A kocsma szó sok ember fejében olyan társításokat szül, mint duhajkodás, hangos zene, füst és tömérdek mennyiségű alkohol fogyasztása. Ám kevesen tudják, hogy sokszor a „kocsma” ihletforrásként szolgált és szolgál művészek, írók számára. Izgalmas beszélgetések, magasröptű viták helyszíne volt. Kolozsvár a rendszerváltás után nemcsak politikai, közigazgatási, társadalmi, kulturális téren alakult át, hanem kocsmák tekintetében is előrukkolt néhány újdonsággal: megteremtette az úgynevezett kultúrkocsma kultuszt.
A kultúrkocsma olyan lokál, ahol a vendégek könyvbemutatók, kiállításmegnyitók, koncertek, filmklubok mellett szórakozhatnak, ismerkedhetnek, köthetnek barátságokat.
Kolozsváron több ilyen jellegű lokál is van, a kilencvenes évektől napjainkig nagyon gazdag palettát mutat ilyen téren a kincses város.

Kolozsvári kultúrkocsmák

Mit is fed a kultúrkocsma fogalom?

 

Pub, mint törzshely, nevesített törzsasztallal
 

Ha a rendszerváltás utáni időszakot tekintjük alapul, a város legelső kultúrkocsmája a Music Pub volt, amely ugyan nem kizárólag kulturális eseményektől volt hangos, inkább szórakozató jelleggel bírt. Azonban nem szabad elfelejteni, a bulik, a koncertek, a hajnalig tartó beszélgetések mellett olyan fórumoknak adott otthont, mint a Bretter György Irodalmi Kör, de performanszok, kiállítások is megfordultak itt. A rendszerváltást követően tulajdonképpen az egyetlen egyetemi kocsma volt, ahol találkozhattak a diákok, értelmiségiek. Ám a patinás Music pubi padok nemcsak ezt a kategóriát fogadták be, sok képzőművész, színész, író, költő, zenész is itt érezte igazán jól magát.
Kiss-Budai Tibornak külön asztalánál kiváltság volt helyet foglalnia, ugyanis neki egy olyan törzsasztala volt, ahol a törzsvendégek neve is szerepelt.
„Ha a 89-es eseményeket vesszük alapul, kiindulópontul a kultúrkocsmák tekintetében, akkor valóban a Music Pubot kell megemlítenünk, ez volt az első olyan hely, ahol az egyetemisták mellett megfértek a nemegyetemisták is, ott sikerült olyan hangulatot teremteni, amely kortól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül érdekes volt, egy hely volt, ahová érdemes volt lemenni, mert mindig történt valami új”.  Kiss-Budai szerint a tartalmas estéken fontos barátságok szövődtek, nem csak az „alkoholbarátságokra” reflektál, hanem igazi társaságot összefogó beszélgetések, események tömkelegét hozza fel, mint a Pub jellemző vonását.
Azt is elmeséli: az első olyan hely volt, ahol kötelező volt a húsz százalék magyar zene, az előtt a román lakosok rossz szemmel nézték volna az ilyet. 
Rákérdeztem a híres törzsasztal titkaira is. Izgalmas dolgok derültek ki, ugyanis mint azt mondta, a  román társadalom nem is ismeri ezt a kifejezést, ehelyett a masa rezervata-t használják, amely foglalt asztalt jelent. „Próbáltam utána nézni, hogy  a törzsasztal hol volt utoljára Kolozsváron. Kiderült, hogy a régi Continental Szálló, a régi Melody híres volt erről. A Melody képezte ugyanis régebb Kolozsvár irodalmi kocsmáját, ahol klubszerűen működtek a dolgok. Nos, érdekes volt számomra, hogy ezeken a nagyon régi helyekben ugyan volt törzsasztal, de sehol sem jelölték meg valakinek a nevét is” – avat be.
Kiss-Budai számára  a törzsasztal fogalam nem fed mást, minthogy valaki állandóan odajár, mindig oda ül le, vagyis az az ő asztala. Elárulja: egyes helyeken a törzsasztalnak külön szokásai is vannak.  „Esetemben úgy történt, hogy miután visszaköltöztem Kolozsvárra, minden napos vendég voltam a Pubban, úgy érezték, úgy illene, ha felírnák a neveket az asztalra, az asztalfőre került az én nevem és mellém azoké, akik abban az időben oda jártak”.
Kérdésemre, hogy milyen szabályai voltak a törzsasztalnak, felvilágosított, hogy a pincérek inkább arra figyeltek, hogy mindig tele legyenek a poharak, ugyanis a jó hangulat alappillérei a finom sörök, borok, vodkák voltak. Másik izgalmas „szabály” a saját fogas voltában merült ki, amelyet maga Kiss-Budai vitt a kocsmába.
A Music Pub olyan jeles vendégeket fogadott be, többek között, mint Orbán János Dénes, Bréda Ferenc, Sántha Attila, Karácsonyi Zsolt és még nagyon sok nagyérdemű írót, művészt.
A lokál jelenleg is létezik, ám más jelleget öltött. Most ugyanis inkább koncertek, fiatalosabb tevékenységek, bulik színhelye.
A hírhedt kocsma példáján okulva több hasonló lokál kezdett kirügyezni az idők folyamán.

