Ugrás a tartalomra

 

„Költőnek túl zenész, zenésznek túl költő” – Interjú Murányi Tónival

Az erdélyi dalnok csaknem tíz éve zenél – néha saját együttesével, néha szólóban. A Nem tudok meghalni semmiért című dal nemzedéki himnusza lett a Király-hágón túli transzközép generációnak. Az Erdélyi Híradó Kiadónál jelent meg kötete, szabadidejében viszont visszavedlik vademberré.

 

 

 

„Költőnek túl zenész, zenésznek túl költő”

 

– Interjú Murányi Tónival

 

Izgalmas életed volt, sok mindent kipróbáltál, a zenélés előtt többek között színész is akartál lenni. Miért nem lettél az?

Azt hiszem, egyszerűen csak kerestem a lehetőségeimet. Ma már azt mondanám, hogy a színészet nem lenne túl izgalmas út számomra, és amikor ezt mondom, akaratlanul is szemem előtt lebeg a kisebbségi színházak és színészek sorsa – egy csomó dolog, amit cipelned kell magaddal, ha ezt a hivatást választottad. Zenésznek lenni sem túl egyszerű, de némileg nagyobb szabadságot jelent, és talán ez volt a fontosabb nekem. Nézd, attól kezdve, hogy már a főiskolai felvételin visszadobálnak, hogy belőled nem lehet színész, és ezt eldönti pár idős tanár, nem beszélhetünk szabadságról. Zenészként legalább megvolt a lehetőségem, hogy szépen kibontakozhassam, lassan megszabaduljak a hibáimtól és akadálytalanul fejlődjek. A magam ura voltam és vagyok. Ennek megvannak a veszélyei is, de ez nem annyira fontos. A művészi szabadság mindennél fontosabb számomra.

Viszont a zenészmúltad is kötődik valamilyen szinten a színházhoz, hiszen az első gitárodra egy színházi raktárból, öltözőből tettél szert, amelyen megtanultál játszani.

Igen, ezt akár jelzésértékű momentumnak is tarthatnánk. A próbák alatt találtam az egyik raktárban egy összetört gitárt. Bár azelőtt semmilyen kapcsolatom nem volt ezzel a hangszerrel, még csak nem is volt szimpatikus, abban a pillanatban mintha életem társát láttam volna ott a kartondobozok közt a szemétben. Hazavittem, gondosan összeragasztottam, felhúroztam és egyedül keresgéltem a hangokat rajta. Sosem jártam tanárhoz, egyszerűen csak megszerettem ezt a darab fát, és mindenhová magammal hordoztam. Koncerteken lestem el az alapfogásokat, hogy eljátszhassam rajta kedvenc dalaimat. Attól kezdve mintha egy előre megírt forgatókönyv szereplője lennék, maguktól alakultak úgy a dolgok, hogy egyre több dalt írtam, és egyre többször kerültem színpadra velük. Alig kellett küzdenem érte.

Korábban milyen volt a viszonyod a zenéhez, milyen műfajt hallgattál szívesen, megfordult a fejedben, hogy dalnok, zenész legyél?

Ha jól visszagondolok, a zene és a zene szeretete végigkísérte az egész gyermekkoromat, persze minden különösebb cél nélkül. Édesapám komolyzene-rajongó volt, a klasszikusok tehát kötelező anyagok voltak a családban. Emellett nagyon sok magyar könnyűzenét is hallgattam, igen, főleg magyarokat, talán emiatt is kezdtem el magyar dalszerzésben gondolkodni, ebben éreztem igazán otthon magam. Amikor középiskolásként megírtam első dalszövegeimet, még szó sem volt hivatástudatról. Sőt, jó ideig egyáltalán a hangszerkezelés sem foglalkoztatott, beértem volna dalszövegírói státusszal is. Remegő gyomorral kerestem meg pár futó rockzenekart, hogy hajlandóak lennének-e elénekelni néhány szövegemet, de ez nekik túl elvont szövegvilágnak tűnt, csupa szokatlan dolgokkal, hát leráztak mihamarabb. Egyszer visszamentem az egyik próbaterembe, hogy a sörösüvegek alól összeszedegessem az eltaposott füzetlapjaimat, amelyen a számomra értékes szövegek voltak, például A hídon című dal, amelynek később az indulásomat köszönhettem. Ekkor kezdett világosodni, hogy ez csakis az én feladatom lesz, és ne várjak senkire. Hát így lettem zenész vagy dalnok, én ezt sosem terveztem igazán.

