Vargha-Jenő László pszichológus volt a vendége az Almásy László Kultúrtörténeti Kör legutóbbi találkozójának a kolozsvári Spritz kávézóban. A teltházas est előadója az elmebetegségek történetéről, mai meghatározásáról, valamint az alkotók, művészek normalitásáról és őrültségéről beszélt. 

Őrült normalitás – normális őrület

    A nyugati társadalmakban az írókat, költőket, művészeket pszichikai betegnek tekintik, műveiket pedig úgy tanítják az iskolában, mint valamely betegség lenyomatát – állapította meg Bréda Ferenc író, esztéta, aki mintegy nyolc évet élt Franciaországban, ahol tanárként is dolgozott. Ez azonban nálunk teljesen normális jelenség, fel sem kapjuk rá a fejünket, hiszen az alkotás folyamata egy más tudatállapot, a költői én sok esetben nem azonos a versíró valós személyiségével. Hogy ki az őrült és ki a normális, az legalább annyira viszonylagos, mint az, hogy mi a szép vagy mi a jó, még akkor is, ha a pszichiátriai szakkifejezések jól körülírják az egyes betegségek tüneteit.

   Az Almásy László Kultúrtörténeti Körnek az őrületről és a normalitásról szóló előadásán Vargha Jenő-László, a neves kolozsvári pszichológus arra kérte a hallgatóságát, hogy gondolatban mindenki válasszon magának egy sarkot, az egyikben azok helyezkedjenek el, akik úgy gondolják magukról, normálisak, a másikban pedig azok, akik őrültek, flúgosak, vagy legalábbis valaki ezt állapította meg róluk. A nagyszámban összegyűltek ki is választották a szerintük megfelelő sarkot. Megjegyzendő, hogy az érdeklődő diákok, fiatalok mellett írók, költők műfordítók, zenészek, rendezők is szép számban részt vettek az előadáson, talán őket érdekelte a legjobban a téma.

   Vargha Jenő-László néhány támpontot adott ahhoz, hogyan állapítja meg a tudomány az őrültséget vagy a normalitást. Eszerint valamilyen viselkedési zavar, perverzió, mentális elváltozás határozza meg a pszichiátriai betegségeket. Az elmezavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve a nyolcvanas években látott először napvilágot. Ezt követően szinte ötévenként bővül és írják újra, hiszen időben nagyon változó kritériumokról van szó. Vargha példaként említette a homoszexualitást, amely a kilencvenes éveken Romániában még nemcsak betegségnek, hanem bűncselekménynek is számított. A homoszexuális személyeket, mint az kiderült, nem lehet kigyógyítani hajlamukból. A történelem folyamán több művész, alkotó vonzódott vele azonos nemű személyhez, sokukra rá is nyomták a bélyeget.

   Az előadó szerint azok a kritériumok, amelyeknek alapján valakit beskatulyáznak, csupán néhány gócpont köré csoportosulnak. A „beteg” általában akkor érez fájdalmat, szorongást, kényelmetlenséget, amikor az elméjében valami rosszul vagy másképpen működik.  És kinek nincsenek ilyen mentális zavarai? Ha időszakosan is, de mindenkivel előfordul, hogy nem tud összpontosítani, szomorú valami miatt, vagy értelmi képessége nem tökéletes, könnyen elfelejt dolgokat – summázta Vargha.

   A fóbiákról is hasonlóképp vélekedett: kevés ember van, aki nem fél semmitől – és aki ilyen, az már egyenesen gyanús. „Ha nem félünk a száguldó autótól, végtelen nyugodtság érzése keríthet örökre hatalmába” – jegyezte meg viccesen az előadó.

   Tulajdonképpen a társadalmi minták határozzák meg, ki tartozik a normálisak közé. Azt az egyént, aki ebből a sorból kilóg, a többség elutasítja. A másság címkéjét nem szívesen viseli magán senki. Ugyanezen alapelvek határozzák meg a devianciát is.

   Bréda Ferenc szerint a nyugati társadalmakban az a deviáns, az őrült, aki nálunk teljesen normálisnak tűnik, és ez fordítva is igaz. Bréda úgy látja, a román társadalom e tekintetben szabad, itt nagyon sok minden megengedett és elfogadott.

   Ha egyszer ráragad valakire egy pszichiátriai kór címkéje, azt az illető „beteg” élete végéig magán hordozza. A skizofréniából ki lehet ugyan gyógyulni, de a valamikor benne szenvedő az egyszer már megkapott minősítéstől többé nem szabadulhat.

   Az előadó a múlt „kiváló” pszichiátriai gyógymódjaira is kitért. A logotomiát és az elektrosokkot, például, ma már nem használják, hatásosabb módszerekkel próbálják kezelni a betegeket.

   Az elmegyógyászat sötét területe a politikai pszichiátria, amikor egy adott hatalmi rendszer határozza meg, ki a deviáns elem. Például a kommunizmusban azt, akinek különvéleménye volt, és nem fogadta el a megadott „boldogságmodell” diktálta normákat, elmebetegnek is nyilváníthatták, és akként „kezelték”.

   A továbbiakban Benedek Dezső professzor a több személyiségről faggatta az előadót. Vargha megjegyezte, tulajdonképpen mindannyian több személyiségű emberek vagyunk, bizonyos szociális kontextusokban másképp viselkedünk, működünk.
Mind a skizofréniát, mind a depressziót, szorongást hatékonyan lehet kezelni hipnózissal.

   Végezetül arra is fény derült, hogy az előadó eredetileg művészet-pszichológus szeretett volna lenni. Mint mondta, a művészek mindenhonnan inspirálódnak, ezért természetes, ha úgy látjuk, kettős személyiségük van, vagy időben máshol élnek.  Ha megjelenik egy új irányzat, először elítéli a társadalom az ezt követőket, esetleg őrültnek nyilvánítja az újító alkotókat, majd idővel bebizonyosodik, jól csinálták dolguk.

   Nehéz lenne eldönteni, hogy Van Gogh, Picasso vagy Rimbaud őrült volt-e vagy normális, hiszen bizonyos társadalmi kontextusokban teljesen elfogadott az, ahogyan éltek, amiként viselkedtek, vagy amit alkottak, manapság pedig nagy tisztelettel és csodálattal kóstolgatjuk műveiket – derült ki a beszélgetésből.

   Majd Vargha megjegyezte azt is, hogy vannak bizonyos kulturális minták, amelyeknek igyekszünk megfelelni. Léteznek olyan kultúrák, amelyben elfogadott egy adott rituálé, máshol ezt elítélik.

   Végül a függőségre terelődött a beszélgetés. Megtudhattuk, hogy vannak pozitív megnyilvánulásai is, mint a művészet- vagy a társfüggőség. Az abszolút dependenciát, amely rombolja a szervezetet, kezelni kell.

   Összegzésként elmondhatjuk: tulajdonképpen a társadalmi normák határozzák meg, ki az őrült, ki a normális, és a hatalom is szerepet játszhat ebben a kérdésben. Azokra pedig, akik kicsikét másabbak, mint az átlag, más viselkedési szokásoknak hódolnak, másképp öltözködnek, más nyelvezetet használnak, furcsa hobbijuk van, vagy éppen a saját nemükhöz vonzódnak, esetleg művészek, akik időnként más tudatállapotban, más világon járnak, nem kell címkét ragasztanunk, nem kell elítélnünk őket.

Varga Melinda