Az Álmatlanság fotótransza

Az Egyetem utcában található Insomnia ugyancsak izgalmas hely, a kilencvenes években indult és egyáltalán nem szeretett volna kocsmává válni. Eredetileg ugyanis fotógalériaként működött. Márkos Tünde a kávéház egyik tulajdonosa viszont most már örül annak, hogy kocsmává nőtte ki magát a galéria.
„Egy nagyérdemű fotógalériaként kezdte a pályafutását az Insomnia, a Szentegyház utcában, majd a képzőművészek és Lőrincz Gyula a kocsma társtulajdonosa óhajára alkoholt, kávét, üdítőt is osztogattak a kiállításmegnyitókon, körülbelül ennyi a kocsmatörténet dióhéjban”.
Az Insomnia, na meg a fotógaléria alapötlete Márkos Tünde agyából tört ki, aki érdekes előtörténettel lepte meg az Irodalmi Jelent.
 

„A rendszerváltás után nagy dolog volt pályázatot nyerni, akkor indult be az ösztöndíjas rendszer, én voltam az egyik szerencsés, aki megnyerte azt a pályázatot, melynek kapcsán Franciaországba utazhattam egy kiállításra, Alessba, együtt három másik kollégával. Tudni kell, ott volt Európa leghíresebb fotóiskolája. Nálunk nem igazán volt fotóművészet, akik annak nevezték magukat, dilettánsok voltak, csak a fotóklubok léteztek és egy fotószövetség, de nem volt profi képzőiskola. Az ötvenes évek fotógráfiája jellemezte ezt a periódust, léteztek ugyan szakemberek, akik tudták a technikai részét, de a rendes művészeti képzés hiánycikk volt Romániában. A fotókiállítás jó motivációként jött, hogy ebbe a szakmába kissé belemerüljek, Magyarországon három fotólap létezett, eldöntöttem, itt is kellene valamit csinálni. Mindenki nagyon lelkesen fogadta az ötletet, így hát szereztem rá pénzt is, furcsán hangzik, de akkoriban lehetett az ilyesmire anyagi támogatást szerezni. Az egész ország fotográfiai élete belelkesült, sok támogatónk volt, mindenki jó ötletnek tartotta. Nagyon sokan ingyen dolgoztak, ami ma már elképzelhetetlen, hogy bármit ingyen lehet adni bárkinek. A lapnak nagy sikere volt, a kiadó követelte, hogy legyen kicsit kereskedelmi íze”.
Márkos továbbá beszámol: a Foto et modell nevet viselte a lapuk, ezt sokan félreértelmezték és fotómodell jelentéssel ruházták fel, de a fotógráfusnak minden modell, az üvegtől a nőig, az asztaltól a természetig. Nagyon szép lányok voltak a borítón, akkor még nem voltak ilyenek, mint Play Boy, ezért is lett óriási kellettje a lapnak. Öt-hat oldalból állt az egész, de profi fotósok munkáival, gyönyörű lányokkal a borítón. Egyik lapszámunkat betiltották, mert látszott a lány melle, ez manapság elképzelhetetlen, 19 évvel ezelőtt ez már csak így volt –emlékszik vissza.
