Ugrás a tartalomra

Leslie és a csokigyár – Életútinterjú Lőrincz L. Lászlóval

Legutóbbi könyve hatvanezer példányban került ki a könyvesboltokba, a legfrissebb felmérések szerint ő a legolvasottabb kortárs magyar író, 1972-től kezdve rengeteg regényt írt, megkapta a Galaktika-, a Zsoldos Péter- és az Arany Meteor-díjat, rendszeresen utazik Távol-Keletre. Mi a titka? Ki ő valójában? Az Irodalmi Jelentől Sári Júlia és Weiner Sennyey Tibor nyomozott Leslie L. Lawrence után, akinek otthonában Lőrincz L. Lászlót találták.

 

 

Leslie és a csokigyár

 

Életútinterjú Lőrincz L. Lászlóval

 

Mégis hogyan lesz egy cukorgyári technikus tanulóból először komoly keletkutató, később pedig a legolvasottabb magyar szerző?

 

Lőrincz L.László: Hát hogy ennek mi a titka, azt magam sem tudom, de a történetét elmesélhetem. Ott kezdődött, hogy nekem eszem ágában sem volt technikusi vagy mérnöki pályára lépni, mindig is humán érdeklődésű voltam, és cseppet sem konyítottam a reál tantárgyakhoz. De ahogy nőttem-növekedtem, úgy a népi demokrácia is szépen nőtt és növekedett, és bizony nagyon hamar kiderült, hogy mi a nép ellenségei vagyunk. A család anyai ága ugyanis hosszú évszázadokra visszamenőleg református lelkészekből állt, és ez akkor ugyebár nagyon rossz pont volt. A nagybátyám a koalíciós időben még börtönbe is került a hivatása miatt. Ráadásképp az apám oldaláról kulákok voltak a felmenőim. Ezért aztán hiába voltam kitűnő tanuló, amikor elvégeztem a nyolc általánost, az iskolaigazgató behívatta apámat, és sajnálattal közölte vele, hogy kint volt egy ember a városi tanácstól, aki bejelentette, hogy az évfolyamból egy kislány meg én nem tanulhatunk tovább sehol. Ez 1949-ben volt. Én akkor abba a kategóriába tartoztam, amit úgy neveztek, „egyéb”, ennél pedig csak egy rosszabb volt, az „osztályidegen”, amibe a kislány tartozott. Neki csendőr volt az apukája, és ez még az én családi múltamnál is megbocsáthatatlanabb volt. A szüleimen akkor eluralkodott a pánik, hogy mi legyen a gyerekkel, hiszen valahol mégiscsak tanulni kell. Gyorsan működésbe lépett a családi maffia, és egy régi kapcsolaton keresztül sikerült elintézniük, hogy fölvegyenek a kaposvári Cukor- és Édesipari Technikumba. Itt aztán hamar kiderült, hogy az egész osztály olyan üldözöttekből áll, mint én, a háromnegyede sváb volt, de voltak köztük kulákok, maszekok gyermekei is. Szóval, így kerültem én a cukoripari technikumba, anélkül hogy bármi közöm lett volna az édességhez, a cukorhoz vagy a technikához.

 

A négy év alatt sikerült mégis valamiféle vonzalmat kialakítani a terület iránt?

 

L.L.L.: Furcsa módon én nagyon megszerettem azt az iskolát, egyáltalán nem éreztem büntetőtábornak, kiváló tanáraink voltak, ráadásul a gimnazistákkal ellentétben, akik egész nap a padban ültek, és vadul tanultak, nekünk rengeteg izgalmas és mozgalmasabb foglalkozásunk volt. Volt laboratóriumi gyakorlatunk, nyaranta pedig egy hónapos üzemi gyakorlatokra vittek minket cukor- és csokigyárakba. Életemben akkor voltam először Budapesten, amikor felküldtek a csokoládégyárba nyári munkára.

 

Két szelet túrórudi között aztán felmerült Önben az ötlet, hogy mégiscsak Mongóliával kéne foglalkozni?