Volt-e mestered? Most van-e olyan személy, akire mesterként, példaképként tekintesz?

Persze, voltak emberek, akik mindig mutatták az utat és mutatják ma is – élők és holtak egyaránt. Amit a közízlés kiemel, azt én is mindig szerettem, zenében és irodalomban egyaránt, nincsenek titkos kedvenceim. Hiszek a közízlésben. Engem is megítélnek, és nagyon ritkán tévednek. Elhiszem a közönség véleményét, akár jó, akár rossz. Sok ember ritkábban tévedhet, mint egy személy, még ha éppen mester is az illető. Nem tudnék tehát kiemelni egyes példaképeket, inkább csak figyelek, hallgatózom a világban, és minden visszajelzést megszívlelek.

Azt mondod magadról, hogy dalnok vagy. Sok helyen inkább az olvasható rólad, hogy zenész. Mi a különbség a két kifejezés között?

Attól a pillanattól kezdve, hogy egy gitárral kiálltam a színpadra, és csináltam valami ösztönöset, nekem is elemeznem kellett: mi is vagyok valójában. Költőnek túl zenész, zenésznek túl költő, meg úgy általában nyersebb és primitívebb. Szerencsém, hogy befogad az irodalmár- és a zenésztársadalom is. Szeretnek, de nem sorolnának teljesen maguk közé, és igazuk is van. Egy idő után elég furcsa volt, ha a zenészek között zenésznek tituláltak, vagy az irodalmárok között költőnek. Én éreztem rosszul magam, hiszen azok az emberek sokkal jobban elmélyülnek a műfajukban, nagyobb odaadással alkotnak. Aztán nemrég jött a dalnok megnevezés, olyan semmilyen cím ez, de így konferáltak be valahol. Na, mondtam ez éppen jó lesz! Ilyen vagyok én, semmilyen.

Hogyan alakult a Murányi Tóni és zenekara formáció?

Ahogy utaltam már rá, sokáig elképzelhetetlen volt, hogy zenésztársakat találjak a dalaimhoz. Talán csak véletlen, hogy János öcsém már jóval korábban kikötötte: ő dobos lesz! Lelkesen gyakorolt, tanárhoz járt, és gyerekesnek hitt lelkesedése még ma is töretlen. Nyilván felismertük egymásban a partnert, én gitároztam, ő dobolt, és közösen vettük fel a harcot az idegesen leérkező szomszédokkal. Nehéz idők voltak. Sötétben tapogatóztunk, de nagyon akartuk ezt a dolgot, ami a színpad, és igen kevés elképzelésünk volt arról, hogy mi fog ott velünk történni. Az első fellépésünk is ízig-vérig duó volt, ketten adtuk elő egy sörfesztiválon A hídon című dalt. Az eredmény nem maradt el: a szervező feljött a színpadra, hogy ne játsszunk több ilyen szart, mert tönkretesszük a bulit… Folyamatosan éreznünk kellett, hogy amit csinálunk, értékes, de mindig csak egy adott réteget fog érdekelni. El is fogadtuk ezt, viszont a meghívott zenészek nem. Folyton cserélődtek, jöttek-mentek az emberek, nem tudott kialakulni stabil felállás. Volt idő, amikor teljesen szólóban játszottam, például a budapesti éveim alatt, és egyáltalán nem gondolkoztam zenekarban. Tanáraim is inkább ebbe az irányba tereltek volna, de bennem állandó gyötrelmet okozott, hogy egy-egy dal írásánál rögtön kitaláltam a teljes hangszerelést, mögéje képzeltem a zenekart, és hiányérzetet okozott, ha nem tudtam megvalósítani. Lemezeimet is így vettem fel, és természetes volt az igény, hogy koncerten is így szólaljunk meg. Bár a rocksztárságra áhítozó zenészek ma is messze elkerülnek, nyugodtan mondhatom azt, hogy ma már könnyebben tudok zenészeket találni, és végre van stabil zenekarom, akik magukénak tudják érezni ezt a zenét. Orbán Ferenc hegedűs nagyon sokat tett a zenénk jelenlegi hangzásáért, Miklós György basszusgitáros adja a biztos alapot, János öcsém dobol, és van egy gyakori beugrósunk is: Bíró Endre, ifjú dobos tehetség.

A hegedű hogyan került képbe?

