Petneházi Gábor: Ruminare negotium – egy recenzió és tanulságai - A Janus-ügy
„…ha én időközben (még április elején) (…) nem bocsátottam volna az Irodalmi Jelen szerkesztőségének is rendelkezésére a recenziót, ahol másrészt viszont kicsiben megismétlődni látszott a rec.iti.hu-nál már lejátszott történet: hosszas viták, zavart ellenkezés után az ígéret, hogy meglesz, aztán néma csönd.” - Petneházi Gábor írása egy recenzió sorsáról Magyarországon
Janus-arc
Janus-e a pannonius irodalmi kritika, azaz kétarcú-e a mai magyarországi (szak)bírálat – amint azt az alábbi recenzió szerzője állítja?
Mi itt az Irodalmi Jelennél nem tudunk arabusul, tehát nem beszélünk arabusul. De latinusul sem tudunk – sajnos –, még olvasni sem, hacsak morzsákat nem. Így aztán első nagy nemzeti költőnk, a titokzatos János műveit fordításban olvassuk (ha olvassuk).
Határsértést követünk-e el, ha most a klasszikus filológia aknamezejére merészkedünk? Beavatkozunk-e a szűkebb szakma „belügyeibe”? Szándékunk szerint semmiképp. Hiszen a középkori latinhoz hasonlóan az ügy intézményi és személyi hátterében sem ismerjük ki magunkat.
Valóban megoszlottak a vélemények a szerkesztőségben arról, hogy közöljük-e ezt az írást. De végülis: magyar és világirodalom, Janus Pannonius, költészet, műfordítás, recenzió és kritika – mindennapi kenyerünk. Ráadásul a virtuális publikációnak nagyobb a szabadsága, olvasói is kötetlenebbek. Vállaljuk hát e szellemi kirándulást, s ha a szerző, vagy más céhbeli válaszolni kívánna a recenzióra, készséggel állunk rendelkezésére.
(a szerk.)
Petneházy Gábor
Ruminare negotium
– egy recenzió és tanulságai
Az erasmusi mondás – egy ügyön kérődzni – mibenlétét teljes mértékben átélhettem és megérthettem az utóbbi néhány hónapban, amikor egy összefoglalóan talán elsietett és koncepciótlan-nak nevezhető könyv általam írt bírálata kapcsán először a már megírt szövegen kellett ilyen-olyan változtatásokat eszközölnöm a tapintat jegyében, majd pedig a megjelenés körüli tétovázás fulladt egyre inkább egy olyan komédiába, amely, szerény véleményem szerint legalábbis, nem csupán a benne részt vállaló személyekre, de az ún. magyar irodalomtudomány egészére sem vet éppen túl jó fényt.
Csak hogy világosan lássunk: a recenzió, valamivel több, mint három hónap hezitálás után és az általam utoljára módosított verzióhoz képest szinte érintetlenül (a bevezetésben egyetlen, eredetileg ironikusnak ható megjegyzését kiherélve), május 2-án végül is felkerült oda, ahová eredetileg szánva volt: a Irodalomtudományi Intézet recenziós portáljára. Ezzel a történetet le is zárhatnánk. Lezárhatnánk egyrészt, ha én időközben (még április elején), a rec.iti.hu hallgatását megunva, illetve barátom biztatására nem bocsátottam volna az Irodalmi Jelen szerkesztőségének is rendelkezésére a recenziót, ahol másrészt viszont kicsiben megismétlődni látszott a rec.iti.hu-nál már lejátszott történet: hosszas viták, zavart ellenkezés után az ígéret, hogy meglesz, aztán néma csönd.
Az elejéről kezdve: a felkérést, hogy Szentmártoni Szabó Géza Parthenope veszedelme. Újdonságok a Janus Pannonius-filológia köréből c. kötetéről recenziót írjak, 2010 őszén telefonon kaptam a http: //rec.iti.mta.hu/rec.iti (azaz az MTA Irodalomtudományi Kutatóintézetének recenziós portálja) egyik szerkesztőjétől, azzal a felszólítással, hogy a munka sürgős, tehát jó lenne, ha még az évben elkészülne. Hamarosan kézhez kaptam a kiadvány egy, a mindenkori recenzensnek kijáró ingyen példányát is, teljesen szétesett állapotban, ami azon, már a telefonbeszélgetés közben is felderengő előérzetemet látszott igazolni, hogy ez olyasféle kellemetlen feladat lesz, aminek talán már mások is nekifutottak, de beletörött a bicskájuk. A könyv elolvasása után az addig csak a láthatáron derengő rémalakok már konkrét formát öltöttek: az egyik oldalon a hazánkban nemcsak a tudományban uralkodó „kölcsönösen körbedícsérjük egymást, rosszat nem írunk, és így mindenkinek jó” gyakorlatának kharübdisze, míg a másikon a könyv sutaságait és a fordító alkalmatlanságát a kelleténél jobban földbedorongoló kritika haragos szküllája között, az elődök által Korrektségnek nevezett szoroson keresztül kellett a recenzió törékeny hajóját az elvileg a távolban rá várakozó biztonságos kikötőbe vezetnem. Az kétségtelen, hogy az út során, talán a víz sodrása, vagy jobban hajózható volta miatt, a hajó közelebb járt a szküllához, mint a kharübdiszhez, de végül, szerény véleményem szerint, sikerrel vette az akadályt, és átért. A kikötő azonban zárva maradt. Pontosabban: a hajót befogadta, de kapuit mintegy három hónapig zárva tartotta, és ezzel megakadályozta, hogy a felfedezés híre más szigetekre is eljuthasson.