 

L.L.L.: Ennyire nem volt hirtelen az elhatározás. Kamaszkoromban Karl May volt a kedvenc íróm, rengeteget olvastam tőle, de nem az indiános regényei ragadtak meg elsősorban, hanem azok, amik Közel-Keleten játszódnak. Ezek hatására már elég korán beleszerettem Keletbe, és ahogy közelgett a technikumi éveim vége, éreztem, hogy az én helyem nem a cukor- és édesipar területén van, hanem máshol. Úgyhogy '57-ben felvételiztem az ELTE-re, amikor ismét közbeszólt a politika, ám ezúttal szerencsés módon. Eltörölték ugyanis a származást, és meghirdettek egy olyan kulturális programot, miszerint támogatni kell a vidéki iskolák tehetséges diákjait. Na, egyből a vidéki iskolák tehetséges diákja lettem, úgyhogy pozitív hátszéllel mentem felvételizni a bölcsészkarra, ahol a szóbeli vizsgán rengeteget segítettek nekem, tekintettel az ipari technikumi végzettségemre. Felvettek magyar-történelem szakra, de én már eleve úgy készültem, hogy pillanatok alatt elcserélem a magyar szakomat valamilyen keleti nyelvre. Végül nem azért lettem mongolos, mert oda akartam jelentkezni, hanem azért, mert az arab és a török szakon abban az évben nem volt hely. De aztán végleg ott ragadtam.

 

És megkezdődött komoly orientalista pályafutása, ami a Tudományos Akadémián folytatódott.

L.L.L.: Az egyetem után az Akadémián működő Orientalisztikai Munkaközösségben kezdtünk el dolgozni Bethlenfalvy Géza barátommal mint tudományos kutatók, Ligeti Lajos, a kiváló orientalista alatt. Ligeti roppant szigorú főnök volt, naponta háromszor betelefonált az irodába, hogy a helyünkön vagyunk-e, pedig mi azért szerettünk volna ellógni. Valamelyik nyáron éppen egy cikkgyűjteményt szerkesztettünk, de papírhiány volt, és papírt kellett hozzá kerítenünk. Valahogy kiderítettünk, hogy van egy cég, ami nyomdai munkákat vállal, és papírt is szerez hozzá, úgyhogy elkezdtünk velük egyezkedni. A cég főnöke egy bizonyos Hordós úr volt, és attól fogva akármikor a Lukács fürdőben töltöttük a délutánjainkat Gézával, azt mondtuk a Ligetinek, hogy a Hordós úrral tárgyalunk. Egyszer aztán megkérdezte a Ligeti, hogy nincs ennek a Hordósnak keresztneve? Mire a Géza rávágta, hogy de van, professzor úr, Lukács.

Tudományos kutatóból pedig a legolvasottabb magyar science fiction író lett.

L.L.L.: Igen, jókora kanyart vettem be. Egyszer húsz évvel ezelőtt, amikor megjelent valamelyik regényem, úgy dedikáltam Kuczka Péternek, a kiadóm szerkesztőjének, hogy „Kuczka Péternek szeretettel, aki nélkül csak egy sima akadémikus lehettem volna.” De az irodalomhoz mindig erős vonzalmat éreztem. Amikor Karl Mayt olvastam, elhatároztam, hogy ha nagy leszek, én leszek a magyar Karl May, ami két dolgot jelentett számomra: az utazást és az irodalmat. Tulajdonképpen ez volt a gyerekkori álmom, de amikor az egyetemre kerültem, egyáltalán nem foglalkoztam irodalommal, hiszen állandóan tanulni kellett. Sőt, hivatalosan két teljesen ellentétes kasztot alkottak az írók és a tudósok, mert a tudósok reggeltől estig az asztalnál ültek, szótáraztak, olvastak, az írók meg állandóan mulattak, ahogy a szigorú Ligeti tanár úr mondogatta nekünk mindig.

Hogyan fogott bele azután az első regényébe?

