Ugrás a tartalomra

 

Káin tragédiája az Ember tragédiája – Gondolatok José Saramago Káin című regénye kapcsán

„Saramago örök vándorlásra ítéltetett hőse nem csupán a térben, hanem az időben is bolyong. A bibliai korokat járja keresztül-kasul, s hosszú utazása alatt arra a meggyőződésre jut, hogy a Felsőbbrendű Lény, a Teremtő tulajdonképpen csak játékszernek tekinti az emberiséget…” – Bene Zoltán írása

 

 

 

 

Káin tragédiája az Ember tragédiája

 

– Gondolatok José Saramago Káin című regénye kapcsán

 

   José Saramago Káin című regénye, a szerzőtől megszokott szellemi és stílusbéli bravúrok ellenére profanizálásával megosztja az olvasóközönséget. Holott a nagyszerű portugál író Káin-mítosza nagyon is szerves része az Ádám-, illetőleg Káin-mitológia sok ezer éves történetének, következésképpen vizsgálnunk is leginkább annak legfrissebb hajtásaként érdemes.

   A Genezis 4. fejezete mesél nekünk Káinról. Ez a nevéhez fűződő (a még kiterjedtebb Ádám-mitológiától elválaszthatatlan) ősi történetek legismertebb mítosza, hiszen hajdanán ez illesztetett a kánonba. Eszerint pedig Évának két fia született: az elsőszülött Káin, majd később öccse, Ábel. Előbbi földműves lett, utóbbi juhoknak pásztora. Egy alkalommal mindkét fiú áldozatot mutatott be Istennek, aki Ábel áldozatát elfogadta, míg Káinét elutasította. Ezen felbőszülve Káin megölte öccsét – ezzel megesett az „égbekiáltó bűn”: Ábel vére fölkiáltott az égbe, miáltal az Úr tudomására jutott a gonosztett (vagy talán fogalmazzunk inkább úgy: az Úr által jó előre ismert tény megerősítést nyert), a Mindenható pedig megbüntette a vétkest: megjelölte, megátkozta és száműzte Nód földjére, az Édentől keletre.

   Ez a kanonizált változat. Ám emellett már a legkorábbi időktől fogva számos egyéb verzió forgott az emberek száján. Ezek közt akadnak olyan történetek, amelyek Káin fogantatását helyezik egészen más megvilágításba, mint a Teremtés Könyve, amennyiben apjaként Számáelt, az álnok kígyót, a bukott angyalt, a gonosz szellemet nevezik meg, aki voltaképpen nem más, mint maga a Sátán, vagy másik, közismert nevén Lucifer, netán ama bizonyos Mefisztofelesz. De olyan forrásokra is lelhetünk, amelyek azt állítják, hogy mind Káin, mind Ábel a Sátántól fogant. Megint mások ikrekként emlegetik őket, és az az elképzelés is széles körben elterjedt volt, amely szerint mindkét fiúval egy-egy leány ikertestvért is szült Éva (így olvasható például az Ággádá című zsidó monda- és mesegyűjteményben). Középkori zsidó forrásokban még eme leánytestvérek neveire is rábukkanhatunk: a Lebóra, a Lebuda, a Kelimath, a Debóra, az Ima, a Kinan és a Klimia nevek egyaránt fellelhetőek. Néhány monda-variáns a gyilkosságot sem az Istennek a testvérek áldozataihoz való viszonyulására adott reakcióval, hanem egyéb okokkal magyarázza. A testvérgyilkosságnak az ősi mondakörben egészen pontosan négy indítéka ismeretes: „1. a két testvér áldozatának eltérő isteni fogadtatása; 2. nézeteltérés a tulajdon körül; 3. vita a Szentély helyének kérdésében; 4. Káin és Ábel harca az ikernővérekért.” (Miként Szondi Lipót írja Káin, a törvényszegő – Budapest, Gondolat, 1987. – című művében, a 62-63. oldalon.)

   És a sort szinte a végtelenségig folytathatnánk, a Káin-mitológia akár egy ágas-bogas fa, akár egy átláthatatlan, sűrű erdő, éppolyan. Kétségtelen azonban, hogy míg a fogantatás, a gyilkosság és a halál körülményeire más és más magyarázatot adnak az idők homályába vesző és a mindmáig név szerint ismert szerzők, a büntetés dolgában valamennyien egyetértenek: az Úr Káint átokkal sújtotta, megjelölte (nem másért, minthogy senki meg ne ölje!) és Nód földjére űzte. Ez a büntetés nem akadályozta meg (ellenkezőleg: részben hozzásegítette) Káint, hogy a maga módján élje az életét, sőt, utódokat is nemzzen: genealógiája hét generációt ölel fel. Az első gyilkos halálával kapcsolatos legelterjedtebb történet arról számol be, miként ölte meg őt öt nemzedékkel későbbi leszármazottja, az elvetemültségben mindenkin túltevő Lámekh…

   Akárhogy is, tény, hogy a Káin-nem a gonoszság, a bűn, a megátalkodott istentelenség fajtájaként jelenik meg minden ókori szövegben.