Majd jobban belemerülve elmeséli: „nagyon jól ment, de aztán a kollégáknak nem tetszett, hogy a nő csinálja az egészet, én nem hittem ezt, hogy egy nő ne tehetne meg akármit. Olyan volt a társaságom, nem volt, amiért feminista legyek, először találkoztam a macsó-sovén társadalommal. Székelyként csináltam egy román havilapot, ez senkit nem zavart, de hirtelen egy fél év után a kollégák egy részét elkezdte zavarni, hogy egy nő olyat csinál, amit 50 éve senkisem Romániában. Ez nem tetszett nekem, akkor már nem voltam olyan fiatal, 29 éves voltam. Először találkoztam azzal az érzéssel, hogy nőként számon kértek”.
Ezt követően kivettek egy Szentegyház utcai lakást abból a célból, hogy ott legyen a szerkesztőség, és úgy döntöttek, hogy nyitnak egy fotógalériát is, jutányos áron. „Ott lakott egy idős néni, ami nagyon furcsa volt, de lévén, hogy képzőművészeti galériát akartunk csinálni, nem volt zavaró. Így jött létre Románia második fotógalériája, a K. L. Galéria, Kálmán László emlékére, aki öngyilkos lett. Sokáig a régiek az Insomniát úgy is hívták, hogy a K. L. Galéria. Sára Sándor is állított ki nálunk, de franciák, olaszok, németek is. Minden két hétben volt kiállítás, amire a legtöbb esetben eljött az alkotó is. Ám egy idő után Márkos úgy érezte, ezt a fotómagazint nem akarja tovább csinálni. Annak ellenére, hogy a lap profitot hozott, és a kollégák, a támogatók hozzáállásával sem volt gond. Furcsa mód, pénz volt, terjesztő volt, kiadó volt. Mégis olyan dolgokkal volt kénytelen szembesülni, ami elvette az egésztől a kedvét. Egyes férfi kollégák hímsovén módon próbálták útját állni, ebből pedig elege lett.
Aztán maradt csak a Szentegyház utcai galéria, ahol a kiállítások mellé előbb-utóbb alkoholt is felszolgáltak, amolyan kóstolóként. Markos Tünde nem igazán volt kocsmázó típus, mint mondta, mindig ő volt az első, aki hazament az ilyen helyekről. Félt is egy picit attól, hogy a galériából kocsma lesz.
„Azonban az ördög csak a művészek szórakoztatása mellett kezdett dolgozni”.
Olyan gazdasági helyzet ütötte fel a fejét az országban, mely kapcsán már interjúalanyunk úgy látta, a galéria nem kifizetendő. A kis kávé, sör részleg azonban ment, elkezdett bővülni, este egyre több ember látogatta.
„Kezdtünk egyre kocsmásodni”. Majd beavat: „közben az egyik barátunk kisvállalkozása bebukott, aki téglákat gyártott, s akkor kitaláltuk, hogy a téglákból nagyon jó kis asztalokat lehet csinálni. Azok voltak az első asztalok és valahogy lassan-lassan kocsma lett belőlünk. Persze a kiállítások továbbra is mentek, de egyértelmű volt, hogy ez már nem csak galéria”.
És hogy honnan jön a lokál neve, nagyon egyszerű. Az alakulás pillanataiban rengeteget dolgoztak, és így az Álmatlanság, vagyis az Insomnia mellett voksoltak.
Az Insomnia pedig ma is az álmatlanságot szolgálja, hol a beszélgetésekkel hajnalodik rá a művészekre a lokál, hol pedig egy-egy jazzkoncert, filmfesztivál kergeti a napot ki az ég alól.
 