Hegedűre mindig vágytam, mint ahogy nagyon sok hangszerre vágyom még, ha a zenémet tervezem. Persze, ehhez előbb egy megfelelő hangszerest kell találni, ami nem egyszerű dolog. Orbán Ferire azonnal lecsaptam, meghívtam beugrósnak, és annyira beleillett a zenébe, hogy meggyőztük: maradjon velünk. Kreativitásával éppen azt pótolja, amit én már nem tudok – népies ízeket hoz, friss improvizációt és lendületet a koncertekbe.

A szövegeket is te írod. Az az érzésem, időnként versként is megállná a helyét egy-egy szakasz. Hogyan születnek ezek, a dallammal együtt?

Nálam a szöveg van elől. Ha nincs jó szöveg, nincs jó dal se. Egy jó szöveg pedig mindig hordozza egy jó dal lehetőségét. Elsősorban szövegeket írok tehát, és ahhoz dallamokat. Bár időnként előfordul, de nagyon ritka a fordítottja. Persze, már az első soroknál résen kell lennem: ahogy írom a szöveget, már eldöntöm a dal ritmusát, hangulatát, és erre írom rá a sorokat. Így később már könnyebben jön a zene is. Ami a módszereket illeti, különböző időszakaim vannak – néha mindent leírok, ami eszembe jut, és később szelektálok, máskor pedig csak a nagyon erős ötleteket vetem papírra. Eredményét tekintve nincs különbség, a szerzeményeimnek úgyis csak töredéke jut el a színpadig, nagy a lemorzsolódás.

A Nem tudok meghalni semmiért dal az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy himnusza lett, holott te és a zenekar nem tartottátok nagy durranásnak a szerzeményt… Mégis a költők kiválasztották. Kinek a szavára adsz?

Általában igyekszem minden dalnak megadni a bemutatkozás lehetőségét, ezért legalább egyszer megszólal a koncerteken, aztán kiderül, hogy mi lesz vele. Nem kell utólag vállon veregessen senki, én már előadás közben látom, hogy csillognak a szemek vagy sem… Ha a közönségnek nem tetszik, könyörtelenül kivágom a dalt, még akkor is, ha jó szerzeménynek tartom. Nem magamnak írok, engem csak a közönség véleménye érdekel. A jó ízlésű közönség véleménye nagyon is számít! Ezzel pedig nem szabad visszaélni, tartózkodni kell a hatásvadász megnyilvánulásoktól, nem szabad kierőszakolni a sikert. Akkor a közönség is őszinte lesz, és véleménye időtálló marad.

Az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozatban jelent meg A libapásztor srác című kötet, lemez is. Mennyire érzed ezt előrelépésnek?

Mindenképpen jelentős mérföldkő, hiszen egy szép kiadványról van szó, amelybe az utóbbi időszakom legjobb dalait foglaltuk össze, és ritkán adatik meg, hogy ennyi ideig érlelődjön egy munka. Koncerteken már játszottuk a dalokat, és így válogattuk össze a legsikeresebbeket. Ezt a lemezt évek múlva sem fogom szégyellni. Ugyanakkor kézzel fogható megkoronázása egy olyan baráti kapcsolatnak, amely az Orbán János Dénes által vezetett Helyőrséghez fűzött kolozsvári éveim alatt. Sok szép koncertünk volt, emlékezetes esték, és ez a könyv ezt juttatja eszembe. Másfelől pedig könnyen lehet, hogy ez az utolsó fizikai kiadványom, a jövőben már inkább virtuális megjelenéseket tervezek.

Vannak még izgalmas dalok, mint a Csodaszép nők a favécék falán, Viszi a házat az asszony, a Piros kendős lány, ezek önéletrajzi ihletésűnek, közvetlen környezetedből kiragadott élményeknek tűnnek. Saját magadat dalolod el?

Vagy magamat, vagy ahogy én látok másokat. Mivel én írom a szöveget meg a zenét is, mindig megvan a szabadságom, hogy bármit átírjak, szétszedjek, majd újra összerakjak, és eme szabadság nélkül nem is tudnék dolgozni. Ha mindig át kéne futnom egy szövegíróhoz, hogy lécci, cseréld ki ezt a sort, vagy oda írj valami mást… Nem mondom, hogy nem lehet, hiszen nagyon sok jó dal születik úgy is, de én már beleszoktam a saját szabadságomba. Nem egy bonyolultabb és összetettebb feladatot jelent ez számomra, hanem több opciót. Egyedül oldok meg mindent, ezért meglehetősen önző módon választok témákat, magamból vagy a környezetemből, a közönség elvárásaival ezen a ponton még nem sokat törődök. A közönség majd a kész műről mond ítéletet. Persze, magamat nem találom mindig olyan érdekesnek, hogy egész albumok foglalkozzanak a saját lelkivilágommal, örömeimmel és gyötrődéseimmel, ezért nem szentségtörés nekem megírni a mások történeteit is.

