Tizenöt év nem piskóta

Hogyan vihető színre Kosztolányi Dezső egyik legismertebb regénye, az Édes Anna? Mennyire aktualizálható a cselédlány története? Mit szól mindehhez a néző? – Válaszok Molnár H. Magor írásában.

– Van itt minden: konyha, ebédlő, hálószoba, fürdőszoba, előszoba… De hát ez nem egy parasztházban történik? – méri fel a terepet a mögöttem ülő, hatvan év körüli, kellőképp dörmögő úriember, akinek látszólagos problematikáját feloldva, szomszédjai fél percben feldobják a cselekményt. Egyelőre próbálok elvonatkoztatni a hátam mögötti, tüneményes felvezetéstől, ugyanis függöny híján már a bejövetelemkor szembesülhettem azzal, hogy a kezdetről máris lemaradtam: a színpadon valami zajlik.

Anna meredten fixírozza a fejünk fölötti ürességet, miközben Vizyné Angéla aléltan ődöng szobáin keresztül, s öntudatlan kényszerességgel kapcsolgatja a lakás megannyi lámpáját le és fel és le. Van ebben az önkívületben valami hátborzongató rendszeresség. Aztán elsötétül a szín, és megjelenik az ablakokra vetített vizsgálóbíró három arca, aki a már kész tényként kezelt, borzalmas kettősgyilkosságot próbálja felderíteni. Az antik tragédiákat idézi a felütés: a drámai cselekmény már voltaképp végbement, egy előadáson kívüli időben és térben – most pedig mindennek utólagos visszafejtésére kerül sor.

A vizsgálóbíró kérdéseire adott választ legtöbbször nem halljuk: „Neve? Édes? Ez a neve?" Amikor pedig mégis, akkor a vádlott szájából tömör és viszonylag irreleváns mondatok hangzanak el: „Szédülök." „Bandika." Megunva végül a rövid csörtéket, a bíró a következő felszólítással él: „Akkor mesélje el szépen, hogy történt!" A freudi módszerre is utal ez a „mondjon el mindent" – mintha egy tragikusan megkésett analízis venné épp kezdetét.

Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a darab kizárólag Anna emlékképeiből épül fel. A kezdő jelenetekben ugyanis a vallatólámpa kopfja rajta marad, és érthető passzivitása mellett játszódik le az, ami tulajdonképpen nélküle történik: Ficsor széles gesztusokkal újságolja Vizyné társaságában Kun Béla kirepítésének történetét, majd alázatosan (és alattomosan) felajánlja a cselédgonddal küzdő méltóságos asszonynak a rokonát, Annát. A későbbiekben is akad olyan motívum, amely az egyszemélyes emlékezés látszatát bolygatja meg: a közönség beavatást nyer Vizy Kornél és Angéla belső monológjaiba is – aligha emlékezhet az efféle mozzanatokra a Balaton-vidéki cselédlány

Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a tér- és időkezelést egyfajta posztdramatikus gondolkodás határozza meg. A múltbéli történéseket ábrázoló jeleneteket a sorozatosan visszatérő, jelenbéli vallatások váltják, ám ezek alkalmával többé nem látjuk a vigyázzban veszteglő Annát – a bíró kérdéseire a lány mindig az aktuális epizód regiszteréből válaszol: takarítás, pityergés vagy éppen piskótamajszolás közben. A két, időben és térben eltérő sík tehát csupán látszólag különül el egymástól, így mintegy eldönthetetlen kérdéssé válik, hogy mikor melyik Anna cselekszik vagy beszél.

Az előadás mozaikjait a Webber Pie Jesu-jából kiragadott, szólómelódiává variált gordonkadallam tapasztja egybe. Szép és értelmes refrén ez, kétirányú utalás: a már megtörtént iszonyat áldozatainak és elkövetőjének egyaránt felcsendülő rekviem.

– De unalmas ez a mély hegedű! – hallom a hátam mögül.

    A gordonkajátéknak azonban van még egy közvetlen hatása: filmzeneszerű, állandó ismétlődésével az olykor megmosolyogtató jelenetek dacára sem engedi szem elől téveszteni a történet végét, mint ahogy a lakás monoton órái is afféle időzített bombaként ketyegnek. A második felvonást végigkísérő fülsértő üveghang is ezt a funkciót látja el, a vég fokozatos közeledtének frusztráló hatását kelti.

