Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György. Könyve itthon három és fél évtized előtt jelent meg, mégis, még a fiatalokban is, Villon-átköltései révén varázsosan cseng a neve. Kéziratban terjedő verseinek legendája van, melyet még csak erősít a kalandos életút. Átváltozásai – vándorlásai országból országba, helyről helyre – maguk is költőiek; a döntést legelsőbben az etika parancsa irányítja. Könyörtelen, önmagát sem kímélő szenvedéllyel, dühösen és életigenlő akarattal választja ki az új és új terepet, tagadja meg az egyik, szereti meg a másik hazát. Örökösen félúton van, és mégsem hontalan. Ha a magyar nyelvet is hazának vesszük – miért ne vennénk annak? –, tán egyik legbiztosabb lakója. Párizsból – a dátum is fontos! – 1940 májusában vallomást küld: Óda a magyar nyelvhez.
Magyar nyelv! Vándor­utakon kísérőm, sértett gő­göm­ben értőm és kísértőm, kí­nok közt, gondjaimtól ré­sze­gen, örökzöld földem és egész egem, bőröm, bé­rem, bí­rám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a sí­ron, kurjongó kedv, komisz kö­zöny, konok gyász: meny­nyei poggyász.

Szakolczay Lajos

Faludy György látomásai

S ha a Hét évszázad ma­gyar versei közt helyet nem kapott költőtől tovább idézünk – „magyar nyelv! fergetegben álló fácska, hajlongasz szél­cibáltan, megalázva” –, föltűnik Illyés Gyula Koszorújának holdudvara is. Pontosabban: a kezdemény, hiszen Faludy György sem csupán a magas és mély hangok („szöcskék és tücskök rétje” – „alkony violasötétje”) idilli­kumáról beszélt, hanem a „Hajnóczyk, Dózsák meg Rákó­cziak”, megannyi sötétben világoló láng tragédiájáról. A hazáról, mely épp ez idő tájt vergődött a német szorításában, s önmagáról, a hontalanról, ki kénytelen volt megfutni otthonról, hogy hű maradván eszméihez, egyszer hazaérkezhessék.

A sors és a közép-európai történelem tréfája, hogy könyvei több máglyahalált (vagy zúzdahalált) is megértek: akit a nyilasok üldöztek, az később sem nyerhetett menedéket. Faludy György kiátkozása, az embert kemény próba elé állító recski „börtönévek”, valljuk be, mindnyájunk tragédiája és szégyene. Ő – ezért nem tudták megtörni – akaratosabb, keményebb volt annál, mintsem hogy főt hajtott volna. Újból, másodszor is emigrálnia kellett: inkább a bizonytalan lét, mint szájon a lakat – vallotta. És valójában – Bécset, Párizst, Londont, Firenzét érintve (egy ideig Málta szigetén is élt) – ekkor kezdődött nagy vándorlása. Furcsa mód, ahogy a kilométereket tekintve mind távolabb került a hazától, a dühösen-szeretettől, mely nála a magyar nyelvben mindig megőrzött fenség, úgy érkezett hozzánk fokról fokra közelebb. Elsősorban látomásaiban, kényesen-tiszta vers­beszédében. Olyan szellemi hazát épített föl magának, melynek értékei az egyetemes magyar irodalom értékeivel vetekszenek; nyugtáznunk létét egyre sürgetőbb föladat, mi több: kötelesség.

Lírája csupán a fölületes olvasó számára érthető könnyen, aki a vágáns-dalban csak a rekedtséget érzékeli s a szókimondás vaskos báját, melyet aláfestő zeneként vonz a balladai forma. Villon-átköltései, noha ő elhatárolta magát a műfordítástól, megbotránkoztattak: hogyan van valakinek mersze ürügyként használni egy klasszikust, még ha a csenés jobb céllal történt is: a kimondhatóság reményében. Faludy György maszkját, bizonyítja ezt a kolozsvári Korunkban folytatásokban megjelent Heine Németországa, történelmi idők ihlették. Ha a Villon-átírás és a hasonló modorban készült egy-két költemény – például a József Attilától sem távol álló Középkori kocsmadal – a személyiség jogait pörli vissza, Heine poémájának átköltésére azért került sor, hogy a költő – miként mondja – bunkónak használhassa a nácizmus ellen. Különben is a rejtőzés – áthasonulás. A pompeji strázsán álló különösen él evvel a fogással: Michelangelo utolsó imája mögé búvik, 830 táján Walafridus Strabo, 1540 körül pedig Pietro Aretino nevében küld levelet Gri­mal­dus Szent Gallen-i apát­nak, illetve a salernói hercegnek. A Rig Védának éppúgy áldoz, mint a „kínai versnek”, hisz anyag és szel­lem össze­férhe­tet­len­sége – melyik a magasabb rendű? – örök téma. A for­ma, a lélek, az egynek látott mindenség – vélelme sze­rint – bomladozó össz­hangja hív elő dalt – gyakran szonettet, mely az öregedő költőnek is, később látni fogjuk, legbiztosabb megszólalási módja lesz –, kiátkozó keserűséggel megint csak a németet ostorozza, A júdeai helytartó párbeszédében pedig a népet, „mely halni gyáva, élni ostoba”.