Prózaian fogalmazva: az írásomat végül januárban, ebben a formájában, a hibajegyzékkel együtt befogadták, ám megjelentetését, ahogy azt a bevezetőben is említettem, egészen május elejéig halogatták, ami egy on-line kiadványnál és a recenzió műfajánál azért kissé szokatlan. Megkockáztatom: talán csak kis hazánkban nem az. A világ boldogabbik felén, ha van ilyen, a normális eljárás nyilván az lett volna, hogy a recenzió megjelenik, arra a bírált könyv szerzője, alkalmasint, ha már ilyen súlyos kifogások merültek fel a könyvével kapcsolatban, válaszol, és ennek révén elindulhat egy tudományos diskurzus, vagy vita, aminek eredményeként végül kialakulhat egy talán konszenzusos, de a kezdetinél bizonyosan jóval részletesebb kép Janus Pannonius újonnan felfedezett művéről, illetve általában a Mátyás-korabeli magyar humanizmusról.
Ehelyett az történt, hogy, talán a rendkívül részletes és egyértelműen negatív kritika feletti lányos zavarában a szerkesztőség – az úgynevezett Szakmai Korrektségre hivatkozva – úgy döntött, még a megjelenés előtt megmutatja az írást a könyv szerzőjének, és felajánlják neki, hogy írásban, előre reagálhat a recenzió által felvetett kifogásokra, és ezt a válaszát a bírálattal együtt leközlik. A könyv szerzője erre előbb haladékot, majd moratóriumot kért, mégpedig azzal a hivatkozással, hogy ugyanezzel a munkájával szándékozik a közeljövőben a doktori fokozatot elnyerni, és az idejekorán megjelenő negatív kritika nyilvánvalóan rontaná az esélyeit (kiemelés tőlem; anélkül, hogy jobban belemennénk a dologba, csak jelezni szeretném, hogy egy doktori disszertációval szemben támasztott követelményeknek ez a kötet ebben a formájában és ezzel a tartalommal egyáltalán nem felel meg). A szerkesztőség, talán kissé meggondolatlanul, a haladékkérésnek ezt az indoklását is megosztotta velem, amikor az eredetileg egy hónaposnak meghirdetett moratóriumról értesített, ugyanis az eljárás feletti értetlenségemet némi csalódottsággal imígyen kommentálták: „ja, hogy te ebből olyan elvi kérdést csinálsz.”
Ekkor még biztosítottam őket arról, hogy nem szándékozom a dologból elvi kérdést csinálni. Az elvek azonban nem hagyták annyiban, és elérték, hogy személyesen is egyre inkább érintve érezzem magam. Időközben ugyanis forráshiány miatt megszűnt az az állás, amely biztosította volna, hogy a könyv szerzőjéhez hasonlóan, de talán hozzá képest méltatlanul fiatalon (irónia), magam is megszerezzem azt a bizonyos fokozatot (félreértés ne essék, nincs szó intézményi egyezésről); illetve ezzel együtt azok a pályázati lehetőségek is megszűntek, amelyek segítségével folytathattam volna a megkezdett kutatásaimat. A hirtelen jött létbizonytalanság adta a végső lökést tehát, hogy a legkevésbé sem „szakmailag korrekt” módon rászánjam magam a recenzió más fórumon történő publikálására. Ekkor kerestem meg az Irodalmi Jelent.
Hangsúlyozom: semmiféle ennél személyesebb indíték (a könyv szerzőjével életemben egyszer beszéltem, azután, hogy a recenzió őhozzá is eljutott), szakmai féltékenység (a körön kívülről), vagy személyhez köthető mellőzöttség nem játszott szerepet a döntésemben. Az a belső kényszer mozgatott csupán, hogy az elvek és valóság ebben a szakmában talán nem éppen egészséges eltávolodására felhívjam a figyelmet. A irodalomtudomány kritikán aluli kritikatűrő képességére. Abban ugyanis, hogy ebből az egészből történet lett, és hogy magyaráznom kell a bizonyítványt, én csak annyira vagyok ludas, hogy igyekeztem a legjobb tudásom szerint és a legkorrektebb módon bírálatot írni egy olyan könyvről, amely a magyar irodalomtörténetben egy talán száz évente ha egyszer adódó, korszakos jelentőségű felfedezés első eredményeit publikálta. (A mélyebb, strukturális okokkal kapcsolatban ugyanakkor legújabban talán Pléh Csaba és Zemplén Gábor cikkét ajánlanám az érdeklődőknek.)
Kapcsolódó:
Pannonius veszedelme? - Kritika Szentmártoni Szabó Géza Parthenope veszedelme című könyvéről és hibajegyzék
Mórus Tamás: Candidushoz, hogy milyen feleséget válasszon (Petneházy Gábor fordításában)
