Ami a tudósításokból kimaradt

Az alábbi két naplóbejegyzés az Irodalmi Jelen tudósítójának csupán jegyzetfüzetében maradt fenn, soha nem jelentek meg, valószínűleg a tanulási folyamat részeként látta hasznosnak lejegyezni őket.

Ami a tudósításokból kimaradt

Performansz

„A kulturális események területén ahhoz hasonló gyanakvással kell fogadni az ismerős ismerősétől kapott „tuti” információt, mint biztos tippet a lóversenypályán.”

Az alternatív performansztársulattal kapcsolatban akkor kezdtem gyanakodni, amikor a hetedik kerületi bérház harmadik emeletére kúsztam fel a töredezett lépcsőkön. A lakásszínházak ugyan hősi korszakot idéztek fel bennem, de a dolog tudósításra méltó, nagyszabású mivoltáról kezdtek kétségeim támadni.

Kezdő tudósítók gyakran esnek abba a hibába, hogy nagy ügybuzgalommal bekonferálják a bemutatkozásnál, hogy ők itt ebből majd bizony tudósítást fognak írni. Soha ne áruld el a szándékot. A dologból ugyanis még bármi lehet. Én is ennél a pontnál vesztem el: az ajtót nyitó, kissé elnyűtt úr, bizonyos Oszkár, kitáguló pupillákkal rántott be az előszobába.

– Újságíró? Na akkor most jöjjön, ezt látnia kell. Már nagyon ideje, írják csak meg!

A nagyszobában öt-hat szakadt, retró-csöves külsejű alak pipázgatott, és egyik sem úgy nézett ki, mintha a nemzet színésze babérok megszerzésére készülnének. Netán már az előadásba csöppentem…? Látszólag tudomást sem vettek a megérkezésemről, a lakásban valószínűleg állandó volt a jövés-menés, és kevéssé számított, ismerős alakok közlekednek-e ki s be.

Oszkár azonban a fürdőszobába szuszakolt be, nem a pipások közé. Összeszorítottam magamon a kardigánt, és a zsebemben a telefonra csúsztattam a kezem.

– Na, tessék! Tessék ezt megnézni! – hadonászott a plafon felé, ahol egy felhő méretű beázáson kívül az égvilágon semmi nem látszott. – A folt, a folt! – őrjöngött Oszkár, Lear királyi eszelősséggel, látva értetlenségemet.

– Három éve küzdünk, el tudja ezt képzelni? Az önkormányzat? Ugyan! A karbantartók? Hát tesznek rá! Namost várjon, a vezetékek, jöjjön, megmutatom. Aztán a penészt és a…

– Elnézést, itt valami félreértés lesz, én az Irodalmi Jelen számára…

– Pontosan, ez a jelenünk, írja csak meg! Jövőnk meg egyenesen nincs is! Mi művészek vagyunk, és kit érdekel ez ebben az országban? Három éve ázok. Mari, három éve már, nem? – ordított Oszkár Marinak; „ja!” – jött a rekedtes válasz valami belsőbb zugából a lakásnak, és a hang alapján valahogy nem is szerettem volna Marival jobban megismerkedni.

– Bocsánat, én akkor, ha nem lesz előadás, talán el is…

– Majd mindjárt lesz itt olyan előadás, jöjjön csak velem – ragadott karon Oszkár, és szándékom ellenére megindultam vele a lépcsőházba. – Megyünk az öregasszonyhoz! Az tehet mindenről!

Na ebből elég, gondoltam, még egy öregasszony a képbe, csak az hiányzik. Már épp kiterveltem, hogyan tűnök el a lépcsőfordulóban, de Oszkár a forgószél vadságával sodort magával a negyedik emeletre, közben önkívületben magyarázta, hogyan áztatja el őket ócska zuhanyozójából „a banya”. De majd most megmutatja neki, hogy itt egy igazi újságíró.

– Zsófi néni! – dörömbölt az ajtón sztentori hangon, mire megjelent „a banya” és terpeszben megállt a küszöbön.

– Miarosseb? – üdvözölt bennünket szívélyesen, mire Oszkár egyszuszra eldarálta, hogy itt egy igazi újságíró, aki majd mindent kitálal.

– Tálal ám a jó édes anyukáját! – rikkantotta a kedves néni (nem pont ezekkel a szavakkal, de a tudósító mindig legyen ura a stílusnak), és úgy vágta be az orrunk előtt ajtót, hogy a vakolat is megmozdult a falon.