– Ez a borzasztó nyikorgás csak arra jó, hogy a nézőt idegesítse? Csak egy agyament rendezőnek jut eszébe ilyesmi…

   Keresztes Attila merész rendezéssel állítja színpadra a darabot, a többszintű interpretálhatóság, s így a félreértelmezhetőség izgatja. A kérdésfeltevésekre koncentrál – legyenek azok a sajátjai, avagy a közönségé. Ehhez, nyilván, jó anyagra volt szüksége, és Thuróczy Katalin adaptációja meglehetősen jó: kiválasztja a regényből azokat a szereplőket, akiknek döntő befolyásuk van a történésekre, és nem restelli helyenként szinte teljesen újragyúrni-súlyozni az alakjukat. Még a szerencsétlen időben, szerencsétlen módon elkészített, 1958-as filmfeldolgozást is metsző szemekkel figyeli, annak potenciáit is átemeli, s ha kell, fel is erősíti a darab kedvéért.

Így lesz például a regényhez képest Vizyné viszonya unokaöccsével csaknem betegesen bensőséges, de így ötvöződik Ficsor figurájában Druma és groteszk módon, valamelyest Moviszter alakja is. A legszembetűnőbb azonban mégis Stefi újjáteremtése. A regényben időnként feltűnő két cseléd jelleme nem egyszerűen összeadódik ebben az egy alakban: a fúzió egy szuggesztív, arisztokratikusan kecses, erős öntudattal rendelkező, manipulatív nőt eredményez, akinek vörösre van festve mind a húsz körme s a szája, aki az asztalon balettezik, és akiről néha az az érzésünk támad, hogy csak kedvtelésből, mókából állt szolgasorba. A darab a nyilvánvaló történelmi és társadalmi viszonyoknak főképp lélektani mozzanataival törődik, az utalásszerű politikai körülmények mellett jóval hangsúlyosabban jelenik meg a szerelmi motívum és az abból fakadó frusztráció és agresszió.

Mindehhez társul a jó érzékkel agyonzsúfolt látvány, az a pszichodíszlet, amely elénk tárul: a kezdetektől véres kád és véres padló, a teret minden oldaláról kitágító ablakok, a plafonról lelógó, sötét, kitömött madarak garmada, aztán vadásztrófeák, agancsok, földgömbök, teniszütők, kalitkák, lámpák, kristálypoharak, kés – mindegyik szereplő választhat magának egyet a kollektíven megjelenő elfojtások tárgyai közül. A színpadról mintha Hitchcock és Tim Burton köszönne vissza karöltve. A szereplők arca fehérre meszelt, az ez által is érzékeltetett létkülönbséget Anna leggyakrabban a hallgatás eszközével tartja fenn: a néma asszisztálással tartja távol magát – az egyetlen festetlen arcú alakot – a többiektől.

Ez a hallgatás azonban meglehetősen együgyűvé is tud válni annak függvényében, hogy mit mond az ember, ha megszólal. Az esetenként dadogósan csonka mondatok egy ponton már íztelenné torzítják Édes Anna alakját, például mikor Vizynének a játéktrombita eredetét firtató kérdésére csak ennyit felel: „Ajándék… Bandika…"

Gidró Katalin Annája azonban a későbbiekben csodálatos módon megtelik élettel, érzékenyen hozza azt a kétségek között is örömteli, felszabadult létélményt, melyet végeredményben az ugyancsak freudi felismerés okoz: „Vágyom, tehát vagyok." (Az analitikus hasonlatával élve: az emberi lélek jéghegye elkezd a víz fölé emelkedni. A tudattalan vágyak és ösztönök eddigi totális elfojtása mintha megközelítené a józan disztingválás szintjét.) Ez az állapot aztán odáig fokozódik, hogy miután az úrfit arcon csapja, majd látja, hogy az szűzlány módjára sírásba kezd, ő, Anna lesz az, aki elcsábítja Jancsit. És beszélni kezd, és kiderül, hogy szellemes, ha kell, csábos, ha kell, ellenkezik, és ha arra van szüksége, jókat kuncog – ahogy a gordonka is csak staccatózgat.