A balladai „homály” sem akadályozza meg, hogy egyetlen szerelméről valljon, s hogy megrajzolja Nulla Károly életének gúnyképét: „üres lapok néma ítéletét” hullatja rá. A szonett fegyelme és a középkori kocsmadal szabadszájúsága egyként lefegyverzi, sőt némelykor – például az Aretino Péter-pa­nasz­ban – a tercinákat dühvel is béleli. Avval, hogy érzékeny minden rázúduló csapásra, a kibeszélés véderővé válik. Aki – önmagára vagy a világra – átkot mond, egyetlen helyzetben sem lehet közömbös. Így lesz ez alighanem a világ végezetéig, miként egy 1939-es párizsi vers, az Atlantisz megállapítja: rendőrkopók kaptatnak mögötte, s ő, a „rongyokba burkolt kol­duskirály”, csak nevet, nevet, jöttét sehol sem várják; föl­sza­ba­dult „magánya” a valóságban teher.

Versében gondolat és kép harmóniája, szemérmesen itt-ott bevallott halálfélelem. Az Arab mezőn égi hangjának hívását – „sehogysem értelek, / hogy e földről, ahol mindennek vége, / mért nem vágyol a nemlét gyönyörére?” – visszautasítja. Élni vágyását két különböző – mozgalmi és művészeti – példa segíti. Az önkéntest (Beállok katonának) Vámbéry, Fényes, Kéri, Jászi, Ignotus szelleme küldi a „náci ordas” ellen, s ő bízik abban, hogy – etikai próbának sem utolsó csatában – meg tudja majd vívni a saját harcát. S nem kevesebb erővel személyes becsvágya is sarkallja: magyar költő akar lenni, illetve maradni.
Számára a vers a lét egyetlen közege, fájdalom, gyötrelem. És mégis, minden körülmény közt játszik. Versmuzsikája, már-már tökéllyel és néhányszor a túlcsordulás veszélyével, a Nyugat költőit idézi. A szél éppen Kosztolányit: „Az égen ferde csillag billeg, / a földön vérszín szikla csillog – / e tájhoz annyi illat illett, / mely pille módra szállt és illott.” Színei – bevallottan színtanulmányokat végez – tájhoz (Kasba, Marokkó, San Francisco) és napszakokhoz (leginkább az alkonyhoz) kötődnek. Tobzódik bennük, a fényre szomjas szem fölhabzsol mindent: a violapirostól a vadvörösig, a szürkétől a megalvadt vér barnájáig. Érzéki és pontos, s mintha csak festőtől származnék, oly plasztikus a kép: Alkony San Franciscóban.

Meggylé folyt zubbonyomra és kadarka.
Hol vagy? szólalt meg mögöttem szerelmem,
de én csak álltam, térdig vérnarancsban
s rézkardokkal szememben.

Szinte utolérhetetlen tökély e kinagyításban; a költő megsejtett valamit természet és ember harmóniájából. És nem kevés benne a megnevezhetetlen fájdalom, az Úrral, Istennel szembeni alázat, melyet csak a nagy filozofikus „élményversek”, a Magányosan s kegyetlenül (1944) és a Fehér egerek (1961) fognak kibontani. Az előbbiben, akárcsak Kosztolányi a Hajnali részegségben, Faludy a nagy égi játékot csodáló vendég szerepét játssza. Az „égi rendező”, kit – bár keresett – nem talált meg sem New Yorkban, sem Bécsben, sem Budapesten, akkor jelenik meg egy pillanatra, mikor a költő a gumifa virágja láttán lét-nemlét kérdésein töpreng. Megjelenik, de nem ahogyan megkívántatott: mezítelen, pőre lényével, hanem „pondrók és emberek uraként” – és mindvégig villódzva, éles kontúr helyett átmeneti állapotot színlelve: eltűnőben.