  Magától értetődő az is, hogy Káin szimbolikus alakként hosszú-hosszú időn keresztül a Bűn legsötétebb formáit testesítette meg az irodalmi (és más művészeti) alkotásokban. A keresztény szemléletet évszázadokon át meghatározta Szent Ágoston De civitate Dei című műve, amelyben Káin, mint a természeti és anyagi ember a Sátán, míg Ábel Isten városát jelképezi.

   Amikor Káin irodalmi vetületéről, vetületeiről beszélünk, többnyire nagyobb látószögben kell vizsgálódnunk: az édenkerti történet, a bűnbeesés-kiűzetés momentumának elbeszéléseit kell tanulmányoznunk. Az ókeresztény szerzőktől a középkori misztériumjátékokon keresztül számos irodalmi megfogalmazása létezett a mítosznak, melyek szellemiségükben mindenképpen, narrációjukban azonban nem mindig hűek a bibliai elbeszéléshez. Magyarán: az újramesélt mítosz az évszázadok során mind jobban bonyolódik az Ószövetség változatához képest, és egyúttal lassan, de biztosan egyre jobban eltávolodik attól.

   Milton Elveszett Paradicsom című művében kerül előtérbe a gaz csábító, a Sátán, akit a kígyóval azonosít a szerző, míg Lamartine eposza, az Egy angyal bukása éppen azt meséli el, miként lázadtak fel az angyalok a Teremtő ellen, s miként vált a Sátán (Lamartine-nél Cedár) a gonoszok urává. Ugyanakkor az idő haladtával Káin mint első gyilkos mindinkább szimbólumává válik az önzésnek – de az individualizmusnak is. „Az én mítoszát mint morális mítoszt a romantika teremti meg. A felvilágosodás után az alteritás hagyományos mítoszai fokozatosan elveszítették érvényességüket, világmagyarázó erejüket. A mítosz hatásának hatalmát ismerve, Herder óta hangoztatták a német romantikus teoretikusok, hogy egy ’új mitológiára van szükség’. Művészi programjuk szerint az ’én mitológiája’ a szubjektivizált mítosz lehet, mely organikus egésszé rendezi el a világot úgy, hogy kiindulópontján és fókuszában mindig az én, az individuum moralitása, ethosza áll.” – írja Máté Zsuzsanna: Madách Imre, a poeta philosophus (Magyar Filozófiatörténeti Könyvtár VI., Miskolc, Miskolci Egyetemi Kiadó, 2002.) című művénekben 136-137. oldalán.

   Byron Káin című alkotásában már egy efféle új mitológiát kíván teremteni. A romantikára oly jellemző módon lázad a hagyományos mítoszértelmezés ellen: Káinja a hazugság és az elnyomás elleni zendülés heroikus figurája. Jóllehet nem a romantika jegyében alkotott, mégis ebbe a vonulatba illeszkedik Charles Baudelaire irodalomtörténeti jelentőségű kötetében, A romlás virágai-ban megjelent Ábel és Káin című költeménye is, melynek utolsó két sora tökéletesen jellemezhetné a romantika Káin-képét: „Kain faja, törj az egekbe / és döntsd le Isten trónusát!” (In: Baudelaire, Charles: Ábel és Káin, Szabó Lőrinc fordítása. In: A Romlás virágai – Budapest, Helikon, 1967. –, 243. oldal) – Ám a romantikának nem pusztán „Káin-párti”, Káint mentegető vonulata létezik. Erre szolgál kiváló bizonyságul az egyik legnagyobb romantikus szerző, Victor Hugo, akinél – írja Horváth Károly Az ember tragédiája szereplőinek és motívumainak bibliai és világirodalmi előzményeiről című tanulmányában (In: Itk 1993/3.) – „az ősbűnt nem Ádám követte el, hanem Kain testvérgyilkosságávald A századok legenája és A Sátán vége szerint is.”

   Továbblépve az időben a múlt, azaz a XX. századba, azt láthatjuk, hogy egyfelől továbbél a Káin alakját a sors ellen lázadó, a teremtményből önálló akarattal bíró lénnyé váló ember szimbólumaként zászlajára tűző, romantikus gyökerű hagyomány (lásd: Baudelaire), másfelől a Káin-kép egyre finomabb árnyalatokban kezd megjelenni. A megbocsátás-motívum, mi több, az áldozat-Káin jelképe lép színre (többek között) Rainer Maria Rilke A sápadt Ábel így beszél című versében.

