Regényes időutazás retrópresszóban

Bár a könyvbemutatón nem ugratták ki a nyulat a bokorból, hogy miért kapta a regény a fenti címet, Fejős Éva kérdései mentén egy kicsit a szerzővel együtt visszaröppentünk az időben.

Regényes időutazás

retrópresszóban

Tóth Olga Csupasz nyulak című regényének bemutatója

Előfordult-e már, hogy a Tudományos Akadémia munkatársa kereste fel kéziratával a kiadót? – hangzott el a finoman ironikus kérdés a közönségből. A válasz nem volt meglepő: Tóth Olga az első tudományos kutató, akinek az Ulpius-háznál jelenik meg műve, ám az egyáltalán nem üt el az olvasmányos-szórakoztató regények „vonalát” képviselő kiadó profiljától, hiszen nemcsak tudományos megalapozottságú, hanem érdekes és izgalmas is. A Csupasz nyulak történetének ideje, a 60-as évek ráadásul virágkorát éli mostanában: vizuálisan és a zenében soha nem volt nagyobb divat a „vintage”, a retró. Szinte szükségszerű volt, hogy az irodalomban is megjelenjen újra e korszak.

Már maga a kötet bemutatójának helyszíne is a korhangulatot célozta meg: a belvárosi Ibolya presszó, amely valóban semmit nem változott évtizedek óta, minden korszakban megtalálta a maga törzsközönségét. Tíz-húsz éve még a pesti Bölcsészkar törzshelyéül szolgált, ma már az utcán terjeszkedik egyre szélesebb körben kirakosgatott asztalokkal, székekkel. De megmaradtak a piros bőrfotelek, a műanyag lambéria, a teljes falat beborító poszter, a szalmalámpabúra, és a politúrozott asztalok a hatalmas hamutartókkal. No és a berendezésre ránehezedő füstszag, amely talán fél évszázados.

Tóth Olga a Magyar Tudományos Akadémia munkatársaként családszociológiával foglalkozik, így a terület, amelyre most regényíróként lépett, egyáltalán nem volt ismeretlen számára. A regény egy korábban hagyományos modellnek számító kétgyerekes család csendes – és pusztító – unalmának „felrobbanását” mutatja be: az idősebb lány teherbe esik, anyja kitagadja. A világ, persze, gyökeresen megváltozott mára a „megesett lányok” megítélésében, mondta el Tóth Olga az egykor és most különbségeit boncolgatva, de ezt már magának a szónak a kikopása is jelzi a nyelvünkben. Az egész társadalmi berendezkedés más volt. A kellemetlen összezártság, a zsúfoltság, az intim szféra hiánya a krónikus lakáshiányból adódott: az albérlet is csak annyit jelentett, hogy egy idős ember kiadta egyik szobáját, és „teljes jogú figyelmet” gyakorolt a beköltöző fiatal élete fölött. Úgy általában: az emberek sokkal inkább beleláttak egymás életébe, és ez a kontroll az erkölcsi ítéletekben is visszaköszönt.

A regényben felbukkanó anyaotthon sem létezik már korabeli formájában, de a nem kívánt gyermekek sorsának megoldatlansága ma is éppúgy probléma. A hatvanas évekbeli női sorsokat Tóth Olga kutatóként a nyolcvanas években dolgozta fel egy korabeli Nők Lapja-sorozat alapján, amelyben sikeres női pályákat mutattak be. Íróként a szerzőt immár a kudarc érdekelte, valamint annak gyökerei, melyek meglátása szerint egyértelműen a szeretethiányból erednek. Fejős Éva kérdésére, hogy vajon miről álmodtak, mi után vágyakoztak ezek a lányok, Tóth Olga nem szolgálhatott konkrét válasszal, inkább csak azt sugallta, hogy a biztonság és a folytonosság volt számukra a legfontosabb. Akkoriban ugyanis mindenki hasonló, előre kiszámítható pályát járt be: a férfiak a férfiakét, a nők a nőkét. Ma már egyéni sorsokat élünk, és nagyon kiszámíthatatlanul.

A regényben felbukkan a hajdanán minden magyarországi gyerek életében jelentős szerepet játszó csillebérci úttörőtábor is, s ebből szinte adódott a kérdés, érez-e nosztalgiát az író gyerekkora iránt. Mint Tóth Olga elmesélte, az úttörő-létből számára gyerekként nem a mozgalmiság kínossága csapódott le, inkább a táborok jó hangulata, illetve a sokféle gyerek közötti elvegyülés izgalma. Az önéletrajziság kérdését finoman hárítva csak azt tudta megerősíteni, amit általában író az élményanyagával kapcsolatban elmondhat: saját tapasztalatok nélkül nem születhet próza, magunkban hordjuk azokat az emlékeinket, amelyek aztán egy regény építőkövei lesznek.

Laik Eszter