Az Összegyűjtött versek (Püski, New York, 1980), cezúraként, egy-egy nagy költeményt kiugrat, evvel is jelezve: minden poéma, mely összefoglaló szán­dékkal íródik – lezár valamit s egyben valaminek a kezdete – képes erre a szerepre. A Búcsú Amerikától (1946) különösen. Már a helyzet is, mely előhívta, fölfokozott. A búcsú zsolozsmáját mormoló utazó az Atlanti-óceánon sikló hajó fedélzetéről néz vissza az odahagyott partokra. Énjét s mégis akárha a tör­té­nelmet faggatná, számon kér és követel. A hat részből álló poéma csupa fölsorolás: múlt és félmúlt eseményeit, a „mérhetetlen földrész” kiváltságosainak és robottól megrokkantjainak életét, az ellent­mon­dá­sokban megtestesülő boldogságot, a neves embereket és a névtelen bajtársakat vonultatja föl; szerelmeket, találkozásokat sodor magával, a „kevély kapitalizmus” megmagyarázhatatlan szeszélyeit – élet, halál, föld, gép, művelődés, haladás egymásra montírozott képét – rögzíti. Esélyünket, az ember esélyét a meg­ma­radásra. „Lincoln azt mondta, búcsúzva Illinoistól / mikor a Fehér Házba / indult s a háborúba, mely hosszú volt és véres / és a feudalizmus / vereségével zárult s a rabszolgát szabaddá / tette, vagy pon­to­sabban / bányászt meg gyári munkást csinált a rabszolgából, / hogy a korbács helyében / a nagyváros borzalma és a filléres, bamba / jólét tegye az embert / boldog-boldogtalanná, de Lincoln azt mondta / búcsúzva Illinoistól, / hogy végső fokon minden, amit az ember tervez / elkorcsosul s megposhad / és végső soron minden, amit az ember alkot / hiányos és múlandó / s végső soron minden értelmetlen s elmúlunk /  s elmúlik alkotásunk, / és épp ezért kell hinni, hogy alkotásunk fontos / és hogy érdemes élni, /hinni utolsó percig és a keserű végig: / ezt mondta Lincoln nékik.”

Előre, vagyis haza, szkeptikusan, netán örömtől gyúltan, mindegy! Haza, arra a földre, mely „hőbörgő gyötrelem”, „rút omladék, penészes rom”, mely „dü­höngő félbolondok s megszálltak ispotálya”. A meg­érkező arra is kész, hogy „nagyot igyon a humanisták keserű serlegéből elvadult kerted mélyén, magyar történelem”. A 45 utáni évek demokra­tiz­musára azon­ban elég hamar hó jön és jég. A megváltozott körülmények Faludynak sem kedveztek. Huszonöt versből álló ciklusa – Magyarország – csupa seb, keserűség, düh és szeretet vegyüléke aszerint, hogy egy-egy pillanat mivel lepi meg. Bár sok minden akadályozza hazai eszmélését – összetűzésbe kerül egy városparancsnokkal, kihallgatást kihallgatás követ, könyveit az új rendszer ugyancsak elkobozza –, van hangja soha el nem muló szerelmének megvallására is. „Szebb volt a mások földje / s nem tartanék hazámmal, / ha sodronyként nem kötne / ide minden hangszálam, / mert nyelvvel-szájjal lógok / terajtad, Magyarország, / ahogy az acéldróton / csügg szájjal a légtornász...” Ehhez hasonló élmény megvallására egyre kevesebb mód adódik: a recski munkatábor – maga sem tudja, hogyan került oda – más lét- és vershelyzetet követel. Egyszer gunyoros pamflettel próbál a sanyarúságon fölülemelkedni, másszor – különös helyről, az ávó pincéjéből – Vámbéry Rusztem szelleméhez fohászkodik. A börtönében megőrült költő (Havas Bandi) hithű és mégis elbukásra ítélt embersége sem hagyja érintetlenül. Látomások és álomképek gyötrik: Mandelstam, szenvedésben és az igaz kimondásában hű társa, megjelenik a recski tábor kerítésénél, s emlékezteti: csak annak kell igazán remegnie, kinek lénye szerves részévé vált a vers, vagyis húsává és vérévé. Az bukhatik el igazán, kinek – épp a leleplező indulat miatt – joga volna a fölemelkedésre.