A bájgúnár Patikárius János szerepében Pataki Ferenc legalább annyira megmártózik, mint partnernője Annáéban. Már színrelépésekor is a széken táncolva énekli az Alexander's Ragtime Band-et, komikus allűrjeit jól érezhető élvezettel adja elő – így könnyű könnyednek lennie. Amerikába készül moziszínésznek, az Egy óra alatt angolul című könyvből bebiflázott betűk révén társalog: korhű attitűd, hogy magyar fonetikával ejti a szavakat. Még az is tetszik, hogy korrekt kiejtéssel énekel – zavarba jövök viszont, mikor a „moovie star" vagy a „Sweet Marianne" szavakat is helyesen ejti, nem sokkal az előtt, hogy így köszön el a telefonban: „bie-bie".

Anna és maga között megpróbálja kitenni az egyenlőségjelet, még ha tudjuk is, hogy ez a gesztus nem kellőképpen átgondolt és nem is teljesen őszinte. Mikor elkezdi rábeszélni a lányt, hogy üljön le az asztalhoz és egyen, egyetlen magyarul kiejtett igével szólítja fel arra, hogy „szarja le" a konvenciókat, az osztálykülönbségeket, az elveit és Vizyéket, „üljön le" szépen, és egyék: „Sit!" Más kérdés, hogy mikor végül Anna enne, János felráncigálja a székről, és dacolva napjaink valutaválságával a külföldi pénzek értékéről tart referátumot, majd tervezgetni kezdi közös, New York-ba tartó útjukat. Képzelgése szerint majd hajóra szállnak, s egy adott pillanatban, a jövőbe tekintve kitárják a karjaikat, mint ama két másik, szintén különböző származású, szerelmes fiatal.

A Titanic azonban most is beleütközik Sigmund jéghegyébe. Anna a két felvonás között alaposan eltünteti minden nyomát a Patikáriussal való háromnapos tivornyának: elrendezi a ruhákat, az étkészletet, egyenként felszedi a földről a konfettiként szétszórt párnatollakat. Még teherbe esni is van ideje: az eddig Vizyné attribútumaként működő babát (halott gyermekének színpadi mását) immár ő ölelgeti, ő becézgeti, Anna.

A lányt kétszer is arcon öntik. Először ő nyugtatná egy pohár vízzel a János távozása miatt őrjöngő Vizynét, másodszor – és ez a kegyetlenebb –, miután elmondta Jancsinak, hogy terhes, és sírógörcsöt kap a szégyentől, Patikárius vizet tölt, majd odaviszi hozzá (azt hinnénk, ő is nyugtatni próbálja), és a képébe locsolja. Aztán visszamegy, önt még egyet, s megissza, hogy ő maga is lehiggadjon.

Danis Lídia érzékletesen ábrázolja Vizyné személyes kapcsolatait, mint a közte és Anna között lappangó halovány kötődést is: még a darab elején, mikor látja, hogy a lány rosszul van, önkéntelenül is a babához siet, és magához öleli. Nem éppen korhű, hogy beszédtempója olykor a maihoz képest is nyugtalanítóan gyors. Ez annak fényében is némiképp zavaró, hogy az elképzelés szerint az ő alakjában öltene a legexponáltabban testet az őrület: a nőben, aki lánya után férjét is elvesztette. Láthatóan azonban nem sikerült kellően tisztázni a hisztéria és a hisztérika között meghúzódó, nem egyhangnyi különbséget, a lármából lett, sajnos, túl sok.