Irodalmi szeánszok kocsmaszínben

Az időrendi sorrendben vett harmadik kultúrkocsma nem más, mint a Bulgakov, amely nyolc év leforgása alatt rengeteg irodalmi, kulturális eseménynek adott helyet, ígéretes, pályakezdő írók, költők műhelye volt, akik most már beírták magukat az irodalomtörténetbe. Célja ma sem más, mint a minőségi irodalom népszerűsítése, tehetséges alkotók pályájának egyengetése, mindezek mellett kellemes szórakozási lehetőségeket is nyújt. Irodalmi fesztiváljain mindig teltház van, Orbán János Dénes, a kávéház jelenlegi tulajdonosa gondoskodik a jó hangulatról és magas szintű literatúráról is.
„Gyakran szoktam hangoztatni, hogy a templom és az iskola mellett a magyarságnak harmadik fontos intézménye a kocsma, kocsma alatt nem a bodegát kell érteni, ahol kulturálatlan emberek nyakalják a vodkát, dorbézolnak és üvöltenek, sem pedig a duhajkodó helyeket, hanem azt a típusú kávéházat, ami a két világháború között szolgálta a kultúrát, amelyben Karinthyk és Kosztolányik jegyzeteltek, írogattak vagy vitáztak. Mivel én is nagyon gyakran frekventáltam eme nemes intézményeket, régóta vágytam arra, hogy nyissak egy olyat, ami az én ízlésem és elveim alapján működik, így 2002-ben összejött a Bulgakov-projekt” – árulja el a költő.
És hogy miért pont egy orosz íróra esett a választás a névadás tekintetében, OJD elmeséli: „Ha a még Funar-korszakban Petőfi Sándornak nevezték volna el a helyet, akkor lehet, hogy nagy problémák adódtak volna. A Bulgakovba viszont sem a magyar, sem a román nem tud belekötni, sem pedig a külföldi turista. Ez egy tiszta nemzetközi név, ami a kultúrát, az irodalmat, a színházat sugallja” – fejti ki.
„Mivel író vagyok, ezért irodalmi profilt képzeltem el a kávéháznak, és gondolom, sikerült is megvalósítani, hiszen az elmúlt nyolc évben több száz író fordult meg a Bulgakovban és több száz irodalmi kört tartottunk”. És valóban így van, hiszen olyan nevekkel büszkélkedhet a lokál, amit nem nagyon lehet überelni: csak hogy kettőt említsünk: Faludy György, Kányádi Sándor. De nem mellékes, hogy a legfiatalabbaktól az öreg veteránokig mindenki megfordult a kávéházban.
Tudni kell a Bulgakovról, hogy valamikor „piros lámpás ház” volt, amit OJD is jóváhagyott.
„Én is úgy tudom, hogy a három Virág utcai bordély egyike volt, ennél bővebb információim sajnos nincsenek. A telekkönyvből néztük ki, hogy 1840 és 1843 között épült, a Szabó család építette. De nincs ellenemre, hogy itt valaha bordélyház működött, hiszen a hajdani bordélyházak sem olyanok voltak, mint a mostaniak, azok is kultúrközpontokként szolgáltak, ahol viták folytak, bridzseztek a kliensek és a kéjhölgyek. Annak is megvolt a maga patinája.”
A lokál nemrégiben egy szórakozó részleggel, a Macskaházzal is bővült, amely már nemcsak irodalomról szóló beszélgetéseket tömöríti magába, hanem a tömény szórakozást is. „Hozzácsatoltam a szomszéd házat is, úgymond bővítettem. A Bulgakov ugyanis egy ülőkocsma, ami inkább beszélgetésre való, sem mint mulatozásra, a közönség java része ezt is szereti, az asztalnál való poharazgatást, beszélgetést, vitatkozást. Viszont lépést kell tartani az újabb generációkkal is, akik sokkal mozgalmasabb szórakozásra vágynak, bulikra, játékra, az agresszívabb színvilágot szeretik és a hangosabb zenét. Ha ilyen tekintetben a Bulgakovra applikálnék, elveszíteném a régi klienseket. Így arra törekedtem, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon: az új rész fiatalosabb, hangos zenével, bulikkal, a régi rész pedig klasszikus kávéházi jelleggel bír.”