Faludy Györgyben, egyszerre és véglegesen, valami meg­sza­kadt. Meditálhatunk azon, hogy miért választotta másodszor is az emigrációt. Hű maradt önmagához, és nem maradt hű a hazához? Mikor, miért és mit tett, s ha nem lenne szókimondó, hogyan volna tovább? Fölösleges kérdések. Az idő talán egyszer mindenre választ fog adni. Elítélheti és fölmentheti, csak – legalábbis e pillanatban úgy tetszik – költészetét nem teheti érvénytelenné. S alighanem ez a lényeg. Mikoron a sallangok, a személyes praktikák lekopnak, s az érzékeny – igaz és igaztalan, bűnös és bűntelen – költő áll csupán előttünk, az elfogulatlan ítélkező alighanem nagy költészetre fog bukkanni. Mely úgy gyönyörködtet, hogy egyben kordokumentum is, benne egy átmeneti korszak öröme, könnye, sara.

Nem akarja önmagát fölmenteni, úgy véli, hogy számára sincsen föloldozás. Ahogy a Fehér egerek című vers mondja, gyilkos és áldozat lett egy személyben, ki hiába akarja gyakorolni – végül is szükségszerű helyzetben – Istentől (?), Természettől (?) kapott hatalmát a gyöngével szemben, úgy nem teheti, hogy önmaga is el ne bukjék. Látomása, melyet nemcsak a fehér egerekre terjeszt ki, hanem a technokrata herékre, a rossz politikusokra, menedzserekre, tőkésekre és párttitkárokra is; a silányság, mely tingli-tangli ábrándjaival körülveszi az embert és megzavarja, hogy a végső el­szá­molásnál egymaga legyen; készenléte a vízióra fogalmaztatja vele egyértelművé az állapotot, melyben az emberiség szenved: „elvesztettük mindörökre a jóság / misztikus gyökerét”. Ez a riadalom, „minden egész eltörött”, adja a kezébe a tollat, hogy vers szülessék Borisz Paszternák halálára, hogy a New York felé utazót a repülőgép stewardessei is a „beprogramozott életre” emlékeztessék. Újból látomás, ezúttal egy – másik versben már említett – családi gúla megidézésével. Az élőt mindig a halott tartja fenn, a „holtak hegyén” állva jut mind magasabbra. „Mert jaj annak, aki arcába nézett / a Medúzának s jaj nekem: spermája / pókhálószálán ezekhez eresztett / le az apám. Ő nem tudhatta még / kilencszáztízben, hogy egy nemzedék jön, / mely gyűlöli a földet s borotvával / kaparja ki a jövendő méhéből / a magzatot; hogy jön egy nemzedék, / kezében a roppant bőségszaruval, /amely kacatot, halálsugarat / és halhatatlan plasztikot okád.”
A fönti borzalmak ellen megvédhet-e a művészet, a vers, mely amellett, hogy Faludynál mindig csöppnyi artisztikumot is hordoz, kényesen-büszke szó, a megmaradás szemernyi esélye? Ahogyan Illyés Gyula, Faludy György is szellemi hazát alakított ki magának. Noha az emberiség s még inkább a költészet jövőjében erősen kételkedik, az övéi, a kiválasztottak, mindig meg fogják érezni, hogy a szellem dolgai közt ka­lan­dozni, és áldozni egy törékeny fenségnek, mily gyönyörűség. Ezt a semmihez sem hasonlítható pompás lakomát idézi meg A British Museum könyvtárában, s ehhez szolgál adalékul – „mert lényegem és jellegem, / hogy kontúrom a jellemem” – az állapotversnek sem utolsó Balett-táncos. Az utóbbi egy-két évtizedben ritkán van módja mosolyra. 1957 novemberében Uppsalában még töprenghetett azon, hogy elfogadja-e a svédek megtisztelő ajánlatát – tanítsa az ezredek költészetét! –, még akkor is, ha netán Gusztáv király telefonon olykor-olykor megkérdezné: „megy-e a rímelés?” Alig húsz év múlva – ismét egy József Attila-párhuzam – költeményt ír az elromlott világról: Alkalmi vers a világ állásáról – Koestlernek. Verset ír, bár a javulást illetően nincsen már semmi illúziója, fogyjon ki hirtelen az urán, jöjjön vissza a „kézmíves szegénység”, amely könyvszekrényt mer ácsolni a tévékből, s az emberiség – újra latin és görög könyveket bújva – térjen vissza az aranykorba!

