Ugrás a tartalomra

A hiteles arc - Janus Pannonius megtalált versétől Petőfi Sándor hiteles portréjáig (2. rész)

 

A Petőfi-dagerrotípia ügye a mai napig – nagy szavakat mondok – nemzeti ügy. Komoly tanulmányt kellene írni róla, képekkel, illusztrációkkal, történetekkel – de ilyesmire jelenleg nincs igény. Ugyanez várható egyébként a Janus Pannonius-arcrekonstrukció ügyében is. – Weiner Sennyey Tibor beszélgetése Szentmártoni Szabó Gézával

 

 

A hiteles arc 

Janus Pannonius megtalált versétől Petőfi Sándor hiteles portréjáig 

(2. rész)

 

Milyen felfedezéseid vannak a Petőfi-képpel kapcsolatban?

A Petőfi-dagerrotípia vizsgálatára a volt tanszékvezetőm, Kovács Sándor Iván vett rá. Általában úgy vagyok vele, hogy ha belekeveredem valamibe, amivel korábban nem foglalkoztam, akkor kötelességszerűen beletanulok. Abban az időben Petőfivel kapcsolatban elolvastam mindent, ami csak létezik a róla szóló szakirodalomban. Sajnos, már nagyrészt elfelejtettem, de akkortájt nagyon slágfertig voltam Petőfi életéből. Megpróbáltam a fénykép keletkezésének körülményeit tisztázni, valamint érzékeltetetni a tükörképet mutató, egyedi dagerrotípia és a sokszorosítható fénykép közötti különbséget. Olyan következtetésre jutottam, amelyet el is fogadott a szakma. Ennek az a lényege, hogy amatőr fényképről van szó, amelyet Petőfiről a barátja készített, tehát nem az, aminek eddig gondolták. Nem 1847-ben készült, amikor házasodni szándékozott, azaz nem Szendrey Júlia számára készült – mert ilyen banális elképzelés is volt –, hanem jóval korábban, 1845-ben. Egressy Gábor, a színész, kint járt Párizsban, ott vásárolt egy Daguerre-készüléket, és azzal odahaza a maga színészi pózait és a barátait fényképezgette. Azóta egy fotótörténész, Flesch Bálint is igazolta, megállapítván, hogy Egressy a foncsorozott rézlemezeket, amelyeket fölhasznált, kisebbre vagdalta, mert azok nem voltak megfelelő méretűek. A tőle fönnmaradt többi lemez is éppúgy van szerkesztve, mint a Petőfiről készült. Technikailag és fotótörténetileg egyaránt igazolódott a hipotézis. Olyasvalamire bukkantam, ami nem került volna elő, mert mindenki megnyugodott: az már le van zárva. Ráadásul a mai napig Escher Károly kiváló fotóművész Petőfi-képét adják közre, tudniillik Escher volt az, aki a befeketedett dagerrotípiát ciánkáli oldatban kezelte, amellyel nagyon sokat ártott a képfelületnek, de legalább láthatóvá tette azt, ami eltűnt. Azonban nem elégedett meg ezzel az eredménnyel, hanem a közzétett képet retusálta. A hiteles kép igazából az, amelyet közvetlenül a dagerrotípiáról fotózunk le, amely ugyan elhomályosult, sötét, ám nincsen rajta külső beavatkozás. A Petőfi-dagerrotípia ügye a mai napig – nagy szavakat mondok – nemzeti ügy. Komoly tanulmányt kellene írni róla, képekkel, illusztrációkkal, történetekkel – de ilyesmire jelenleg nincs igény. Ugyanez várható egyébként a Janus Pannonius-arcrekonstrukció ügyében is.

A Magyar Pantheon komoly arcairól van szó. A magyar identitásnak mennyire meghatározó elemei ezek?

Úgy gondolom, hogy az identitásnak nemcsak az a része, hogy az ember hangoztatja, hogy ő magyar, esetleg mindenféle külsőségekkel tetszeleg, hanem az is, hogy ismeri a magyar kultúrát egy bizonyos mélységig. A történelmet, a kultúrát és természetesen a nyelvet, úgy, hogy azt tudatosan használja.

A Janus Pannonius-képet egyébként az Élet és Tudomány hozta, ezen kívül jelent-e meg máshol? 