Ki tudnál ragadni a saját dalaidból egy olyan szövegrészt, mottót, ami leginkább téged jellemez?

„Én már nem tudok meghalni semmiért” – ma sem tudnék jobbat mondani. Ez a dal közel három évig érlelődött bennem, milliószor átgondoltam a sorait, míg végül papírra vetettem egy huzamban, első szótól az utolsóig. Hiába akarnék belenyúlni, ma sem tudnék elmozdítani egyetlen szót sem, és szívből tudom énekelni akár ezredszerre is. Ha úgy kéne majd egyszer meghalnom, hogy ez volt a legjobb dalom, akkor is teljesen elégedett lennék. Tényleg ezt gondolom magamról.

Nemcsak a zenekarral, hanem egyedül is fellépsz. Melyik az izgalmasabb?

Két olyannyira különböző feladatról van szó, sokszor nekem is gondot okoz az éles váltás. Ha például sok zenekaros koncert után, szólóestre készülök, teljesen át kell gyúrnom a műsort, kezdhetem teljesen elölről a próbákat. Mindkét műfajnak megvannak a nehézségei és lehetőségei. A szólóestben az a nyomasztó, hogy egyedül vagyok, de ugyanakkor ez egyfajta biztonságérzetet is ad: ha én nem hibázok, akkor más se fog. A zenekarban könnyebben elcsúsznak a kisebb hibák, ellenben gyakoribbak is. Más oldalról szemlélve pedig a zenekar a csoportos zenélés örömét adja, felszabadultabb közönséggel és emelkedettebb koncerthangulattal. Az egyszemélyes produkció viszont őszintébb, precízebb, és a csendben figyelő közönség előtt az árnyaltabb művészi megoldások is érvényesülni tudnak. Sosem tudnék végleg dönteni a két műfaj között, dalaimat mindkettő nagyszerűen szolgálja.

A jövőre nézve mikorra várhatunk új lemezt, könyvet tőled?

Könyvet már valószínűleg soha. Esetleg életrajzi könyvet, ha nyolcvanévesen elég híres leszek, és pénzre lesz szükségem. Énekes vagyok, aki a hangján közli a gondolatait, és amíg élek, igyekszem ehhez tartani magam. Nekem a kimondott szó a fontos. Jelenleg éppen a következő lemezem dalait állítjuk össze, amely első autós élményeimet dolgozza fel, és már a következő hónapban elkezdenénk a stúdiófelvételeket. Bár korábban is nagy híve voltam az internetes közlésnek, ezúttal kizárólag netes megjelenést szeretnék. Az időpontokkal mindig besülök, ezért inkább csak ködösen azt mondanám, hogy még ebben az évben.

A zenekar tekintetében, úgy tudom, szívesen bővítenéd a csapatot más hangszerek bevonásával. Mesélnél e terveidről? Milyen konkrét lehetőségeket látsz erre?

A következő lemez munkái alatt mindenképpen igénybe fogom venni vendégzenészek segítségét, anélkül, hogy ez a jelenlegi zenekar felállását veszélyeztetné. Nyilván, ezek az emberek nem tudnak a koncertekre is elkísérni, de ezt nem is várom el tőlük. A lemez és koncert két különböző világ számomra. Amikor lemezt készítek, sose érdekel, hogy miként fogom azt a színpadon eljátszani. A lényeg, hogy a lemez szóljon jól, aztán majd megtanuljuk a dalokat később a színpadra is. Mindezt abból a tapasztalatból kiindulva teszem, hogy vannak dalok, amelyek koncerten szólnak jobban, míg mások inkább a lemezen. Nem kell erőszakoskodni, hogy ezeket szintre hozzuk, egyszerűen el kell fogadni ezt a tényt és így tervezni.

Zenélésből nem lehet megélni, ezért sok más is foglalkoztat, mint a horgászat, a horgászcikk-írás, fényképezés, de voltál már újságíró, tévés és rádiós szakember is.

Sarkítva azt mondhatnám, hogy mára csak két dolog köt le igazán: a zenélés meg a horgászat. Gyakran váltogatom őket, hogy ne fáradjak el bennük. Ha túl sokat horgászok, elmagányosodok és vágyom a színpadra. Sok koncertezés után viszont nagyon felszabadító érzés visszavedleni vademberré, és valami isten háta mögötti helyen pisztrángokra legyezni.

Varga Melinda

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.