Oszkár levegő után kapkodott, én kihasználtam a megdermedt pillanatot, fénysebességgel iszkoltam le a lépcsőn, és már csak a földszintről hallottam, ahogy Lear király, akarom mondani Oszkár utánam kiabál:

– Na! Hát most meg hová megy? Nem lesz tudósítás?

***

Vérrel, verítékkel

„A fotós és az újságíró összecsiszolt együttműködése nem csak a sikeres tudósítás garanciája, de sokszor életmentő lehet.”

Nekünk akkor is a nyár legmelegebb napja volt, ha hivatalosan volt még egy fokkal melegebb is. Szőcs Tekla kolléganőm egyenesen a strandról érkezett a helyszínre, fotóapparátusa pántját egy centivel a válla fölé emelve, hogy a szíj hozzá ne érjen rákvörösre égett bőréhez.

– Egy kávét… – hörögte Tekla a naptól feldagadt szemekkel, – Vizet… – hörögtem én válaszul kiszáradt szájjal, majd elvánszorogtunk a pasaréti kis árnyas utcácska kávézójába, ahová a „jelmezes költészeti programot” hirdették. Valójában fogalmunk sem volt, mire is invitáltak, de a meghívóban annyi igyekezet volt, és a szervezők oly bájosan fiatalok voltak, hogy nem tudtunk ellenállni egy efféle jótétemény lehetőségének: írjunk róluk. Nyíljon előttük tér. Alkotni szeretnének, megmutatni magukat. De még gátlásosak és ügyetlenek. Ártatlanok és tapasztalatlanok. A kapuban két talpig 19. századi jelmezekbe öltözött leányzó nagy határozottsággal felszámított fejenként ötszáz forint belépőt. A fotóapparátusra mutogatva finoman elővezettük a szándékot, hogy mi ezzel segíteni szeretnénk, meg aztán egy lélek nincs itt rajtunk kívül közönségnek, de a pénztárosok szigorúak voltak és hajthatatlanok. Több is veszett Mohácsnál, legyen egy kis bevételük, legyintettünk, fiatalok, nyíljon tér nekik, satöbbi.

Boldogan vetettük bele magunkat a zöld kerti dzsungelbe, ahol csak a szúnyogokkal nem számoltunk. A feketesereg lézengő kis társaság lehetett ahhoz a hadosztályhoz képest, ami ott a levegőt elborító szúnyogtömeg volt, és minden katonája ránk fente a fogát.

„Nem baj” – csapkodtunk őrült módra, úgyis odabent lesz az egész dolog, a jelmezes valami, a kapuban beharangozták. Ekkor azonban azzal a szomorú hírrel állt elő egy újonnan felbukkanó jelmezes (hogy nem sülnek meg ezek? – méregettük a súlyos brokátokat bágyadtan), hogy egy kicsit várni kell a kezdésig. Kicsit?! – csattantunk fel összehangolva, a fotós és a szöveges – így is lassan fél órával vagyunk túl a kezdésként hirdetett időponton. Hosszas szabadkozások után végre hideg almalével és kávéval kínáltattunk meg, még mindig csak ketten alkotva a közönséget. Épp a megváltásszerű kortyokat élveztük, kezdtük lassacskán megbocsátani az enyhe bárdolatlanságokat, fiatalok még, jószándékúak, nem tudják, hogyan kell ezt, de az utolsó kortyokat még le sem nyeltük, amikor megérkezett egy kedvesen mosolygó pincér egy számlával, aminek az összege alapján akár a klimatizált Gerbaudban is fogyaszthattunk volna. Sebaj, vettünk egy nagy levegőt, ezt is írjuk a mohácsi tanulópénzhez, és magunkban megfogadtuk, hogy a nyomorult, ravasz kis jelmezesek többet ugyan nem húznak le semmivel.

Ekkor már csak a szúnyogok ellen könyörögtünk nekik valami segítségért. Ha lehet, ingyen. Ha már az épületbe nem mehetünk be. (De miért nem..? Ez akkor rejtély maradt, a fiatalok nem csak a meghívójukon titokzatoskodtak.) Meg is érkezett hamarosan egy újabb jelmezes egy szúnyogirtónak nevezett kis mécsessel. Egy csúzli a feketesereg ellen. Tekla válla a vörösből lilára váltott – itt vér fog folyni, jósoltuk hervadtan, és az én szétvakart vádlimon meg is indult az első patakocska. Szavak nélkül is megértettük egymást, a fotós és a szöveges. Összenéztünk. Felálltunk. Menekültünk. Nyíljon tér a fiataloknak. Alattuk.

Laik Eszter