   Mint az eddigiekből kitűnik, a monokróm Káin-kép, a Káin-értelmezések egysíkúsága már régen a múlté, Káin már nem csak a Gonosz, nem csak az isteni Jóság ellen fölkelő istentelen gazember lehet, de éppen úgy tekinthető forradalmi lázadónak, vagy éppenséggel szánandó, megejtő áldozatnak, vagy netán csak esendő embernek, egy alapjában véve erkölcsös, kutató, kereső lénynek – amiképpen Saramago Káin-jából lép elénk.

    Napjaink egyik legjelentősebb prózaírója, a nemrégiben elhunyt portugál José Saramago ebben az időskori kisregényében mind a kanonizált, mind a kánonon kívül rekedt, mind az új- és legújabbkori mítoszok Káinjától sok tekintetben eltérő képet fest Ádám és Éva elsőszülöttjéről. Ez a Káin nem hősies alkat, ugyanakkor nem is velejéig romlott gonosztevő; ez a Káin csak egy gyarló, alapjában véve azonban derék, jóravaló ember, aki egy dilettáns módon kísérletező, következetlen és szeszélyes Isten kisszerű játszóterén próbál boldogulni, s miután ez lehetetlennek bizonyul, képes dacolni az Úrral és bevégezni, amit az Isten elkezdett. Saramago hőse meg tudja cselekedni azt, amire Ádám képtelen volt Az ember tragédiájá-ban Éva viselőssége miatt, megpecsételi az emberiség sorsát: magvát szakítja az emberi nemnek…

   José Saramago regénye egyébiránt nem egy tekintetben mutat rokonságot Madách drámai költeményével. Kezdve azon, hogy a portugál író is az Ádám-mitológiát dolgozza föl (műve nem Káinnal, de az Édennel veszi kezdetét, s az első oldalakon megtudjuk, hogyan űzetett ki onnan az első emberpár és hogyan születtek gyermekeik); folytatva azzal, hogy, amint Madách Imre, úgy Saramago is műve szereplőjévé teszi az Istent; egészen addig, hogy mindkét mű főhőse gyakorlatilag egy időutazás részesévé válik. Persze, a különbözőségek még a hasonlóságoknál is jelentősebbek és meghatározóbbak. Saramago Istene például igen nehezen vethető össze Madách Úr-képével, erre azonban a két mű születése közt eltelt mintegy százötven esztendő minden különösebb okoskodás nélkül is egyértelmű magyarázattal szolgál. Továbbá az sem elhanyagolható eltérés, hogy míg Madáchnál Ádám, addig Saramagonál Káin járja be – kvázi időutazó gyanánt – az emberi történelem különböző korszakait, válik ezáltal tanújává, egyes esetekben szereplőjévé jeles eseményeinek. Fontos differencia továbbá, hogy Káin sokkal szűkebb időkorlátok között mozog, mint Ádám; nem lép ki a bibliai időkből, következésképpen nem nyit világtörténelmi távlatokat.

   Saramago örök vándorlásra ítéltetett hőse nem csupán a térben, hanem az időben is bolyong. A bibliai korokat járja keresztül és kasul, s hosszú utazása alatt, a megtapasztalt emberi gyötrelmek hatására, szembesülvén az ember egzisztenciális magányával és a magasabb erőknek (végső soron magának az Istennek) való kiszolgáltatottságával, arra a meggyőződésre jut, hogy a Felsőbbrendű Lény, a Teremtő tulajdonképpen csak játékszernek tekinti az emberiséget, ráadásul se nem következetesen, se nem túl odaadóan és még csak nem is szabálykövetően játszik. Mindezek miatt elkeseredésében odáig jut, hogy az Özönvíz idején, mikoris felkéredzkedik a bárkára, módszeresen leszámol Noéval és családjával, miáltal az emberiség kihal, és Káin egymaga marad a földön. Olyanná válik, amilyen hajdan az apja volt, akit számos legenda tekintett megmaradt utolsónak, s nem teremtett elsőnek…

   Saramago a regény egy pontján a következő sommás ítéletet mondatja Káinnal az Úrról: „az istenünk, az égnek és földnek teremtője egy közveszélyes ámokfutó (…), egy ámokfutó, aki nincs tudatában a tetteinek.” − Lám, a középkor megtestesült Gonoszából a XIX. század lázadót formált, a XXI. század pedig (Saramago által) egy pesszimista, nihilista, az Istennel hadakozó, a vele való közösséget végérvényesen megtagadó, lényegében azonban mégis erkölcsös és humánus figurát alakított…

José Saramago: Káin. Budapest, Európa, 2011.

Bene Zoltán

Képek sorrendben:

Tiziano: Káin és Ábel

Caravaggio: Káin és Ábel

Chagall: Káin és Ábel

Hegedűs László: Káin és Ábel

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.