Ahol minden folyik

A továbbiakban egy másik izgalmas kultúrkocsmába, a Prosperóba tekintettünk be. Molnár Attila a valamikori Mikó utcai lokál tulaja büszkén emlékszik vissza a régi időkre. Többek között kitér az Insomnia kávéház könyvesbolt részlegére is, amely valamikor az ő tulajdona volt. Azt is meg kell jegyezni, hogy Molnár Attila a Bulgakov egyik alapító tagja, társtulajdonosa is volt.
Az Insomniára reflektálva elmondja: a hely akkor egy alkotói műhely, galéria, kávéház volt. A könyvesbolt csak második állomása ennek a történetnek. Egy hiánycikkre próbáltak választ adni akkoriban, ugyanis Kolozsvár szakkönyvellátottsága elég gyatra volt. Az irodalom és egyéb könyvek nem léptek át a határon. Ennek az volt az oka, hogy a szakkönyvek kis példányszámban jelennek meg, Magyarországon is a kiadóknál, sokkal nehezebb megkeresni a célközönségüket, mint más jellegű könyvek esetében. Erre próbáltak megoldást találni, hogy szerződést kötöttek több mint harminc magyarországi kiadóval, akik szakkönyveket is kiadtak és népszerűsítettek. „Egy általános szakkönyvellátásra reflektáltunk, erdélyi, illetve romániai nagykereskedelemként akartuk, hogy működjön. Működött is egy darabig, néhány intézményt, könyvesboltot, egyetemet sikerült ellátni. Ez egy ideig nagyon jól ment, majd elkezdett pangani. Így esett az Insomniára a választás, amit viszonylag olcsóbban megkaptunk, mint egy főtéri könyvesboltot. Persze ennek megvan a maga vonzereje is, hiszen kávéházban volt. Megpróbáltuk, egy ideig ment, aztán átköltöztünk máshová”.
Molnártól arra is választ próbáltam kapni, hogy milyen volt az akkori „kocsmaélet”.
Ő úgy gondolja, nincs semmi új a nap alatt, nem lát semmi különbséget a között, ahogy találkoztak az emberek, és ahogyan most teszik. Talán annyi árnyalati különbség betudható, hogy most egyre több a vendéglátó ipari egység, nagyon sok szolgáltatás van kocsmákon belül is, kicsit talán szétszóródottabb a közönség, mindenki egy szűkebb környezetben találja meg a helyét. Majd hozzáteszi: annak idején voltak ezek a nagy gyűjtőmedencék, mint a Music Pub vagy a Bogya-kert és akkor mindenki ott találkozott. Most azért már árnyaltabb a dolog.
A Bulgakovra kitérve megtudtuk: „Ötletgazda, társtulajdonos is voltam a Bulgakovban. Annak idején a Victor Babeş utca elején átköltöztünk egy kis könyvesboltba, egy 14 négyzetméteres kis helyiségről van szó, volt benne internetszolgáltatás, könyvesbolt, kávézó, teázó, nagyon hangulatos kis hely volt, talán az összes vállalkozásaim közül ez a legkedvesebb számomra. Láttam, hogy ezt sem tudom fenntartani anyagilag, nem hozza meg a maga kis bevételét. Ekkor találkoztunk Orbán János Dénessel, aki nekem gyerekkori pajtásam volt, és akkor szó-szót követett, és úgy született meg az ötlet, hogy csináljunk egy irodalmi kávéházat, amiben már bár is van, és sokkal színesebb szolgáltatásfajtával hozakodna elő. Jánosnak már az előtt is volt egy hasonló terve, és akkor így közösen összejöttünk, így lett belőle kocsma”.
És hogy hogyan lett a Prospero – izgalmas kulisszatitkokra mutat rá.
Ez már egy fokkal őrültebb vállalkozás volt, kezdi ecsetelni. „Találtam egy helyet a belvárosban, arculatot azért nem mondanék, mert azt fokozatosan kapta meg, pont az volt a lényege, hogy nem volt neki arculata sem, egy alacsony költségvetésű pubként indítottam, ami aztán kipróbált egy elég nagy közönséget, egy széles réteget”. A valamikori kiskocsmára visszaemlékezve elárulta, már az első naptól kezdve folyamatosan tele volt, olyan tömegeket mozgatott meg, hogy alig lehetett az udvarra is bejönni. A régi bogyás, a budapesti romkertre emlékeztető hangulatot idézte, eleinte nem volt egy speciális berendezés, műanyag poharas kiszolgálás működött. De ennek ellenére mindenki nagyon jól érezte magát. A Prosperónak egy hangulatos belső udvara is volt, ahol kellemesen lehetett beszélgetni, szabadban főzni, sütni, mindezek mellett rendszeres filmvetítéseknek, koncerteknek, népzenei eseményeknek adott otthont a valamikori lokál.
A kávéház falára egy érdekes felirat volt festve: a Phanta rei. Erre rákérdezve elárulta: valamelyest azzá vált, phanta rei-á. Molnár keresett egy szlogent, egy logót, amivel kicsit megfogja, ami arról szól, ami zajlik, így jött képbe ez a régi görög mondás, ami azt is jelenti, hogy senki nem léphet ugyanakkor ugyanabba a folyóba vissza, minden állandó változásban van. „Tetszett nekem még azelőtt ez a szószerkezet, csak korában nem jutott eszembe, hogy a kocsmához kapcsoljam.” 
Molnár Attila azt is elmondta: sok kultúrkocsma nincs Kolozsváron, attól, mert valamely kávéháznak decens berendezése van, nem lesz belőle kultúrkocsma, oda projektek, programok kellenek, ilyen a Spritz, a Bulgakov, ne felejtsük ki a Tranzit házat, az is kulturális helyként kezdődött és most már van egy kávézó részlege is, na meg a Heltai. Elárulja, hogy ezek közül a kávéházak közül inkább a Spritzet kedveli, a jó csapat meg a Kiss-Budai Tiborral való barátsága miatt.
És hogy a sorból a legifjabb kolozsvári kultúrkocsma se maradjon ki, szót kell ejtenünk a Spritzről.
 

