előérzete). Mindenesetre elakadtam, nem tudtam, hol tévesztettem utat.
2010 nyarán azonban új nyomra bukkantam. A Lyukasóra június 13-i adásában Faragó Laura felolvasott Kalapos László színész és előadóművész Két part között című könyvecskéjéből egy Márai-napló-részletet, amely az első bekezdéstől eltekintve teljesen azonos volt a Simonyi-féle Márai-mottó szövegével. Ez nem meglepő, hiszen a kitűnő színművész volt az első, aki Simonyi-estet tartott, éppen a Különvélemény alapján. Az időközben elhunyt szín- és előadóművész a helyi, Békés megyei kötődés mellett a magyar irodalom nagyjait – Ady, Babits, Kosztolányi, Radnóti, Sinka, József Attila, Pilinszky stb. – is szerepeltette repertoárjában. Az előszó írója, Szakolczay Lajos jól jellemzi az írói és előadói teljesítményt a Szavakból katedrális címmel (a kötethez 10 CD is mellékelve). A Duna TV műsorában Lator László persze rögtön elvetette, hogy a Napló lenne az eredeti forrás, mert a szöveg szerinte sem jellemző a Napló stílusára.

Körbekérdeztem az új szereplőket is az előszóíró Szakolczaytól  Kalapos László özvegyéig, de segítő szándékuk ellenére nem jutottunk el a megfejtésig. Közbeszólt azonban a véletlen. Már 2009-ben is próbálkoztunk a neten, hogy a szöveg legkülönösebb szavát, a Gaurizankárt (a Himalája csúcsa, Márai több művében szerepel) keressük meg, de akkor ez a módszer sem hozott eredményt. Hiába, az interneten csak azt lehet megtalálni, amit feltettek rá! 2010. augusztus 4-én azonban Békés Eszter, a lányom megismételte a tavalyi kísérletet, és ezúttal sikerült! Egy 25 éves  fiatalember ugyanis  időközben feltett egy hosszú részletet Márai Sándor A hang című regényéből (Sértődöttek I. kötete, Révai, 1947), amelyben ha nem is folyamatosan, de bekezdésenként összerakható módon benne volt az évek óta keresett Márai-textus (114–116. oldal). A szöveget Márai egyik (más műveiben is felbukkanó) szereplője, a spanyol polgárháború idején a kulturális értékeket ékesszólással védelmező Mirza Rey szájába adja. A helyszín Párizs egyik irodalmi szalonja az 1930-as évek elején. Mirza Rey francia író, akit Márai egy akkor ott élő spanyol íróról-filozófusról, Ortegáról mintázott, és a regény magyar író hőse, Garren Péter (Márai alteregója) beszélget egymással, de alább Mirza Rey hosszas monológgá vált szövegét olvashatjuk (a Simonyi által mottóvá szerkesztett szöveg kurziválva).

„Talán nem véletlen, hogy a világ ilyen kegyetlen próbára teszi az embert, mindegyre a bűnbe taszítja, a hiúság és a falánkság iszapos poklába, – a természet félelmes pazarlással dolgozik, a legegyszerűbb tüneményeket az anyag és az erő felmérhetetlen pocsékolása árán valósítja meg, sejtek és peték millióit dobálja el egyetlen közösülés alkalmával, hogy végül a világra szülessen egyetlen tökfilkó. vagy denevér. Egy fűszál olyan tékozlással készül, amelyhez odamérve az ember minden tudatos erőfeszítése szánalmas műkedvelés csupán. Lehet, hogy a botlásnak, a bűnnek, az emberi reménytelenségnek egész óceánjait kell a világra bocsátani, amíg kicsordul egy emberi szemből az értelmes megbánás első igaz könnycseppje  – a megbánásé, melynek igazi értelme nem a hazug bűntudat, hanem a cselekvő részvét, önmagunkkal és minden emberivel szemben. Lehet, hogy a bűnre és a szenvedésre örökké szükségünk van, mert az emberi értelem nem tudja felfogni az emberi sors értelmét, s csak a bűn és a szenvedés – mennyi bűn és milyen reménytelen szenvedés! – nevel végül emberré, épít egy milliméternyi erkölcsi nyúlgátat az emberi tájakon a szenvedélyek áradása ellen. Lehet, hogy minden pedagógia fölösleges, az embert át kell adni sorsának, ez a természet érdeke. Néha, gyenge órákban, gondolok erre. Ilyenkor, természetesen, nem vagyok forradalmár – mondta sápadtan, szelíd mosollyal. – De ezek a kétségbeesés pillanatai. Elmúlnak, mert európai vagyok, tehát szerepem, különleges megbízatásom van, s ehhez értelmem utolsó pillanatáig ragaszkodom. Miért néz így?… Kételkedik? Úgy képzeli, talán valamilyen mesterséges rögeszme ez, európainak lenni, a bukásnak és a szégyennek ebben a fertőzött légkörében is ragaszkodni a szerephez, a meggyőződéshez, hogy az embereket az értelem erejével túl lehet emelni az önzés, a gyávaság, a kapzsiság, a rosszhiszemű bujaság és a kegyetlenség akadályain, meg lehet tanítani őket arra, hogy hazug nemzeti gőg és túlzott egyéni önzés nélkül legyenek nemzetek és emberek? Megvallom, így kimondva, éppen ebben a szalonban, ahol a humanista bombavetőt ünneplik, reménytelenül hangzik ez a meggyőződés. S én mégis hiszek az európai értelemben, melynek az írók mostanában oly hamis és romlott papjai – simoniát űznek a kegyelem hatalmával és az irgalom eszményével, pénzért árulják a szellemet, ringyók módjára kelletik magukat a világi piacokon. Mégis hiszem, hogy nagyon lassan, nagy következetességgel lehet nevelni az embereket. Az ön életének [Simonyinál: Életemnek] minden szellemi erőfeszítése, s minden betű, melyet én életemben leírtam, minden szó, melyet kimondottam – mit ér mindez az emberi butaság és önzés tengereivel és hegyóriásaival szemközt?… Első pillantásra ijesztően kevés az, amit tehetünk. Nem áltatom magam hamis képzetekkel: egy szellemi élet minden erkölcsi és pedagógiai erőfeszítése nem változtat többet az emberi butaság felületén, mint egy könnycsepp, melyet egy Gaurizankár-nagyságú gránitsziklára ejtenek, változtat a hegyóriás térfogatán. Ennyi az arány, a szellemi cselekvés hatásának aránya és lehetősége. De a könnycseppet, melyet a részvét és az értelem sajtol ki az emberi szemből, mégis le kell ejteni – mondta csendesen.” 

