Benedek Szabolcs: Ropogós barna és piros tojások
Búcsúzkodni kezdtünk, mondván, nem akarjuk a háziakat föltartani, meg hát amúgy is, még beugrunk ide-oda, aztán szertartásos megálltunk az ajtóban. A meglocsolt néni szertartásosan egy fél percre eltűnt a belső szobában, és amikor kijött, a zsebünkbe dugdosott egy-egy valamit.
Néha még ott, a házban tudtunk vetni rá egy pillantást, ám erre a legtöbbször már az utcán került sor: ha barna volt, akkor ötvenes, ha piros, akkor százas.
Benedek Szabolcs:
Ropogós barna és piros tojások*
Ahogyan végtére is a karácsonyt is, úgy a húsvétot is megtartottuk. A vallási tartalom ebből is kimaradt, ehelyett az ünnepet a néphagyományokra és a folklórra koncentrálták. Mármint hogy falvakban az az évszázados szokás, hogy húsvét hétfőjén a fiúk hideg vízzel teli vödörből locsolják a lányokat. Úgy adódott, hogy engem majdnem minden húsvét hétfő falun, nagyanyámék házában ért, ám hideg vizes vödörrel soha nem találkoztam. Méterekről szagló olcsó kölnivel, az izzadtságfoltos zakó gomblyukába tűzött hervadt virággal és pityókásan dülöngélő biciklisekkel annál inkább.
A Magyar Népköztársaságban a szovjet mintára született alkotmány betűje szerint minden hatalom a dolgozó népet illette meg. Csakhogy az ennek szellemében hivatottan munkálkodó – avagy legalábbis úgy tevő – pártállami rendszer éppen a néppel nem tudott mit kezdeni. (A dolgozókkal igen, ez a gyakorta hangoztatott szó máig a fülünkben és a nyelvünkön ragadt.) Bennünket az általános iskola legelejétől fogva arra tanítottak, hogy a nép az első, azt kell szolgálni, annak boldogulásáért és sorsának jobbulásáért kell küzdeni. Az olvasókönyvek példameséinek igazi hőse nem Kossuth és Damjanich volt, hanem a névtelen kis dobos, a nép gyermeke, aki önként vállalt kötelességének teljesítése közben esett el a harc mezején. Az számított jó embernek, aki a népért harcolt és a néppel volt. Dózsa parasztjai és Esze Tamás talpasai játszották a hősdrámák főszerepeit, miközben a nagy történelmi figurák mellékszereplők maradtak.
Ám a „nép” ugyanolyan elvont, ködös, megfoghatatlan fogalommá vált, mint a szocializmus fő alapeszményei. Én legalábbis sehol nem leltem ennek a népnek a nyomát. Pedig gondolkodtam rajta, hogy kik tartoznának ide. A nagyszüleimet semmiképpen nem tudtam ide sorolni. Nem csak azért, mert nem viseltek fekete nadrágot, rakott szoknyát, fehér inget és hímzett blúzt, és mert nem volt se a kalapjuk, se a hajuk fölpántlikázva nemzeti színű szalagokkal. Hanem mert nem láttam a tekintetükben azt a büszke öntudatot, amivel a Föltámadott a tenger és a hasonló filmek népi hősei fordították életük kerekét. Ehelyett a dacot láttam és a bölcs beletörődést. Hogy ez az egész megint nem olyan, amilyennek szerették volna és amilyennek ígérték. Hogy a kisember most is ugyanott és ugyanúgy kisember, bármit mondjon erről az államszocialista alkotmány.
– Az Árpád-háziaktól a szarháziakig – sommázta a magyar történelmet anyai nagyapám, és én kiskamasz fejjel gurgulázva kacagtam ezen. Sok évvel később döbbentem rá az akkor mókásnak tűnő szavak mögött húzódó keserű véleménynyilvánításra. Az öreg pontosan észlelte és érzékelte ott, abban a kis faluban is, ahol évtizedeket lassult az idő, és nemzedékek nőttek föl úgy, hogy nem történt velük semmit, hogy a szocializmus légből kapott és arra fölhúzott klisékből építkezik. Minden bizonnyal éppen azért vált már az első éveiben működésképtelenné, mert nem volt semmi az állványzat mögött. A keretet elfeledték, avagy nem is lehetett megtölteni tartalommal. „Minden hatalom a dolgozó népé” – így szólt az első számúnak avanzsált főszabály, csakhogy ez a bizonyos, a hatalmat a kezében tartó dolgozó nép nem létezett. Sőt: maga a nép sem volt sehol, legalábbis abban a formában nem, amilyennek a pártállam elképzelte és szerette fölfesteni. A falvakban nem csillogtak öntudatosan a tekintetek, az arcokról hiányzott a büszkeség, és a magyar paraszt jószerivel csak azért járt egyenesen, mert az ily módon hátrafeszített kezével jobban meg tudta tartani fájós derekát.
