A slambuc színeváltozása avagy főzőverseny, írók kontra bloggerek

Aki nem tudta volna a jeles estéig, mikoron bográcsokban rotyogó étel illata szállt fel a Millenáris Parkból, hogy mi az a slambuc, az Cserna-Szabó András, Garaczi László, Péter Anna és Valuska László jóvoltából megtanulhatta. – Irodalmi Piknik.

A slambuc színeváltozása

avagy főzőverseny, írók kontra bloggerek

A slambuc – igazított el az este egyetlen „hivatásos” szakácsaként elismert Cserna-Szabó András – hortobágyi étel, amit öreglebbencsnek és öhömnek is neveznek. Az etimologozálásba belemélyedve ez utóbbi kettőhöz tudott András eligazítást adni: az öreglebbencs egyértelmű, az öhöm pedig állítólag onnan kapta a nevét, hogy megkérdeztek egyszer valakit, ízlik-e a slambuc, és a kérdezett annyit felelt tele szájjal: öhöm! Cserna-Szabó, aki szentesi származású, felsorolta az autentikus helybéli slambuc hozzávalóit is: hagyma, pityóka, szalonna, tészta. Az étel, sajnos, kiment a divatból, ugyanis igazán jól kutya nehéz megcsinálni, így meg egyenesen szentségtörés – utalt András nem túl finoman a propángázpalackokkal hevített két bográcsra. Ezek begyújtásához egyébként „közönségsegítséget” kellet igénybe venni, a tollforgatók nem boldogultak, így megállapíthattuk, hogy akár blogot ír valaki, akár szépirodalmat, inkább ne bízzuk rá gázpalackok kezelését.

Mikor már végre égett a tűz, pontosabban a láng, a két bogrács köré rendeződött a „szövegirodalom és a kisrealisták” egy-egy csapata – ahogy Jánossy Lajos, az est karmestere fogalmazott. Már ha karmesternek nevezhetjük a fakanállal és mikrofonnal moderátorkodó Jánossyt, aki azonban egyszer sem tévesztette el, melyikkel keverje a slambucot, és melyiket tartsa az írók orra elé. Már-már úgy nézett ki, hogy Valuska László és Péter Anna feladják állásaikat, azaz bográcsukat, de végre nekik is begyulladt a láng, kezdődhetett a tészta pirítása. Ez az első mozzanat ugyanis: a szalonnán keményre „sütött” lebbencstésztát utólag kell felönteni vízzel, és hozzáadni a krumplit. Keverni nem szabad, hanem „rázogatni” kell az edényt, ez esetben bográcsot. Egyetlen dologban tért el a két csapat metódusa: Cserna-Szabó és Garaczi (természetesen az előbbi instrukciója szerint) a pirospaprikás változatra esküdött, Péter Anna és Valuska a paprika nélkülire. Péter Anna egyébként sokak számára ismerősebb lehet Malackarajként, azaz a kulináris élvezeteket körüljáró népszerű blogja nevén. Nemrég például a Szerbia-szerte fellelhető burekváltozatokat kutatta fel hű kutyája társaságában.

Hamarosan megszólíttatott Garaczi Laci is, aki az első fakanálmozdulatokig eléggé el nem ítélhető módon csak a fűben heverészett, és tökéletes passzivitásban szemlélte a kollégái fáradozásait – bár az est címe csakugyan Irodalmi Piknik volt.

Garaczi elmesélte, hogy soha nem volt olyan bensőséges viszonyban a főzéssel, mint Cserna-Szabó, sőt, az evés is hidegen hagyta. A magányos időszakok azonban rákényszerítették a kreativitásra, és ekkor derültek ki bizonyos képességei, például, hogy „élelmiszernek látszó tárgyi maradékokból” egészen remek ételeket tud összeütni. Kezdeti sikerein felbátorodva aztán újabb specialitása lett a leves készítése második fogásból. Bár ezt Jánossy Lajos kicsit leminősítette azzal, hogy előbb-utóbb úgyis mindenből hortobágyi húsospalacsinta-szósz lesz. Az író Arc-hátraarc című legutóbbi „bakaregénye” kapcsán megkerülhetetlen volt a kérdés: mekkora krumplihegyeken kellett átrágnia magát a hámozásra befogott kiskatonának. Az volt a jó, minél több volt a krumpli – összegezte Garaczi – mert a katonaságnál a fűtött konyhában üldögélni, és cigiszünetekkel megszakítva hámozni, csak jobb lehetett mindennél.

A nap épp kezdett alábukni a park horizontján, amikor a bográcsokból már felszállt a kellemes szalonnaillat, de még igen messze voltunk a végtől. A várakozás idejét felolvasások tették könnyebbé, mégpedig felváltva: aki épp olvasott, az nem kavart, és fordítva. Garaczi a „Sóderozás” című novellájával kezdte, ami ugyan nem katonatörténet, de tábori, így hangulatában épp illett a rendezvényhez, aztán a Robinson étterem „tesztelése” kapcsán született étteremkritikájával folytatta, amely már kevésbé bográcsos jellegű. (Technikai szünet következett: vizet, vizet! Elérkezett a felöntés fontos pillanata. Csak ásványvizet sikerült szerezni – ettől olyan drága a slambuc, jegyezte meg Jánossy, bár azért nem Eviant használtak.) A két bogrács tartalma ekkor már olyan jelentős színkülönbséget mutatott, hogy egyértelműen az írók söpörték be a „kinézetre jobb” szavazatok többségét – de várjuk ki a végét, ne becsüljük le a bloggereket sem, Péter Annának igen határozott elképzelései voltak.

Cserna-Szabó András természetesen a Pusziboltból olvasott fel idevágó részeket: a lángossütő drámája mellett meghallgathattuk a regényben Manna, a valóságban azonban Pokol névre hallgató kocsma gyászos esetét, és az író beavatott a műhelytitokba, hogy Tahitótfaluban állt-e híres-hírhedt csárda. Amikor még a felolvasások után is jó félórára saccolták a szakácsok a menü elkészültét, Jánossy felvetette, hogy talán Krasznahorkai Lászlót kellene meginvitálni, annak a felolvasásnak a végére biztosan elkészülne a vacsora. Krasznahorkai helyett Peer Krisztián futott be és szimatolt körbe, a Sátántangó helyett pedig meghallgathattunk egy Cserna-Szabó tulajdonában lévő, eredeti, 1932-es (!) debreceni slambucreceptet, gyönyörű nyelvezetében, például hogy a jó szakács hogyan „pergeli a kolompért”.

A várakozás pedig megtermé gyümölcsét: a műsorkezdet után úgy két és fél órával készen álltak a bográcsokban kirotyogtatott műalkotások. Mi magunkban csendesen szavaztunk. Nem áruljuk el kiére, ne legyünk méltánytalanok se az internetes újságírással, se szépirodalmunk jeles hagyományaival. Érzékeket gyönyörködtető lett mindkettő, na.

Laik Eszter

Fotók: Szőcs Tekla

További képek az eseményről: