ÖSSZETARTOZÁS – Kőrösi Zoltán novellája

Nyilasi Tibor elmondta, köszöni szépen a részvétet, nem történt semmi baj. Mindössze a Lónyai utca felől sétált a Kálvin térre, amikor itt, a közeli iskola mellett elballagva, egy nyitott pinceablak lehetett az oka, az a szag, ami abból a pinceablakból kiömlött.

KŐRÖSI ZOLTÁN

ÖSSZETARTOZÁS

Kettőezer-tizenegy március huszonegyedikén, kora délután egy férfi állt a Lónyay utca és a Török Pál utca sarkán. Tavaszias, napfényes idő volt, korán jött, csalóka tavasz. A férfi egyedül állt a sarkon, férfias önuralommal, de visszatarthatatlanul sírt. A válla meg-megrázkódott, a könnyek végigcsorogtak az arcán. A járókelők bizalmatlanul kerülgették a síró embert,  míg végül egy idősebb hölgy, aki egyébként a pár lépésre működő élelmiszer-áruházból tartott hazafelé a kerekes bevásárló szatyrával, megszólította. Addigra a boltból kifelé jövet már többen is megálltak mellettük, s nem sok időbe telt, hogy az egyik kíváncsiskodó felismerje, hogy a síró férfi nem más, mint Nyilasi Tibor, a Ferencváros egykori labdarúgója, hetvenszeres magyar válogatott.

Kisebb tömeg alakult már ki a férfi körül, találgatták, vajon családi gyász, lesújtóan rossz hír érte-e a hajdani labdarúgót. Cseperegni kezdett az eső, aztán hirtelen kisütött a nap.  Nyilasi Tibor elmondta, köszöni szépen a részvétet, nem történt semmi baj. Mindössze a Lónyai utca felől sétált a Kálvin térre, amikor itt, a közeli iskola mellett elballagva, egy nyitott pinceablak lehetett az oka, az a szag, ami abból a pinceablakból kiömlött. Mert tudja ő, olvasott már efféléről, hogy az ember a szagok elleni védekezésre a legképtelenebb, még arról is hallott, hogy az agyunk legősibb, s legösztönösebben reagáló részébe érkeznek be a szagok, nem csoda hát, hogy a legkevésbé tudatosan reagálunk ezekre az ingerekre.

De mégis.

Mert ahogy itt, a vörös téglás ház, az iskola előtt eljött, s abból a pinceablakból felcsapott a szag, akkor ő már nem is a Lónyai utcán sétált, hanem ott volt a régi öltözőben. Egészen pontosan ott volt egyszerre minden egyes öltözőben, ahol valaha is megfordult. A szagban pedig ott volt a gumi stoplik szaga, a bőrlabdák illata, ott volt a lekopott öltözőpadok savanyú párája, a gyúrópadok töredezett bőrborításának a szaga, a vizes törölközők lehelete, az alumínium stoplik hidegsége, az ificsapat öltözőjének mészszaga, a Fradi-öltöző bemelegítő-krém szaga, a frissen nyírt fű édes illata, az Austria Wien kesernyés, patikákhoz hasonlatos levegője, a Népstadion enyhe dohszaga.

Milyen szag?, kérdezte a bevásárló kocsis asszony. Itt annyi féle szag van, az ember nem is tudhatja.
Nyilasi egy pillanatra elhallgatott, értetlenül nézte a kérdezőt, aztán megrázta a fejét, mintha egy bogarat hessegetne el, és folytatta.

Abban a szagban benne volt a táskák illata, a frissen mosott mezek kipárolgása és a meccs után halomba szórt szerelések izzadtságszaga, benne volt a megérkezések izgalma és a szünetek kiabálása, a zuhanyozások és brügölések vízcseppjei,  a csapathoz tartozás szaga és a sérülések fémes íze, a cipőpaszták és műanyagok keveredése, a szürkületbe forduló délutáni edzések por és salakszaga, a bemelegítő pályák göröngyei, az argentin füvek ezüstös színe, a Fradi-pálya betonkaréjának rücskös tapintása.

Nem tehetek róla, tárta szét a karját ott a Lónyai és a Török Pál utca sarkán Nyilasi Tibor.
Nem tehetek róla.

Hát persze, hogy nem.

Nem sírt már, de a könnyek éppen úgy csíkozták az arcát, mintha egy nehéz meccs után az izzadság maszatolná a bőrét.
Éppen úgy, ahogy a kicsi eső csíkozta a Lónyay aszfaltját.
De most már jobb?, kérdezte tőle a karját megérintve a bevásárlószatyros asszony.
Nem, dehogy jobb, rázta meg a fejét Nyilasi Tibor.
Elgondolkodott, s aztán nyugodt, halk hangon szólalt meg.
Nem jobb.
Most sokkal rosszabb, felelte.
Sokkal rosszabb.

Rámosolygott az asszonyra, szelíden, de határozottan félretolta őt, majd hosszú, kissé kacsázó léptekkel megindult a Kálvin tér felé. Úgy kígyózott át a közlekedési lámpánál összetorlódott tömegen, le-lehajtott fejjel, mint aki labdát vezet az ellenfél középpályás során át.
Aztán már el is tűnt, ment tovább.