L.L.L.: Még az Akadémián dolgoztam, amikor is úgy esett, hogy megházasodtam. Péntek este volt az esküvő, szombaton pedig a feleségem elutazott egy évre Indiába ösztöndíjjal. Úgyhogy akkor marhára elkezdtem unatkozni, már nem lehetett csajok után lófrálni, és a tanszéken kellett ülnöm egyedül egész nyáron, ráadásul akkor még a Hordós sem volt ott kifogásnak, hogy meglógjak. Így aztán valahogy az eszembe jutott, hogy írok egy ifjúsági regényt Dzsingisz kán életéről. Volt időm bőven, meg is írtam hamar, és elkezdtem házalni vele. De nem volt könnyű kiadót találni, mert akkor csak állami könyvkiadás létezett, és valamennyi kiadónak megvolt a maga profilja. Az ifjúsági irodalmat a Móra adta ki, a külföldi szépirodalmat az Európa, a magyart a Magvető, a tudományos népszerűsítő irodalmat a Gondolat, a politikait a Kossuth, szóval, nem nagyon lehetett válogatni köztük. És bár az én regényemnek a Móránál lett volna a helye, mégsem mertem elsőre bekopogtatni hozzájuk, mert az egyetlen ember, aki be tudott volna ott ajánlani, éppen azelőtt rúgta velük össze a port. Ezért hát először elmentem a Gondolathoz, ahol a regény egyáltalán nem érdekelt senkit, de ha már ott voltam, felkértek, hogy írjak nekik Dzsingisz kánról egy felnőtteknek szóló monográfiát. Mondom, rendben, aláírtam a szerződést, fölvettem a pénztárnál az előleget, és hónom alatt a kézirattal mentem tovább. Azután bekopogtattam a Magvető kiadóhoz, ahol a kéziratot megint csak visszakaptam, de megkértek, hogy írjak nekik valamit a mongol népköltészetről. Aláírtam még egy szerződést, fölvettem még egy előleget, és folytattam az utamat a következő kiadóhoz. Így ment ez kiadóról kiadóra, s mire elhatároztam, hogy mégiscsak elmegyek a Mórához, hat szerződés és hat előleg lapult a zsebemben. A Móránál aztán elolvasták a kéziratot, mondták, hogy jó, Nobel díj nem lesz belőle, de tetszett nekik, és örömmel kiadják.

És a többi hat szerződéssel mi lett?

L.L.L.: Azokat is megírtam, azóta mind a hat megjelent.

Elképesztően termékeny író, hiszen szinte szünet nélkül jelennek meg egymás után a hatalmas terjedelmű regényei. Hogy lehet tartani ezt a tempót?

L.L.L.: Minden reggel nyolckor leülök az Erika nevű mechanikus írógépemhez, és körülbelül tízig írok. Aztán minden délután legalább három órán át szerkesztem ezt a két óra alatt megírt szöveget, ami általában tizenöt oldal. Az a típus vagyok, aki nagyon gyorsan ír, hirtelen kirobban belőle minden, de írás közben nem is törődöm annyira a stílussal, éppen ezért tart a szerkesztés hosszabb ideig.

S mivel tölti a napot a reggeli írás és a délutáni javítás között?

L.L.L.: Ebédelek. Egyébként én teljesen normális vagyok, az életemet nem a munka tölti ki, eljárok mindenfelé, focit nézek, barátokkal találkozom, a családommal, gyerekekkel, unokákkal vagyok, szóval, tényleg teljesen rendes életet élek – csak amellett írok is.

Nem hiányzik a tudományos kutatói munka?

L.L.L.: Igazából akkor, amikor abbahagytam, hiányzott. Negyvenöt éves lehettem, amikor meghalt Ligeti tanár úr, és én átmentem egy másik kutatócsoportba. De hamar kiderült, hogy ott semmit sem kell csinálni, én pedig akkor már régen írtam, és szépen lassan teljesen átvette az írás a kutatói munka helyét az életemben. Attól fogva inkább csak mások eredményeit használtam fel a könyveim megírásához, de egy ideig még sokszor álmodtam azt, hogy a tanszéken vagyok, és keresem az asztalomat.

De máig minden olyan helyre elutazik, ahol a regényei játszódnak.

L.L.L.: Így van, én olyan kultúráról vagy helyről nem írok, amit nem ismerek vagy ahol nem jártam. Tulajdonképpen így él bennem tovább a tudós kutató, hiszen azt a tisztességet megtanultam a tudományos pályán, hogy olyasmit, amiről bizonytalan forrásból értesültem, nem írok le. Íróként pedig az is nagyon fontos, hogy egy bizonyos kultúrának ne csak a felszínét ismerjem meg, hanem a lelkét is. Az, hogy milyen ruhában járnak Indiában, nagyon fontos, nem hordhatok össze róla hetet-havat, de ugyanolyan fontos az is, hogy mit éreznek, hogyan gondolkoznak az emberek. Ehhez pedig oda kell menni személyesen. Aki nem hallotta, hogy hogyan sírnak a pálmafák a szélben a tengerparton, az le sem tudja írni.

 

Készítette Sári Júlia és Weiner Sennyey Tibor

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.