Tűzre vetni a ládát

A prózaírók rendszerváltás utáni helyzetéről, a magyar kultúrafinanszírozásról, a rajongókról, a cetlik és a naplók megsemmisítéséhez kapcsolódó kafkai frusztrációról beszéltünk a Nyugalom című regény szerzőjével. Kapcsolódó: A családi mítoszoktól a Nyugalomig - Hadik-szalon Bartis Attilával 

Hogyan látja a rendszerváltás után a prózaírók helyzetét? Milyen változások történtek az elmúlt húsz évben?

1984-ig éltem Erdélyben, és bár meglehetősen fiatal voltam, amikor átkerültem Pestre, mégiscsak van némi összehasonlítási alapom. A kisebbségi, meg a többségi létforma még a legdemokratikusabb társadalmakban is igen különböző, az erdélyi kisebbségi lét pedig mindennek volt nevezhető, csak egy demokratikus, tehát viszonylag egészséges létformának nem. Szóval már a rendszerváltás előtt gyökeresen különbözött az író szerepe Erdélyben és Magyarországon. Itt, Magyarországon a nyolcvanas években már nem volt meg az a később igen fanyar felhangot kapó, nemzet- és kultúramentő küldetéstudat, mint ami otthon, Erdélyben még igen. Volt küldetéstudat itt is, természetesen, de az másról szólt. Még akkor is, ha az itteni küldetéstudatnak is része volt a nemzetmentés. Más volt a környezet, így a küldetéstudat is más formát kapott.

Bartis Ferenc fiaként a gyermekkorom egy jó részét akkor még író-olvasó találkozóknak nevezett felolvasóesteken töltöttem. Apám már 4-5 éves koromtól cipelt magával, ott volt Kányádi Sándor, Sütő András, Bözödi György, sokan, és ezeken a találkozókon bizony megteltek a falusi kultúrházak, de nem azért, mert a párttitkár kivezényelte a közönséget, hanem mert volt egy valóságos igény az emberekben, hogy lássák, hallják, megismerjék a valóságos küldetéstudattal rendelkező írókat, költőket. Azokat, akik majd életben tartják a nemzetet egy olyan politikai környezetben, amelyiknek a legkevésbé sem az a vágya, hogy akár a magyar, akár a többi kisebbség megmaradjon.

Márai valamelyik naplójában olvasható egy gyönyörű rész. Amikor jön az orosz kiskatona, ő pedig nem tudja, mit a legbölcsebb mondania, amikor az a foglalkozása felől érdeklődik. És amikor bevallja, hogy író, az orosz kiskatona megfelezi vele a kenyerét. Mert háború ide vagy oda, a parasztfiú szemében még ekkora respektje volt az írástudó embernek.

Nos, ez a szerep a rendszerváltással gyökeresen megváltozott. Tegyük hozzá, az egész világon megváltozott, a rendszerváltás csak felfokozta ezt a talajvesztés-érzetet, hiszen akár többségi, akár kisebbségi ellenzékiként itt, a ketrecen belül még volt talaj a küldetéstudattal rendelkező írók lába alatt. Maga a politika biztosította, szántotta, vetette, trágyázta ezt a talajt. És a politikai környezet egyik pillanatról a másikra megváltozott, de az ember több évtizeden át megélt szerepe nem tud egyik pillanatról a másikra megváltozni. A világ általában sokkal gyorsabban változik, mint mi magunk. Így az író új szerepe sem tud egyik pillanatról a másikra átalakulni. Végtére is küldetéstudat ide vagy oda, az egyik legmagányosabb emberfajtáról beszélünk.

Szóval a rendszerváltással létrejött egyfajta vákuum, és amikor 1990-ben hirtelen felszabadultak a magyar írók, azt érezték, hogy már nem kell politizálni, nincsen szükség a cinkosságra az olvasóval, nem kell sorok mögött üzenni. Mindez abban a pillanatban igaz is volt. De kiderült, az élet mégsem így működik. Mindazok, akik akkor felszabadultan és teljes meggyőződéssel hirdették, hogy az irodalom végre megszabadult a politikától, ma, 20 évvel a rendszerváltás után, felelősségteljesen, vagy néha kifejezetten felelőtlenül, de ugyanúgy politizálnak, mint hajdan, még ha más nyelven, más formában is. Nincs cinkosság, összekacsintás, nincs sorok közötti üzenet, megváltozott a nyelv, a forma. De a politikum az irodalomban csak megmaradt. És úgy gondolom, ez természetes is. Az igaz, hogy a mondat például alanyból meg állítmányból áll, az élet viszont például szerelemből, meg politikából áll, és ahhoz, hogy értelme legyen egy mondatnak, az életet kell leírnia.

