Irodalmi Jelen

VERSTÖRTÉNÉS 2010.10.10 - BORA

2010. október. 10. - 03:05

Bora. Ismeretlen költő a XXI. századból. Mielőtt bárki szerepjátékra gyanakodna (s méltán, hiszen ismerünk hasonlókat előző korokból is): Borát az interneten találtam. Hogy költő, azt tudom. De hogy ki is ő valójában - azt nem. Egyáltalán nem. Levelezünk, Bora meg én. Néha hosszú, máskor szakadozott üzeneteket váltunk, s mostanában megtisztel a verseivel is. Nem akar költő lenni; pontosabban irodalmár. Talán nem is az. Csak egy ember, aki képes a nyelvet önnön belső formáihoz igazítani. Kristály és szövet: ilyen a nyelve, mert ilyen a lelke matériája is. Tehát költő. Nem irodalmár. (M.E.)

BORA

ismeretlen költő a XXI. századból

nem húzom át

keresem a párnában
apám faggyúszagát,
gyertyacsonkoló
sötét borul rám,
köldökzsinór nélkül
megyek űrsétára,
a hajnal anyám
felcsukló zokogása

***

angyalszövet
a körömkaparék,
azonosíthatatlan
a tetthely,
a halál valahol
máshol történt,
nem a testben

***

innen most tovább indulsz
a továból is tovább
a mobilod kitartóan csörög
az ingzsebben
helyettesíti szíved
a végtelen holtvágányán
egy mozdulattal húznak
a századelős bonctermi fényre
valaki csöndesen ennyit mond:
igen, ez az ő teste

***

az üvegen az esőcseppek
úgy válnak ketté,
mintha gyermekrajz
madarai lennének.
csak szárnyuk van.
furcsán megszédülök,
mint mikor rájövök,
hogy a mellettem álló
villamos indult el,
pedig azt hittem én haladok.
a kirakatban ázott szénaboglya.
kiállítási tárgy.
nem hív elő képet.
az andrássy úton
semmilyen illat
nem emlékeztet magamra.
ha legalább
bérházszagom volna,
ha egy ódon szagfolyosón
érkezne hozzám a szél,
akár a szalmiákszesztől,
magamhoz térnék.
budapest fölött az ég
egyetlen szárnyverés.

***

a búcsúszavak
nem hantolnak.
egy perces néma gyász
az örökkévalóság.
az első pihe leesett
köldökcsonk.
lavinasúlyú.
minden az
elérhetőségen kívül
esik.

Kronoszoma

ma csak ez a levetkőzött kő.
oldalain egyetlen parancsolat.
a belé mélyedt test törvénye.
megkötözöttségem tartja össze.
végtagok nélküli szabadulóművész.
nem menekül.
maraszt.
a monolit időbe
vésődő fájdalom maghasadása.
avat. leleplez.
kővé csupaszít.
majd elemel magamtól iszonyú súlya.
szürkülete világosság.
tapintom, mint kételkedés a sebfalat.
a csöndes feltámadás tapintata:
nem zavarja fel a holtakat

***

a vér a leglassúbb
cseppsebességre állítva,
hajnalra így is mindent
elönt a vörös iszap.
az idő nem kell mutatóba.
születés után nehezedik
így rád a test.
mérhetővé válik
a mérhetetlen.
nem tudod honnan kap fényt
az éjjeliszekrény.
dereng, mint egy isteni köldök.
nem könyörögsz.
érthetővé válik az érthetetlen.
az úr a csöndre
nem süket.

hisz nincs is neve

álmomban a garabonciás
a szülőfalumban járt.
bemutatták egy gyerekdarabját.
amikor én gyerek voltam
semmit nem mutattak be.
csak muskátlikat lehetett venni
május elsején olcsón.
csak bányásznapon
lehetett körhintázni
és vattacukrot enni.
azt gondoltam,
így ünneplünk halotti tort.
mert mindig a temetődombról
felhangzó bányász zenekar
zengett a fülembe.
a rézfúvósokon megcsillanó fény
arany volt a fekete szénhalálban.
de ezt nem mondtam el
a garabonciásnak.
bejárta a falut keresztül-kasul,
nem nézett sehova közben.
aztán megkérdezte tőlem:
mi ennek a falunak a neve,
hisz nincs is neve.
és ettől mint nyelven az ostya,
elolvadtak számban a szavak.
ő ment a felvégre,
én az alvégre.
miért, hogy az ébredés
az álom jelenvalóságát
múltidőbe teszi?