Ugrás a tartalomra

Provokálom magam nap mint nap

Böszörményi Zoltánnal a Zsivágóban

Ha figyelmesen olvassa valaki, úgy nyílik ki számára Az éj puha testében az emberi lét és annak tárgyai, eszközei, akár egy legyező – fogalmazta meg Böszörményi Zoltán előző regénye működése kapcsán. Az esten hasonlóképpen tárult ki a figyelmes hallgató előtt az eddigi életmű szerkezete, s azzal párhuzamosan az életrajzi háttér, ha maradtak is még rejtett hajtások a legyezőn és mesélnivalók.

Weiner Sennyey Tibor egy korábbi esszéjéből idézve Böszörményi Zoltán munka- és „életmódszerének” egyik legfontosabb vonásaként emelte ki, hogy ha a magyarság tragédiájához való viszonyulást tekintjük, akkor abból lehet erőt meríteni és tanulni. Az író, aki saját bőrén is tapasztalta a történelmi sorscsapás következményeit, életrajzát minden teketória nélkül azzal indítja, hogy hét évig éhezett a kolozsvári balettiskolában. „Egyesek azt hiszik, hogy ez póz és figyelemkeltő eszköz” – meséli Böszörményi Zoltán –, „holott valóban nem volt elég ennivaló abban az időben.” A balettiskolából édesapja vette ki, első verseskötete ’79-ben jelent meg magánkiadásban, mert, ahogy Kányádi Sándor fogalmazott, Böszörményi senki fia-borja nem volt Erdélyben. Később Mandics György a Fáklyánál segített volna a megjelenésben, de mire kinyomták a könyvet, a fiatal költő megszökött Romániából. A szökést persze megelőzte sok más megpróbáltatás mellett egy securitatés pincében eltöltött éjszaka, ahol „finoman” céloztak egy lehetséges halálos balesetre.

Csakhogy „az örökös újrakezdésre születtem” – mondja az író. Vannak olyan emberek, akik első sorban önmagukat hívják ki, kísértik. A szökés hátteréhez azonban tudni kell, amit szenvedélyesen felhevülten tár hallgatói elé az esten: a magyarországi kádárizmus a Ceauşescu-érához képest nulla volt. Az erdélyiek tapasztalata egészen más volt, mint magyar testvéreiké ezen a földön. Kádár bűneiről kezdetben mit sem tudtak. „Egy írónak ezek a momentumok nyomkövek, beleégnek a memóriába” – magyarázza Böszörményi Zoltán, akinek legnagyobb fájdalma, hogy egyetlen könyv sem szól erről a társadalomról. Az író legfontosabb feladata ugyanis, hogy tükrözze a jelenkor színjátékát. Húsz év alatt nem született egyetlen autentikus regény sem arról a szociális jelenségről, ami itt zajlik a szemünk előtt nap mint nap. S egy igazi „böszörményis” kifakadással egészíti ki: „Ezt elsősorban magamtól kérem számon. Ez az én fájdalmam, hogy én nem vagyok képes megírni, de provokálom magam nap mint nap.”

Boldog Zoltán azt fogalmazza meg egy kérdésében: az író végül is a líra miatt kényszerült menekülni hazájából, de később élete bizonyos szakaszában éppen a lírába menekült. Például a Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról című verseskötetében. Tényleg ennyire boldog lenne a költő által megteremtett fizikus alakja? „Annyira, hogy tökéletesen boldogtalan” – nevet Böszörményi Zoltán. – De játszani kell. Ha valami tragikus történik az emberrel, odaáll a tükör elé és belekacag. A líra pedig „meglett korom kedvenc búvóhelye” – érzékelteti a gyerekkorra utaló képpel.

Ha nagy léptekben is, de szinte máris a Regálnál vagyunk. Csakhogy e regény időben és a főhős sorsát tekintve eggyel korábbi állomás: valójában Az éj puha teste előzménye – veti fel Weiner Sennyey Tibor, és az író nem cáfolja. De nem készült trilógiát írni, mint mondja, fontosabb volt számára a mondanivaló, mint a konstrukció. És volt egy kis „káröröm” is benne: ha valaki nem figyel kellően, nem érti meg a lényeget. E játék az olvasóval rendkívül fontos: ha valaki nem úgy ír, hogy egyszerre elgondolkodtat és szórakoztat, az nem író. „Valójában örömömre szolgál, hogy a magyar kanonizált irodalom semmibe vesz” – mondja Böszörményi Zoltán, és mosoly bujkál a szája szegletében. Viszont megvalósította Faludy intelmét: „Csupa fiatal barátom van” – néz körbe büszkén a kávézóban, s e vitalitásban nem is az átlagéletkor a döntő.