Szóval a politikum az irodalomban nem egy magyar, de még csak nem is egy jellegzetesen közép-európai jelenség, ez mindenütt a világon jelen van, a latin-amerikai irodalomtól kezdve Kínáig. Az már habitusfüggő, hogy ki mennyire hangos, vagy ki milyen mértékben lesz zászlóvivő. De az életet, s így azzal együtt a politikát nem lehet az irodalomból mindenestül kizárni.

Tehát az írónak vállalnia kell a konfrontációt a politikummal?

Nem kell, ez nem házi feladat, csak éppen nehezen tudja megkerülni. Legalábbis tiszta lelkiismerettel. Itt a „kell” annyit jelent, hogy az író ezt is ugyanolyan nehezen tudja megkerülni, mint az összes többi konfrontációt. Egy olyan helyzetben pedig, amikor éppen semmiféle támogatásban nem részesül a magyar kultúra, a konfrontálódás szinte feltételes reflexként lép működésbe. Nem értek a gazdasághoz, de annyit tudok, hogy a környező országok sem állnak sokkal jobban, mint mi. Sőt. És mégis döbbenettel látom, hogy felismertek valamit, amit a mi politikusaink – sajnos, oldaltól függetlenül – mindmáig képtelenek voltak felismerni. Nevezetesen, hogy a kultúra érték. Ráadásul a legidőállóbb, és a maga módján az egyik legprofitálóbb érték. Válság ide vagy oda, egyszerűen a saját szememmel látom, hogy például a román állam micsoda pénzeket fektet a saját kultúrája, a saját irodalma, képzőművészete külföldi propagálásába. Egyszóval mi most elég pocsékul állunk ilyen szempontból.

Említette, hogy „pocsékul állunk”. A magyar prózának hogy áll a szénája a rendszerváltás után?

Ha ezt a kérdést egy irodalmárnak tenné föl, nagyon hosszú, kimerítő és minden bizonnyal örvendetes választ kapna. Nem vagyok irodalmár, író vagyok. Más szempontok alapján olvasok, meg merem kockáztatni, egyszerű civilként. Ez alatt azt értem, hogy kizárólag az foglalkoztat, mi történik velem, mi történik bennem, amikor leveszek egy könyvet a polcról és olvasni kezdem. Visszateszem-e, vagy végigolvasom? Nem érzem saját feladatomnak, hogy azt elemezzem: hogyan alakult a magyar próza pont az elmúlt 20 évben. De úgy általában a magyar irodalmat ismerve azt hiszem, jól.

A csöndet úgy című kötetről is szó esett a Bombitz Attilával folytatott beszélgetésen. Capa képe, A milicista halála kapcsán említette, hogy például ennek a fotónak kontextusra van szüksége. A kötet naplófotóihoz nagyon kevés fogódzót kap az olvasó, azaz elmarad ez a kontextus. Ez a kötet tehát kizárólag a Bartis-rajongóknak készült?

A Bartis-rajongó kifejezés ellen egy picit tiltakoznék.

Miért?

Szerintem nem Bartis-rajongók vannak, hanem olyan emberek, akiknek valamiért fontos, amit írok. Valamilyen módon használni tudják. Nem kekeckedésből tiltakozom a rajongó szó ellen, hanem mert a rajongó egyik legfőbb ismérve, szerintem, az elfogultság. Hogy nem lát tisztán. Én pedig természetesen örülök, ha valakinek fontos, amit írok, de legalább annyira fontos, hogy ne elvakultan, hanem tisztán lásson, olvasson. 

Ami pedig egy kép kontextusát illeti, az nem csak verbális lehet. De van a kötet végén verbális kapaszkodó is.

„Az utolsó kép Apámról.” Ennél erősebb kapaszkodót aligha lehet egy halottat ábrázoló kép mellé adni.