Borovics Tamás elegánsan, mondhatni hibátlanul alakítja az eleinte ügyefogyott, félszeg majd a kinevezését követően végletesen egoista, már-már neurotikus tüneteket produkáló Vizy Kornélt. A Ficsort megformáló Gömöri Krisztián háttal a közönségnek is sokatmondó: miközben Vizyné a frissen odakerülő Annát faggatja, ő a szekrényben sorakozó kristálypoharakat mustrálja. Mikor pedig Anna elhagyni készül a méltóságos úrékat, egyenesen Vizy Kornél helyére, az asztalfőhöz állva, az asztalt csapkodva teremti le a lányt, egyértelműen jelezve ezzel, miért is ragaszkodik annyira Anna maradásához. Jakab Tamás, minthogy felvételről játssza az Annával visszafogottan, de jólesően szolidáris bíró szerepét, minden este szép és korrekt alakítást nyújt.

Stefi szerepében Csorba Kata bájos gesztusokkal, gazdag eszköztárral, légies könnyedséggel artikulálja a legtöbbször a szekrény tetejéről szemlélődő, nem is evilági marionett-bábost. Színpadi jelenlét tekintetében a legjobbat hozza akkor is, ha csupán a pohár élével (és az idegeinkkel) játszik el hosszasan . Jó húzás volt a második felvonás zömében a színen hagyni.

Egy adott ponton aztán abbahagyja az üvegzenét, s míg odalent a piskótát szeletelik a kísérletező kedvű Vizyék, kitartja a poharat, s mikorra Anna már teljesen elszédült, a földhöz vágja, hogy valami végképp, de minden este összetörjön. Milyen kár, hogy ezalatt Anna a háta mögül előhúzza a valódi kést is, mely még éppen megcsillan a totális sötétség előtt – noha így talán már a nézőtéren is mindenkinek leesik a pohár utáni tantusz, ha már a zárlat ennyire problematikus.

A tizenöt évnyi fegyházbüntetés kihirdetése után ugyanis, ahogy Anna lenyeli az utolsó falat piskótáját, megnyílik az ég, és előtűnik a mennyei legelő, ahol fehér nyulacskák falatoznak, melyeket többé már nem kell megnyúzni. Egy hófehér kislány énekli a Pie Jesu-t. Kissé reszket a hangja, kissé csúszkál is; már ettől a hamiskás Requiemtől is csöppet szürreális a kép, hát ha még meglátjuk az énekhangot fuvolával és gordonkával kísérő két lila, ember nagyságú plüssnyulat. A sokk elteltével kénytelenek vagyunk megbékélni, talán a Húsvét kézenfekvő gondolatával, hiszen ez is egyfajta Passió, egy lila nagyböjt. Most látom meg igazán, hogy ahova Anna folyamatosan kitekint a darab során, ott egy feszület lóg a falon; hogy a háromarcú vizsgálóbíró – hatáskörét túlszárnyalva – az Atya, a Fiú és a Szentlélek alakjában hirdeti ki az ítéletet is; és hogy a Titanic-jelenet során a cselédlány már tulajdonképpen előre felfeszült arra a bizonyos keresztre.

Az Édes Anna szegedi színpadra állítása fontos esemény. A Kosztolányi-kultusz kellős közepén azt a kérdést is felteszi, hogy mit tudunk ma kezdeni ezzel a hagyománnyal, hogy van-e a történetnek aktualizálható vetülete. És még ha az előadás multimediális eszközökkel – mint az olykor visszhangzó beszéd és a filmről kivetített háttérfelhők – próbál is megmozgatni mindent, ami a friss: az ábrázolás, a díszlet és a jelmezek megmaradnak alapvetően korhűnek, s a mai kontextusokat érintő áthallások is elmaradnak. A rendezői interpretáció tehát mintha lényegében leválaszthatatlan lenne a kor viszonyairól – ez mindenképp érthető. 

A regény szerint Anna úgy semmisül meg, hogy szertefoszlik a legendája, hogy elfelejtik őt. És valóban, a történet narratív folytatása lehetetlen: Édes Annát korántsem esik olyan nehezünkre Keresztes Attila jámbor Milka-nyuszikái közé képzelni, mint eltöprengeni azon, hogy vajon hogyan töltött le tizenöt évet a márianosztrai női fegyintézetben, vagy hogy utána, harmincöt-negyvenéves korára, fején kendővel, jó háziasszony, jó feleség vált-e belőle egy Balaton-vidéki, kedves családi házában. Pedig éppen erről van szó, hogy bárcsak felakasztották volna. De Édes Annát bezárták.