Láthatjuk tehát, hogy Simonyi nagy merészen szerkeszt, kihagy, összevon, átír. Döntse el az olvasó, hogy egy definitív mottó-szövegnél mennyire megengedhető ez az eljárás. Van, aki azt mondja, „Jobb lett, mint az eredeti”, amiben van is igazság, hiszen Simonyi az esszenciális mondanivalót domborította ki. Ma ennél nagyobb változtatásokat, húzásokat, összevonásokat is tapasztalunk, különösen a színház világában. A klasszikusokat is rövidítik, kihagynak, beírnak, átírnak, mai nyelvre átfordítják, más korba helyezik stb. Ezt nem ússza meg sem Shakespeare, sem Dürrenmatt. Ez azonban más megítélés alá tartozik!

Érdekesebb kérdés, hogy személyesen mennyire autentikus Márai-szövegről van szó, ha mindezt a regényben nem is az ő alteregója, hanem az egyik szereplője mondja. Ám tudjuk, hogy az írók szét szokták osztogatni saját gondolataikat a szereplőik között! És az egész Márai-életmű ismeretében is az író saját mondandójának, irodalomeszményének fogadhatjuk el a mottó tartalmát. S hogy 1986-ban épp A hangból származó, ilyen csalafintán bujtatott mottót tett kötete élére, az lovagias gesztus is lehetett Simonyi részéről, hogy ily módon  „törlesszen” valamit Lukács Györggyel szemben, aki Márainak éppen ezt a regényét illette kemény, de ideológiailag alaptalan kritikával még az 1940-es évek végén. 

Simonyi Imre

Márai

I.
S a végén majd ezt zsolozsmázza:
Kassa!
S e fohász jelentése:
éltem megcsaltak s most meghalok.
S még ezt is jelenti:
élnem kellett volna
csalnom is kellett volna
s időben meghalnom
igen azt is kellett volna:
Kassán!

II.
És esténként Márait olvasom.
Ilyenkor – no este van hál’ Isten – gondolom.
Kezdődhet!
De hát hisz nekem „este” van már nappal
is – mikor azzal az okos öreg pappal
erről beszélünk – vagyis Róla beszélünk.
És łígy beszélünk:
– Ugye ma este majd megint reverend?!
– De hisz ez csak evidens, szerkesztő úr!
Egyszóval arról beszélünk mosolyogva:
hát van nekünk kettőnknek „nappal” itt
egyáltalán? Van reggel? Dél? Meg délután?
Hiszen mi reggel délben délután
– csakúgy mint estelente
– csakúgy mint éjjel-nappal
– (és mindig hajnalig! És mindig másnapig!)
bizony mi így olvassuk Márait:
„esténként”
bizony mi így olvassuk Márait.

III.
Az ember – még máig sem feltárt okból és célból
(feltehetően kínjában) kitalálta magának Istent.
Saját képére és hasonlatosságára találta ki:
tehát kissé tökéletlenül és tökéletlenre
sikerült az ember eme vállalkozása.
Amiként a műkedvelő, a dilettáns műalkotásai esetén
ez már lenni szokott.
Mindenesetre istentelenül nagy próbálkozás
volt ez az embertől: azóta is roskadozik
ennen műve nyűge alatt.
Ámde Isten gavallér.
Nagyúri gesztussal
revanzsálta az ember reménytelen erőfeszítését.
Létrehozta Krúdyt, Márait, Németh Lászlót.
És ez még Istentől is emberfeletti teljesítmény.