Közben nagy csapás éri, 1963-ban elveszti feleségét. Lélekállapotát a Szerelmes versek egy haldoklóhoz jellemzi; a könyörtelenségről szót ejt, de lázongva is belenyugszik a gyógyíthatatlan beteg­ségbe. Versmondatai elárulnak valamit a ke­lepcébe szorult, s a vég nagy kérdéseivel szem­benéző ember alázatáról: „Ketten ülünk itt szemben a halállal; Mint téli kaptárban didergő méhek; Nincs irgalom.” Még két évvel a szeretett asszony halála után is – például egy firenzei sétánál – úgy látja, hogy a „hisztérikus, vad angyal” olykor-olykor szembejön vele. Ebben az időszakban különösen érzékeny; Szicília és Málta közt, a Delfineket figyelve kérdezi: „A morálfilozófia mely lapján / olvasták, hogy a gonoszt minden módon / üldözni kell, akkor is, ha csak mást bánt?”

Mégis az élet pártján áll, s hogy azon, köszönheti a véletlennek: vonzotta „a szerelem eperszaga”. Jel­legzetesen szókimondó költeményeiről (A magyar iskola tanítóinak, Tanuld meg ezt a versemet), huszonegy Li Ho-verséről, „noteszlapjainak” tartást nyugtázó méltóságáról még sokat beszélhetnénk, de mindezek filozófiája, makacssága, élet- és törté­ne­lem­szeretete megtalálható a nagy önéletrajzi verscik­lusban, a Száz szonettben. Melynek csak első rétege – bár érezhetően a költemények nagyobb hányada – ünnepli az új szerelmet mint életet adó erőt, a mélyben ott van a megbont­ha­tatlan – szerelemben, politikában sohasem megalkuvó – személyiség. Könyörtelensége, már-már Szabó Lőrinc-i önfel­tá­rása, nyughatatlan életvitele és kimeríthetetlen tudásszomja – „míg a tanulás lelki kínból testi gyö­nyör lesz” – majd’ minden versében meg­mu­tatkozik. Gőgösen kényes arra, hogy vonzalmai tisztán látszódjanak. Korábban Miltont vetette el, most épp az „álbölcsesség, bombaszt, közhely, csinálmány” letéteményesét, Goethét. Viszont úgy véli, hogy a helléneket és a kedvelt „néhány latint” márványból faragták, Aiszkhülosz, Plató, Catullus, Szapphó és Euripidész méltó a megőrzésre. Példája – „Tőled tudom a leckét” – az a Rotterdami Eraszmus, aki nem fogadott el sem tekintélyt, sem dogmát.

Faludynak a szonett nem kaloda, hanem össze­foglaló, összefogottságot segítő forma. Jobbára a 14 sor mellett marad, de ha mondandója úgy kívánja, bátran él a „toldott szonett” – például az ún. Shakespeare-szonett – alakzatával, sőt egyéb, bonyolultabb, a sorok számát tovább növelő formákkal is. Pőresége, nevezhetjük halálos játéknak, a klasszikus szonettban lenyűgöző. Amikor már nincs menekvés, a sorok számának emelése sem tud változtatni a csak versben megnevezhető iszonyaton (A hetvenegyedik).

Szemed sarkából szilvakék, kegyetlen
rakétákat röpít az ifjúság.
Ha csak egy csepp becsület volna bennem,
nem engedném, hogy számat érje szád.

Talán még sem késő, hogy lerázzam
szédült hűségedet s kidobjalak.
Te jámbor őrült, mit akarsz e házban?
Tört bútorok és bérbe vett falak

közt ráncos képem vonz, vagy a szegénység?
Ébredj álmodból! Nem látod a végét?
Az iszonyaton kívül mi marad

örökbe rád, ha ócska bábom eldől?
Húzd ki kezedet sárga tenyeremből
honnan az idő vize kiszalad.

Forrás: Mozgó Világ, folyóirat, 1982. szeptember, 73–79. oldal

Kapcsolódó:

Faludy György: Fehér egerek – versek