S persze nem volt fölpántlikázott májusfa, élénkpiros mázzal bevont piros tojás, s nem voltak kalapos-mellényes vidám legények sem, akik festett virágokkal ékesített hófehér vödörrel futnának a boldogan sikoltozó rakott szoknyás lányok után.
A legfőbb attrakciót nem a nyuszi, nem a festett tojások, nem a sonka, nem a tojás, és még csak nem is az olcsó kölnik párolgása jelentette. Hanem a locsolópénz.
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a felnőttek viszonylag bőkezűen mérték a Kossuth Lajos arcmásával díszített ropogós, piros százasokat. Hétfő reggel villámgyorsan végiglocsoltuk a família hölgytagjait – mindjárt evvel is gyarapítva addig meglehetősen kevéske zsebpénzünket –, majd ünnepi kardigánt borítottunk magunkra, kordbársony nadrágunk zsebébe csúsztattuk a kölnit, és apám kíséretében nekivágtunk az expedíciónak. Hogy ne maradjunk el a faluban akkor már élénken nyüzsgő, hasonló ívású fiatalemberek mellől, nagyanyám kertjéből leszakítottunk egy-egy szál virágot, és beillesztettük a kardigán gomblyukába.
Általában a szomszéd Béla bácsiéknál kezdtük a túrát. Csengő nem lévén bekiabáltunk a kapuból az udvarra. A felesége jött elénk, beinvitált, leültetett. Mi ekkor – maradva a jól bevált forgatókönyv mellett – udvariasan megkérdeztük tőle, hogy szabad-e locsolni.
– Szabad, szabad – hangzott a válasz minden háznál ugyanúgy –, hanem hát verset tudtok-e?
Ráztam a fejem, hogy én bizony nem tudok. Az öcsém könnyebben eladta magát, némi biztatásra hajlandó volt szavalni valamit a zöld erdőről és a kék ibolyáról. Nálam be kellett érniük azzal, hogy az általános formula szerint motyogva „kellemes húsvéti ünnepeket” kívántam, majd lecsavartam a kölnisüveg tetejét.
– Jaj, jaj, csak keveset ám! – szólt az általános sipítozás. Amire sose hallgattunk. Kompromisszumként leginkább az a megoldás született, hogy nem a hajra, hanem a ruhára cseppentettünk némi kölnit.
Benyomtunk még egy-egy zserbót, kaptunk egy-egy nyúlbogyó méretű csokitojást, apám visszautasította a Béla bácsi által kínált pálinkát, mondván, ma délután még haza kell vezetnie, az udvarias kérdésekre válaszolván pedig udvariasan elmondta, hogy jól vagyunk, minden rendben, szépen tanulunk, nincs velünk semmi különösebb baj, bár lehetnénk azért kicsit szorgalmasabbak is – majd elkövetkezett az, amire hosszú percek óta vártunk.
Búcsúzkodni kezdtünk, mondván, nem akarjuk a háziakat föltartani, meg hát amúgy is, még beugrunk ide-oda, aztán szertartásos megálltunk az ajtóban. A meglocsolt néni szertartásosan egy fél percre eltűnt a belső szobában, és amikor kijött, a zsebünkbe dugdosott egy-egy valamit.
Néha még ott, a házban tudtunk vetni rá egy pillantást, ám erre a legtöbbször már az utcán került sor: ha barna volt, akkor ötvenes, ha piros, akkor százas. (Nagyanyám rendszerint meg is duplázta Kossuth Lajost.)
– Vegyetek rajta kazettát. A lányok is mindig azt vesznek. Rettenetes, hogy milyen zenék vannak mostanában! Ezek meg egész nap ezt hallgatják – háborgott a szemben lakó Anna néni, két kislány anyukája. A lányok éppen velünk egykorúak voltak. Anikó, az idősebbik pár évvel korábban, egy nyáron fölhajtotta a szoknyáját. Később azonban, amikor már igazán érdekelt volna, sajnos nem ismételte meg az attrakciót.
– Ebből még nem tudunk venni! – oktattam ki Anna nénit, megmutatván a frissen a kezembe került ötven forintoson II. Rákóczi Ferenc arcképét. – Egy műsoros kazetta százötven forintba kerül.
Apám elvörösödött, Anna néni arcáról viszont nem hervadt le a mosoly:
– Akkor gyűjtötök hozzá egy kicsit. Úgyis mentek még pár helyre.
Igaza volt. Végigjártuk az egész utcát, és azokhoz, akikkel a köszönésnél több szót szoktunk váltani, beugrottunk egy zserbóra, egy nyúlbogyónyi nyuszitojásra és egy Kossuthra, vagy egy Rákóczira. Apám a kör végén autóba ültetett minket, hiszen a falu másik végében lakó Misi bácsiékat sem hagyhattuk ki. Ott is piroslott a tojás. Egyik húsvétkor annyi összegyűlt, hogy abból vettem éveken át hűséges társamat, a narancssárga kapcsológombokkal fölszerelt, fekete színű MK 27-es magnót. Kicsi volt, halk, és csupán mono, de a miénk.
*Részlet a Riadólánc c. esszéregényből.
