Irodalmi Jelen

Márcidus – Montázs az 1848-as forradalom és az 1848-49-es szabadságharc emlékére

2011. március. 14. - 12:17

Márcidus

– Montázs az 1848-as forradalom és az 1848-49-es szabadságharc emlékére

Jelen

„Békés megyében autózom, a Kossuth Rádió szól a háttérben, mellettem hullámzik az Alföld, a belvizes területre beköltöztek a hattyúk. Megállok, lefényképezem őket. Közben Katona Tamás éppen Görgey Artúrról beszél, akit még mindig mentegetni kell az „árulás” miatt. Nyitott koponyával harcolt a szabadságharcban, majd elélt egészen kilencvennyolc éves koráig. Leveszem a mellényemet, de ettől sem kerülök forradalmi hangulatba. Talán ezért sem kívánom most Petőfit. Akkor sem lettünk volna haverok. Dohánykertész őseimmel éppen a hattyú és belvíz nélküli területen készítettük volna elő a palántákat, hogy V. Ferdinándnak legyen mit szívnia. Rágyújtanék, de nem dohányzom. Ünnepelnék, de csak emlékezem. Egy utolsó pipadohánnyal lettem volna Görgey-féle áruló. Most meg nincs kéznél cigi. Eladnám érte a kokárdámat.

Feltámadott a tenger, az énem tengere.”

(Ismeretlen 21. századi szerkesztő naplója, 2011. március 14.)

„On your feet now, Hungary calls you!
Now is the moment, nothing stalls you,
Shall we be slaves or men set free
That is the question, answer me!
By all the gods of Hungary
We hereby swear,
That we the yoke of slavery
No more shall wear.”

-be írni a múltat

„Megtanultam kívülről a verset, aztán bementem a Nemzeti Múzeum könyvtárába, kivettem az 1848–49-es szabadságharc egyik napilapját, és versemet oly módon másoltam bele a régi újságpéldányba, hogy a vers egyes betűinek megfelelő egy-egy betűt aláhúztam ceruzával, mégpedig hátulról előrefelé, oldalról oldalra. Hazafelé menet, a múzeum lépcsőjén összetéptem kéziratomat, és a kézirat darabkáit sorra dobtam az utam mentén nyíló csatornanyílásokba.” (Faludy György: Pokolbéli víg napjaim)

„Magyars, once more our name and story
Shall match our ancestors’ in glory
The centuries of shame and hurt
Can now be washed away like dirt.
By all the gods of Hungary
We hereby swear,
That we the yoke of slavery
No more shall wear.”

„A nép hatalma tehát megteremté első gyümölcsét. De milyen csodás ez a hatalom, melynek külső formáit sohase látták a magyarok, mint az istenét, alig állt egyébből, mint egy kis akaratból. Olyan egyszerűen, simán ment minden, hogy szinte hihetetlen. Legyen világosság, mondja a nép és világosság támad. Ezalatt egész Pest talpon állt. A Hatvani utcát le a Kerepesi úti Fehér hattyúig és a Beleznay-kertig sűrű tömegek tarták megszállva, a kocsiközlekedés szünetelt. Örömmámorban úszott mindenki. A kereskedők becsukták boltjaikat a vonalon és beálltak tüntetőknek. Az ifjúság félénkebb alakjai előkerültek. Déltájban az arisztokrácia néhány tagja is ott volt látható, várakozva a nyomtatvány egy-egy példányára. A legnagyobbakhoz, a leggazdagabbhoz hozzá csatlakozott a salak is. Egy kövér fickó, ki selypítve beszélt s kiből a hetvenes évek »Moháci báci«-ja lesz, nemzeti színű szűrben, »Éljen III. Lajos« feliratú lengő kakas-tollal kereste a feltűnést, de csakhamar letépték róla, hogy az ünnep méltóságát megőrizzék. Bizait, a hírhedt »nemzet báróját« hasonlóan eltiltották a szerepléstől. Az ifjúság vigyázott a szabadság első napjának jó hírére. Ellenben szélesre ereszté fantáziáját, s minthogy e bűvös szerdai napon csak kívánni kellett valamit, mintha az Aladin csodalámpája gyúlt volna ki, egyszeribe minden teljesedett, hát támadtak is kívánalmak. Valakinek eszébe jutott, hogy ingyen előadás kellene estére a népnek. Nosza hamar egy küldöttséget kell meneszteni a Nemzeti Színház igazgatóságához, hogy adassa elő estére Bánk bánt. A küldöttség csak nagy nehezen bírt elhatolni a színházig, de az előadás meglett. Délután a múzeum előtt gyülekezett a sokaság. Az ifjak fölvitték Kubinyihoz örök emlékül leteendők a múzeumba, az első szabad sajtótermékeket. A künn összegyűlt nép a Talpra magyart kívánta. Már ötödször a Talpra magyart. Nem bírt vele betelni.

Mily bohóság a történelem szemben a valósággal! A krónikás összerakja az eseményeket, az indokokat, bepillantást hagy a rotyogó fazekakba, ahol azokat főzték, szemlélhetővé teszi a füstöt, mely a kéményen kiment, a lángot, amely azokat felforralta, de nem képes elővarázsolni a hangulatot, a miliőt, melyben történtek. Ki értené meg, a mai lehűlt vérrel, az ifjaknak e Betlehemjáráshoz hasonlatos meneteiből az extázisnak azt a paroxizmusát, amelyet mindannyiszor előidéztek a pontokkal és a forradalmi dallal? Amilyen tökéletes törvényeken nyugszik a föld forgása, hogy együtt mozog a levegő rétegeivel - olyan tökéletlen a történelem, ahol az események a levegőjük nélkül raktároztatnak el.”

(Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora – Részlet A nagy nap című fejezetből)

„A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség –
     Hogy lehet az,
     Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
     Gönceik elkoszosodnak,
     Korcukban tetű terem?
     Ugyan mért nyű a vereség
     Több csizmát, mint a győzelem?

     Miféle belső bomlás
     Oldja le róluk a szíjat,
     Rágja a vásznat, a posztót,
     Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az ágyúk után.

Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag – özönölnek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban –
     Hogy lehet az,
     Hogy a vesztesek útján
     Örökké sár van?
Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik –
     Hogy lehet az,
     Hogy a vesztes egéből
     Mindig esik?”