Jó fröccs mellett muzsikaszó

A Dávid Ferenc utcai lokál egy éve működik, ez idő alatt nagyon sok kulturális tevékenységnek, eseménynek adott otthont, fellépett itt a Csík zenekar, jazz, flamenkó koncertekre került sor, valamint minden kéthétben népi muzsikát hallgathat a látogató a Palatkai Band közreműködésével.
Kiss-Budai Tibor beszámolt: a Spritzet más jellegűre szerette volna csinálni, mint az összes kolozsvári kocsma, valami eredetit, hiánypótlót szeretett volna kieszelni. Így az első gondolata az volt, hogy egy olyan helyet kell nyitni, ahol mindenféle zenét lehet hallgatni. Innen ez a nagy muzikális színesség –derült ki. Kiss-Budai a kávéház nevére is kitért. Megtudtuk, hogy a fröccs a hely jellegzetes italspecialitása és innen a Spritz név is. A lokálban kapható fröccs szódavízből és osztrák fehérborból készült a tulaj szerint, így mindig ugyanolyan minőségű italt tud adni vendégeinek.
A másik izgalmas kiemelendő pontja a Spritznek, az ételek. Megtudtuk: hogy a kávéház megalakulása előtt Kolozsváron az ilyen jellegű helyeknek nem volt konyhájuk. Így természetszerűleg olyat szeretett volna a tulaj kitalálni, ami hiánypótló, vagyis egy helyet, ahol enni-inni és kulturálódni lehet. Kiss-Budai arról is felvilágosított: kolozsvári, tradicionális ételeket szeretett volna feléleszteni. Ilyen többek között a nagyon népszerű rakott káposzta és a közeljövőben forgalmazásra kerülő vargabéles is.
A Spritz mindezek mellett nagyon sok hiánypótló kultúrtevékenység színhelye. Egy román és egy magyar filmklub, előadások, EMNT-beszélgetések otthona, több művész, politikus, közéleti személyiség törzshelye.
Kiss-Budai Tibor elárulta: hamarosan borpincével és izgalmas borkóstolókkal is bővülnek.
Molnár Attilát arról is megkérdeztük, milyen jellegű kultúrkocsmát hiányol a városból, illetve mire lenne igény, kereslet.
„Jó kérdés, mert általában a kocsmatulajdonosok saját bőrükön szokták lemérni, mi az, ami éppen működik, milyen típusú élőzenét érdemes meghívni. Ez az igény meglehetősen változó, nehéz hozzá idomulni.
A Spritzben nagyon hangulatos, hogy két lány, Berecki Emőke és Oroszhegyi Tünde berendezett egy kerámiafestő műhelyt, itt készítik a festett kerámiát. Molnár kiemeli, hogy mindennek van egy meghitt bensőséges hangulata. Szerinte az ilyen jellegű tevékenység máshol is hiánypótló cikk lehetne éppen ezért az Erdélyi Kézmíves Céh tagjainak közreműködésével jobban ki szeretné bővíteni a kávéházban történő népművészeti tevékenységeket.
„Beindult egy olyan folyamat, amire nem is gondoltunk volna. Nekünk volt egy elképzelésünk idén nyárra, ami jövőre halasztódik: hogy pont a Spritzben a gang alatt egy bemutatóüzletet alakítsunk kézműves mesterségek, népművészeti tevékenységek területén.
Végezetül elmondhatjuk: Kolozsvár nem szegény kulturkocsmák terén, megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy Erdély-szinten az egyetlen olyan város, amelynek ennyi kultúrkocsmája van, ilyen változatos felhozatallal. Érdekes módon, ezek a lokálok mindig megtelnek, amiből nem lehet másra következtetni, minthogy az itt élő emberek igencsak szomjaznak a kultúrára és a jó hangulatra.
 

Varga Melinda