Szétszaggatni a köldökzsinórt

„Úgy gondolod, hogy helyénvaló valakit magadba fogadni, és aztán kidobni onnan?” – teszi fel a kérdést Dimova regénye, mely hét fejezetén keresztül egy-egy szeretetlen gyermek sorsába nyújt bepillantást. – Farkas Daniella kritikája

Teodora Dimova bolgár írónő Az anyák című regénye négy nyelven aratott sikert, mire a XVIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra (2011) megjelenhetett magyarul is. Már kéziratként rangos bolgár díjban részesült, majd 2005-ben az első kiadás után kitüntették a kelet-európai irodalmak prózanagydíjával.

A magyar fordítás a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg. A kötet erénye a jól sikerült borítóterv, Roszen Ruszev munkája. A grafika női alakjának tehetetlenül magasba emelt karjai egy másik test magához vonásának képtelenségét jelenítik meg. A grafika fölé került cím a női alakot anyaként láttatja, így a létre nem jövő ölelés képzetében az anya és gyermeke közti kapcsolat fogyatékossága hangsúlyozódik. Kép, szöveg és a borító szélén végigfutó, s a könyv egyik oldalán be nem záródó fehér keret mind az ölelés és a benne megélt teljesség létre nem jöttét hangsúlyozzák, amit felerősít a könyv hátoldalára helyezett szöveg is: „Magukra hagytuk gyermekeinket, elfelejtettünk foglalkozni velük, nem adtunk nekik szeretetet. Sebezhetővé váltak, saját elkeseredettségüknek szolgáltattuk ki őket, nem tanítottuk meg nekik az örömöt, a jóságot, a nevetést […]. Mi tettük őket ilyenné.” 

„Úgy gondolod, hogy helyénvaló valakit magadba fogadni, és aztán kidobni onnan?” – teszi fel a kérdést Dimova regénye, mely hét fejezetén keresztül egy-egy szeretetlen gyermek sorsába nyújt bepillantást. Az önmaguktól, egymástól és gyermekeiktől elidegenedett szülők perverziói, kicsinyességük és önzésük felett végig kimondatlanul lebeg a keserű kérdés, amire végül a kamaszok által elkövetett brutális gyilkosság adja meg a választ.

A fordítás színvonala igen hullámzó. Gyakoriak a döcögős szövegrészek. Szép számmal akadnak olyan mondattani hibák, mint a következő idézetben, ahol a kötőszó bántóan csak a vakvilágba mutogat: „A gyászolók elutazása után, akik hirtelen ellepték a házat, mint a sáskák, és ugyanolyan gyorsan el is hagyták a kötelező rituálék után…

Természetesen nem viheti el egyedül a fordító (Genát Andrea) a regény összes bűnét. Dimova alkalmanként az olvashatatlanságba írja magát, és lektűrnek is rossz képekkel traktálja olvasóját: „Dana ismét elkezdett beszélni, és Lidija volt a szakadék, amelybe Dana sziklaszavai belezuhantak…”. Rosszabb szerelmes regény sorai között is észrevétlenül férne meg a következő szövegrész: „…a férfival szemben Marina két villámló, vad szeme, az eltorzult arca, nyitott szája mintha kiabálna, de nem hallatszottak a szavak, semmi sem hallatszott, teljes csend volt.”  

A regény felütése, az Andreja című fejezet magabiztos, jól sikerült kezdés. Az elbeszélés bravúrja, hogy az anyaméhbeli összekötöttség állapotát idézi fel, köldökzsinórként képes funkcionálni összekötve anya és lánya szólamait. Idővel egyre kibogozhatatlanabb, ahogy egymásba csomózódik Hrisztina (az anya) és Andreja (a lánya) mellett az elbeszélő kívülálló hangja, majd az apa szólama is: „miért adtál más gyerekeknek anyát, nekem meg ezt a hitvány, ezt a szemét alakot, akinek a lelke gyógyíthatatlan betegségben szenved, ennek a szemét alaknak miért nem sikerült megbirkóznia a sebbel a lelkében, amikor másoknak sikerült, miért önti magába így az alkoholt, mi hiányzott neki, mit akart, itt voltam neki én, az apu […] miért szenvedsz, mi hiányzik neked, kérdezte tőle egyszer Andreja, nem vagy elégedett, mindenünk megvan, apu dolgozik és eleget keres, miért vagy mindig olyan szomorú, anyuci, miért nem nevetsz…”. Az áradó sorokat sem az érzelmek, sem az értelem nem tagolják, alkalmanként még az írásjelek sem igazítanak el, s így nemcsak a megszólalók azonosítása válik problémássá, vagy lehetetlenné, hanem annak megítélése is, mi az, ami valóban kimondásra került a szereplők közt.

Az erős kezdés után annál lehangolóbb a regény folytatása, a következő fejezetek közül csupán egy, a Dejan című éri el színvonalban az elsőt. A második fejezet (Lija) egy elcsépelt téma lehangolóan közhelyes meg-, de nem újrafogalmazása. Lija minden álma, hogy balerina legyen, a párizsi Modern Táncok Iskolája azonban megfizethetetlen szülei számára. Egy nap édesapja, a rendkívül tehetséges író, Jordan pontosan annyi pénzt kapna egy díjjal együtt, amennyi szükséges Lija taníttatásához, ám a férfi erkölcseihez méltatlannak tartja elfogadni azt, hisz „az Intrafax, a legnagyobb maffiacsoport az országban” adományozná. Feleségére hárítja a döntést, akinek a regénypoétikai koncepciót követve rossz anyává kell válnia. Az asszony választ: nemet mond lánya álmaira, és ezzel belehelyezkedik a számára kijelölt szerepbe.

Az olvasás előrehaladtával a regény egyre ötletszegényebb, egyre inkább klisékből építkezik. A Dana című fejezet egészen borzasztó olvasmányélmény: a hosszú távollét után hazatérő anyát, Lidiját valósággal összezúzza a fájdalom amiatt, hogy férje borostásan ül otthon, és meccset néz. Irónia ide vagy oda: a történet, a megfogalmazásmód egész egyszerűen nem működik: „és fogott egy ronda, világossárga Billa szatyrot, és ünnepélyesen bejelentette a még mindig puszilkodó és ölelkező anyának és lánynak: elmegyek bevásárolni, veszek valami ennivalót, Lidija megdöbbenve nézett rá, a félregombolt ingét, felpuffadt hasát, a szörnyűséges papucsát, a mocskos rövidnadrágját, vöröses szemét, a narancssárga nejlonszatyrot…”.

A regény jól eltalált megoldása, hogy az egyes fejezetek végén a történetmondás rendőrségi kihallgatás pillanataiba csúszik át, ahol a családtörténeteket félretolva a gyerekek egyenként mesélnek gyilkosságuk áldozatáról, s az elmondás, a megfogalmazás képtelensége okán álmaikhoz nyúlnak vissza. A kérdezők értetlensége, amivel az álmokat kezelik, érzékelteti azt a meg nem értést, végzetes távolságtartást, amely nem akarja meghallani, sőt valójában megszólítani sem a gyermekeket, nem akar tudni nyomorukról, kiszolgáltatottságukról és az okokról, hogy mi változtathat egy csapat kamaszt kíméletlen farkasfalkává, amely felfalja az őket egykor magába ölelő anyát.

Teodora Dimova: Az anyák. Fordította: Genát Andrea. Napkút Kiadó, 2010.