És ilyen alapon a Kemény Istvánnal készített beszélgetőkönyvről is el lehetne mondani, hogy a Bartis-Kemény-rajongóknak készült. Hiszen mást ki a francot érdekelne az, hogy két író mit beszélget egymással? De ugyanígy egy következő regényre is rá lehet sütni a stigmát, hogy mivel vannak Bartis-rajongók, így bizonyára nekik íródott. Csak hát ez nem így működik. Amikor az ember ír, akkor nincs előtte se rajongó, se nemrajongó, akkor egyszerűen csak a munka van. Az pedig irgalmatlanul sokmindentől függ, és szerencsére kiszámíthatatlan, hogy ez majd mekkora kört érint, érdekel. Nincs képlet. Ha lenne képlet, akkor nem lenne irodalom.  Szóval a rajongást illetőleg maradjunk a legbanálisabb példánál: a Sorstalanságot összesen ha 2000 példányban adták el Magyarországon mindaddig, amíg Kertész meg nem kapta a Nobel-díjat. Utána meg teherautókkal kellett szállítani a nyomdából a sok-sok Sorstalanságot. Ennyit a rajongásról, meg a könyvek sorsáról.

Nem érzi úgy, hogy a fotók, amelyeket közreadott A csöndet úgy című kötetben, kitakarnak eddig meg nem írt történeteket?

Nem. Kizártnak tartom, hogy egy kép kitakarhasson bármilyen történetet. Aminek képben kell megszületnie, képben születik meg, aminek szövegben, szövegként. Lehetnek átfedések a kettő között, valamikor egymásra találnak, az egyik indukálja a másikat, de azt, hogy kép szülessen szöveg helyett, nem tudom elképzelni.

Az Amiről lehet beszélgetőkötet címéből adja magát a következő kérdés. Mi az, amiről nem lehet?

A könyv címe nagyon későn lett meg, gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban. Ez egy Wittgenstein-parafrázis: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Szerettünk volna könnyedebb címet adni a kötetnek, de valamiért nem sikerült. Amiről nem lehet, arról mi is csak hallgatni tudunk, de legalább néha megpróbáltunk hozzáférni olyan dolgokhoz, amelyekről látszólag nem lehet beszélni.

Vagy ha igen, akkor nagyon nehéz.

Egy 2007-es interjúban említette, hogy vannak már bőven cetlik egy következő regényhez. Mikor állnak össze kötetté?

Nem tudom.

Miért érzi úgy, hogy a cetlikből regénynek kell születnie?

Nem úgy érzem, hogy regénynek kell születnie, egyszerűen regényhez születtek a cetlik.

A Nyugalom óta elkészült egy fél regény, ami aztán nagyrészt meg lett semmisítve.

Majd újrakezdtem, és újra kidobtam. Egyszerűen azért, mert olyan események történtek a magánéletemben, olyan érzelmek, olyan szempontok formálták át az életem, például Apám halála, amelyek miatt a korábbi változat folytathatatlan volt. Most jön majd a harmadik nekifutás.

Egyébként is jellemző Önre ez kafkai attitűd? (Vagyis elégetni, ami nem megjelenésre való.)

Van olyan, amikor meg tudja tenni az ember. Annak idején A séta kéziratával meg tudtam tenni, hogy semmi ne maradjon belőle, csak a végső változat. A Nyugalomnak nem volt túl sok égetni való változata. Az első változata egy-két javítást leszámítva legfeljebb tipográfiailag különbözik attól, ami megjelent. Ilyen szempontból a legkínosabb a naplók kérdése. Az ember tudja, hogy irodalmi értékkel nem bírnak, sőt. Soha nem írtam amolyan irodalmi naplót, kizárólag eseménynaplót, s abból is a legmagánéletibbet. Ezekről pedig úgy érzem, hogy semmilyen körülmények között nem szabad megmaradjanak. Ráadásul a munkámhoz sem használtam soha őket. Nem volt miért. De arra még nem tudtam rászánni magam, hogy megsemmisítsem a lassan katonaládányi füzetet. Ahogy arra sem, hogy krízishelyzetben ne kezdjek megszállottan naplót írni. Magyarán, amikor más üvöltene, én általában mániákusan naplót írok.

És vakon bízom benne, hogy vagy nekem lesz elég időm és erőm tűzre vetni a ládát, vagy az örököseim majd szót fogadnak.