Megjelent egy kis könyvem a tavalyi könyvhétre, a Napkút Kiadó gondozásában, amelynek címlapjára egy kalapot viselő ifjú profilképe került. A Janus Pannonius-arcmás azonosításakor két különböző dologról van szó. Mantegna pádovai Szent Kristóf-freskójáról azt írta Giorgio Vasari, hogy azon egy magyar püspököt is ábrázolt a festő. Jó okunk van azt gondolni, hogy ez a személy Janus Pannonius lehetett – jóllehet akkoriban még nem volt pécsi püspök –, hiszen tudjuk, hogy neki Mantegnával valóban volt kapcsolata. Sőt, van egy verse, amely arról beszél: őt Galeotto Marzióval együtt Mantegna lefestette, de tudomásunk szerint ez a kép nem maradt fönn. Nem volt tehát támpont ahhoz, hogy az említett padovai freskó csoportképén melyik arc lehet a sok közül a magyar költőé. Ugyanakkor van egy kéziratos kódex, Strabon ókori görög földrajztudós művének latin fordítása, amelyet Guarino mester, Janus Pannonius ferrarai tanára készített. Az 1458 nyarán befejezett műről több díszes másolat készült, az egyiket az az Anjou René kapta meg ajándékba, akiről Janus Pannonius panegyricust írt. A Strabon-szöveget tartalmazó kis könyv elején két kép is található. Az egyik azt ábrázolja, amikor Guarino az elkészült kódexet átnyújtja Jacopo Antonio Marcello velencei patríciusnak, aki Janus patrónusa volt. A másik pedig, amikor Marcello nyújtja át a könyvet Renének. Mindkét kép hátterében emberek állnak. Az elsőn látható egy kalapos figura, akinek profilja teljes mértékben a Kustár Ágnes antropológus és Árpás Károly szobrász által készített arcrekonstrukcióra emlékeztet, arra amelyet a pécsi székesegyházban fellelt, s nagy valószínűséggel Janus maradványaként azonosított koponya alapján készítettek. 1458 nyara volt az utolsó időszak, mielőtt a költő végleg hazatért volna Magyarországra. Itáliában ő akkoriban annyira közismert volt, hogy erre a képre akkor is odafestették volna, ha nem lett volna ténylegesen ott, mert neki ott kellett lennie mestere nagy művének átadásán! Ilyenkor mindig előképet használtak, az azonosítható személyek arca megegyezik, tehát Marcellóé épp olyan, amilyen a róla készült hiteles képen, hasonló a helyzet Guarino és René esetében is. Amennyiben Mantegnának volt egy páros képe Janusról és barátjáról, akkor valószínűleg ez lehetett az előkép a kódex festője számára. A kollégák nagyon óvatosak a szakmában, hiszen már olyan sok hipotézis volt, amelyik megdőlt, hogy a filoszok kilencven százaléka alapvetően nem mer az ilyen kérdésekbe belemenni, nehogy később nevetségessé váljék. Amit nem lehet bizonyítani, csak valószínűsíteni, azt nagyon kevesen vállalják. Magam úgy vélem, sokkal többet érek azzal, ha egy sereg felvetésem némelyikéről esetleg kiderül, hogy téves volt, mint hogyha egyáltalán nem foglalkoznék velük. A tévedés kockázatát vállalni kell – biztosra nem lehet menni soha semmiben.

Visszatérve a Janus Pannonius-felfedezésre, azt nyilatkoztad korábban, hogy az internet volt a társfelfedeződ. Fontosnak találod az irodalomtörténet-kutatásban, egyáltalán, az irodalom terjesztésében ezt az újnak mondott technológiát? (Bár mi ezen nőttünk föl…)

Abszolúte elkerülhetetlennek és a jövőt meghatározónak tartom. Az internetet olyanképpen szeretném dicsérni, mint egy technikai lehetőséget, amely kiszélesíti a kutató pályáját. Az internetet ne misztifikáljuk, azon is ugyanúgy kell kutatni, mint régen a könyvtárban. Az internetre óriási anyag kerül föl, főként nyugati és amerikai könyvtárakban a könyveket naponta százával beszkennelik, ráadásul karakterfelismerővel. Egy sereg olyan könyv érhető el a Google keresőjével is, amelyekből Magyarországon nincs példány. Rejtőzködő adatokhoz csak úgy juthattunk hozzá korábban, hogy egy könyvtárnyi mennyiségű könyvet átlapoztunk. Ennyiben a keresés lehetőségei nagyban megnőttek. De azért be lehet látni, hogy ennek van olyan buktatója is, hogy keresés közben több száz lap jelenik meg az interneten. Az embernek mindenféle agyas módszert kell kitalálnia, hogyan szűkítheti le a keresést, hogy azt találja meg, amit ő akar. Magyarán a kutatói módszerekben a technika új lehetőségei újfajta megközelítéseket hoznak. De ugyanaz a filosz hozzáállás kell: legyen szemem rá, el ne kerülje a figyelmemet – hoppá, ott van egy adat, amely valahová beillik. Itt csak arról van szó, hogyan hatványozza az internet a kutatás lehetőségeit. Ami egyrészt azt eredményezheti, mint nálam, hogy felfedezést is hoz magával, de a másik oldalon a szalmakazal-effektus jelenik meg, azaz olyan mennyiségben tárul elém az anyag, hogy már elveszek benne. Képzeljük el azt a talán soha meg nem közelíthető állapotot, hogy minden valamirevaló könyv fönt van az interneten. Ilyen nyilván soha nem lesz, de – mondjuk – elképzelhető, hogy az utóbbi kétszáz esztendőben megjelent könyvek nagy része felkerül. Megdöbben az ember, amikor látja, hogy az Amerikai Egyesült Államok különböző egyetemein ezeket a könyveket az elsőtől a hátsó borítóig beszkennelik, mert nem tudni, milyen bejegyzés, vagy egyéb van rajtuk, ami később fontos lehet. Nem vacakolnak. Többnyire valamelyik amerikai könyvtár ex librisével jönnek elő tucatjával a képernyőn a magyar, főként XIX. századi nyomtatványok – ott ugyanis nem válogatnak, hanem veszik le őket sorra a polcról. Magyarország ebbe a munkába még igazán nem kapcsolódott be. Sokszor az történik, hogy egy szakirodalmi cikknek egy olyan részlete jön elő, amely elkerülte a figyelmemet. Tehát nagy hátrányban vannak azok – még ha egy kicsit túlragozom is a dolgot –, akik életkoruknál fogva az írógépnél tartanak. Ők annak idején – ahogy jómagam is –, amikor még nem volt számítógép, az írógépet használták, a könyvtárban cédulákra írták az adataikat, otthon pasziánszba kirakták, úgy írták meg a cikkeket. Persze tudok olyan embert, aki most nyolcvanhat éves, és állandóan a számítógépe előtt ül. Míg én épp abba a korosztályba estem – 1990 óta használom a számítógépet és később az internetet is –, amely nemzedék azóta van kapcsolatban vele, amióta jobban elérhető. Kialakult módszereim vannak arra, hogyan keressek.