 

Visszakanyarodva a művekhez, Boldog Zoltán teszi fel – önkritikusan fricskázva magát – a kérdést: mennyire fikció és mennyire valóság a Regál? Az író azzal válaszol, amiben annyira otthon van: a klasszikus magyar- és világirodalom példáival. Dosztojevszkij, Thomas Mann, Móricz nem tudták volna megírni remekműveiket saját tapasztalatok nélkül. De egy írónak nem az igehirdetés és a példabeszéd a feladata. Ha eléggé felvértezett, akkor képes túlmutatni ezen a világon, több dimenziót megnyitni, olyan sejtéseket láttatni, amelyekről az ember nem is hiszi, hogy megtörténhetnek.

 

A Regál metafizikai magja az állandó, már-már költőien körbejárt félelem. „Az én utam a félelem” – mondja a főhős a részletben, amelyet Böszörményi felolvas. És az író nem vonhatja ki magát az előzmények emléke, ez esetben az előző lágerek minduntalan kísértő szindrómája alól. „Nem tudtam kiseperni emlékezetemből mindazt, aminek én szenvedő alanya nem voltam, de az emlékezetemben ott volt.” A második világháborús lágerek lakóinak nem volt menekvésük a halál kapujából, s erről képtelenség megfeledkezni írás közben. „De egy regényben nem az elérzékenyülésé a szó” – összegzi az író, s hozzáteszi, mennyire nem szerette ezt a könyvet írni. Csak vontatottan és távolról közelített a végéhez. „Nem akartam újraélni a pillanatokat, még a hasonlóságát sem akartam megjeleníteni. Tehát fikció az egész, hazugság, nem is létezik!” – csattannak szavai súlyosan a teremben, amit persze finoman felmorajló nevetés követ, mégis halálosan komoly mindenki.

S mintegy feloldva a feszültséget, Weiner Sennyey Tibor felolvassa korábbi esszéjéből a derűsen tanulságos „izzó-fejezetet” az író-költő életéből, aki az égők beszállításával „kivilágította” Erdélyt. Valóban büszke lehet minden magyar, hogy Böszörményi Zoltán mentette meg Romániát a sötétségtől – nevet fel az író, aki abban az időben építette fel Aradon a Jelen Házat, hogy legyen a magyaroknak helye összejönni. De a gazdasági életbe már nincs kedve beleszólni, megmaradt számára a legfontosabb: az irodalom, és az Irodalmi Jelen. „De miért – kérdezi szándékosan provokatívan Weiner Sennyey Tibor –, miért nem hagyod a fenébe az egészet és foglalkozol csak magaddal?”

Persze Böszörményi Zoltánt most sem könnyű kérdésekkel behúzni a csőbe. (Székely embert kérdezve jól fenje ki az ember az eszét…) „Rögeszme, ami az irodalom szeretetéből sugárzik” – válaszolja ezúttal főszerkesztőként. Hangsúlyozva azt is, soha nem képzelte magát „irodalmi gurunak”, megmondóembernek. Sokkal inkább a kölcsönös tanulás, figyelem, közös munka e szakma motorja. A Jelen jelenség. „Az az erdélyi lap” – azonosítják sokan hibásan: hiszen a virtuális térben mindegy, hol vagyunk, New Yorkból is szerkeszthet valaki lapot. Hogy miért fontos ez számára? Fiatal munkatársak veszik körül, tele energiával, képzelettel, mozgékonysággal. S mellettük ott az idősebbek tapasztalata. Együtt van az izzás és a nyugalom, ebből születik az irodalmi lap. De az igazi választ végül búcsúzóul felolvasott verséből, a Majorana vágyából hallhatja ki, akinek van füle a hallásra. „Ahol lakni lehet a kimondottban” – mondja a vers egy sora, és sejthető: Böszörményi Zoltán számára ezt jelenti az irodalom.

További tartalmak:

 


I. rész


II. rész


III. rész


IV. rész

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.