Csák Szabolcs - „Zene? Az enyém?” pályázat 3. helyezett, próza

Csák Szabolcs - „Zene? Az enyém?” pályázat 3. helyezett, próza

Csák Szabolcs

 „C” mint Cunami

Órák óta eggyé válva ráncoljuk a lepedőt, kitartóan küzdve, szerelemben fetrengve várjuk, hogy a hangfalakba zárt mennybéli hang végre kibökje a magas C-t. Korábban egy bővített szeptim csúcsa majdnem megcsípte a vágyott rezonanciát, ami ki is kezdte testem-lelkem, s amitől naivan egy kicsit megpihentem. Meghallva azonban a régi hatos villamost, mely még most is C hangon csilingel, felfedezve a tiszta oktáv meg nem létét visszazökkentem a dolgos vágyba. Ötletem sincs, melyik angyal hangjára húzzuk e démoni bestiával, de elsőre beleszerettem. Mindkettőbe.

Egész életemben zenéltem. Egyszer, ahogy a tüdőgyulladásból lábadozva, a sípoló levegővételek közt megtaláltam a félhangnyi távolsághoz szükséges beszívási együtthatót, spontán zenekart alakítva két vacsorányi pénzt kerestem a Vörösmarty téren. Ekkor találkoztam Brigivel. Brigi hallva furcsa művészetem, nézőként merészen beavatkozva, de a zavarást elkerülendő szinte suttogva tercelt rám, majd mosolyogva hagyott ellépni tőle, hogy aztán kánonban kísérjen és az ő hangjával záruljon a rögtönzött dal. Soha nem voltam előzőleg szerelmes, sőt még Őt sem tartottam semmire, ameddig csak ott álldogált. Viszont mikor hallatni engedte cseppet sem egyedi, ám elképesztően profi hangját, a szívem triolába kezdett dobogni. Ahogy a kikívánkozó érzelmektől túlfűtve belépett a zene birodalmába, hangjával egyből annak mérvadó részévé vált, akár csak az én életemé.

Azelőtt stílusok szerint rangsoroltam a zenéket. Eldöntöttem, melyiket szeretem és melyiket nem. Kötelezően tanulva a komolyzenét, természetesen minden szimfóniát meggyűlöltem, a divatőrült, nagyszájú, s tagadhatatlanul metroszexuális csapattársaim miatt megvetettem a diszkó minden ágát, viszont a fiútestvéri egymásra hatás okán például sokáig füleim vendége volt a céltalan hörgés. Mindössze két heti ismerkedés után, a nőkre jellemző változtató szándékkal, Brigi kiborulva zenei ízlésemen, szó szerint a fülemet rágva, és a dühtől hangosan morogva mondta: „Értsd meg van jó és rossz zene. Amíg ezt nem érted, nem értesz semmit.” Aztán berakta egyik akkori kedvencemet, és annak hatását fizikailag is reprezentálva véresre harapta a fülemet. Szerettem volna Győzike maratonnal bosszút állni, de nem vitt rá a lélek. Igaza volt.

 Rajtam múlik mit hallgatok, és mit élvezek. Nincs titok, ennyi az egész. Minden hangköz, minden váratlan szün, minden harmónia amit hallok az enyém. Belém kövül. Brigi szerint, ha csak hallgatom a zenét, ezeket kell megértenem. Kihagyta viszont, hogy ha nem értem amit hallok, akkor csak egy igazán kis rétegét élvezhetem. Vitába kezdtünk hirtelen.

Hangos, éles, velős, de cseppet sem haragos vita zengett a kora hajnali körúton. Brigi túlüvölthetetlen érveimre reagálva áriázni kezdett. Lisa Minnelli arcjátékával, jobbjában fehér kendővel hallatta rekedt hangját. A katarzis pontokat tisztességgel kitartotta, a köztes dallamokat viszont mindig elnevette. A végét végleg elröhögve, leugrott a színpadként funkcionáló sportkocsi motorháztetejéről és azt mondta, hogy hagy nyerni, ha az Ő zenéjére avatjuk fel a mahagóni faágyat. Belementem.

Ritmusos dobogásunkkal az egész lépcsőházat felriasztva felküzdöttük magunkat a második emeletre, és immáron órák óta eggyé válva ráncoljuk a lepedőt, tudatlanul is érezve a magas C közeledtét. A hihetetlen hang kromatikusan kúszik felfelé, az ütemmutató egyre csak feleződik, a hangerőt lassan nem bírják a hangfalak, amikor egy váratlan szünet megtöri a csúcsra vezető utat egy pillanatra, előkészítendő a kirobbanó, üvöltő és elutasíthatatlan katarzist, amelyet a mennyek hangja másodperceken át nyújt és kitart, s amelyből a teljes kimerülésbe vezet az egyirányú utca.

Brigi erővel jobban bírta, s elalvásomhoz anyáskodóan, a Tavaszi szél vizet áraszt című dalocskát dúdolja, mígnem ő is belealszik.

Áháháh szün áh…