Ha jól értem, akkor a választás és az információ szabadsága nem nélkülözheti a kreatív elmét.

Így van. Amikor megjelent az a beszámoló, amely, hangsúlyozom, egy újságíró szubjektív beszámolója, született olyan reflexió is egy bloggertől, hogy most mit vág föl Szabó Géza, „én is beírtam, és tíz másodperc alatt nekem is bejött”. Hát igen, csakhogy ő már tudta, hogy mit kell keresnie! Érdekes módon az adat ott volt már régóta az interneten, de sem egy Janus-kutató, sem más nem jutott el hozzá.

Mivel foglalkozol mostanában?

A felfedezés rendes publikálásával. Bár készítettem műfordítást is a szöveghez, itt maga a latin eredeti a döntő. Kritikai kiadásához elő kell készítenem a szöveget, mert hamarosan az a kötet kerül sorra a Janus Pannonius-kritikai kiadásban, amelyikben a panegyricusok lesznek. S azt nem említettem, hogy időközben azonosítottam egy százsoros verset is, melyről ugyancsak azt feltételezem: Janus Pannonius írta. Nem elég, hogy előkerült a Renatus-panegyricus teljes szövege, hanem a szakirodalom tanulmányozásának sodrában, a szerzőnek egy másik, eddig ismeretlen művére is rátaláltam.

Mi a címe az újonnan előkerült versnek?

Ez is hosszú magyarázatot igényel, mert latin nyelvű, és a neolatin költészetről keveset tudnak az emberek. Anjou René, akiről a panegyricus szól, különlegesen tehetséges ember volt, aki ugyan a reneszánsz korban élt, de még lovagi allűrjei voltak, ilyen művei is maradtak fönt. Ő egy lovagrendet alapított Szent Móric tiszteletére, ez a szent az ősi Anjou-központ, Angers székesegyházának is a védőszentje. A szent legendáját tartalmazó kis kódexet ajándékozott Renének a már említett Marcello, velencei patrícius, abban található egy, a szentet dicsőítő száz soros vers, amelynek nincs feltüntetve a szerzője. De az egész szöveg hangvétele, a benne lévő antik szerzőkre utaló reminiszcenciák mind Janus Pannoniusra vallanak. Ami még a feltételezést erősíti, hogy pontosan abban az időben készült, amikor ez a három ember: Anjou René, Marcello patrícius és Janus Pannonius napi kapcsolatban voltak egymással. Mindez 1452–53 tájára tehető, azaz legalábbis jogos fölvetni, hogy Janus a szerző. Ez volt tehát a következő fölfedezés.

Mindig adódik valami olyan dolog, ami mellett, sajnos, nem tudok elmenni szó nélkül, ami újabb és újabb kitérőre késztet. Írok szócikkeket a Magyar Művelődéstörténeti Lexikonba, találtam Janus Pannonius utóéletével, a recepcióval kapcsolatban sok érdekes dolgot, de ez még titok. Az elmúlt egy hónapban pedig elővettem olyasmit, amit viszonylag hosszú ideje nem: megkeresett egy újságtól, az Új Embertől, Zsille Gábor költő, műfordító, hogy Kölcsey Himnuszával, annak dallamával kapcsolatos régi felvetéseimet mondjam el újra. Ezeket eredetileg egy riportban közölte, aztán Jelenits István reflexiójára írtam egy hosszú választ, amely terjedelmi okokból végül nem jelent meg. Időnként tehát tényleg kilépek a régi magyar irodalom területéről. Valójában azonban az a célom, hogy visszatérjek Balassihoz, vele szeretnék az elkövetkezendőkben foglalkozni.

 

Készítette: Weiner Sennyey Tibor
Fotók: Szőcs Tekla
Technikai munkatárs: Stenszky Cecília

Az első rész ide kattintva olvasható
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.