EGRESSY ZOLTÁN: LYUGGATOTT VONAL

Szaggatni különben helyettem is a Molekula szokott, a múltkor is neki kellett a nemzeti lyukakat vagy mi a faszomat kovácsolni. Mert nekem olyan gyenge volt a csuklóm, összesen kettőt tudtam egymás után ütni a kocsmában, röhögtek rajtam, na, művész úr nem bírja, tudják is ezek, mi az, hogy írásművészet!

Egyszer adtál nekem egy pofont.

Ez arról jutott eszembe, hogy már elmúltam harminc, és ezért életemben először belenéztem a tükörbe, és rájöttem, hogy micsoda egy hülye voltál, apám. Hogy voltál képes egy ekkora faszfejet nemzeni? Még a fülem se áll jól. Engem ez futár létemre nemigen érdekel, de ha már itt ez a tükör, csak belenéztem. Közben hangosan üvölt mind a két feleségem, hogy tele van a város szerelemmel. Halkan egyszerűen képtelenek üvölteni. El se vettem volna őket, ha ti nem álltok össze az anyámmal. Akkor nincs hűtlenség meg elhagyás, meg semmi. Mert mi az, hogy szerelem? Ott van az a két egészséges, szép, fiatal lány, minden apró részletükben kifogástalanok, nem kell azokon szerelni semmit, egymásba esnek, és kész a tragédia.

Könnyű nekik. Bezzeg én csak kínlódom itten ezzel a szöveggyártással. Mert az igaz, összehoztatok az anyámmal valahogy, nem lehetett könnyű, akkoriban minden puha volt, még a diktatúra is. De minek az egész felhajtás, ha aztán az asztal körül kergettél, mert nem akartam csákót hajtogatni a tízezreseidből, amiket a hógolyózásnál kéztörlőnek szoktál használni? Azt a pofont is azért kaptam, emlékszel, azt az egyetlent, amit azóta sem tudtam neked megbocsátani. Ott volt az a boldog kisgyerek, csorgott a nyál a szájából, megkapott mindent, olyan voltál hozzá, mint a Mikulás. Hát hogy tehetted ezt velem?

Mert, mondd meg, de őszintén, mit kezdhetek én azzal az egyetlen pofonnal? Még egy elégia se jön ki belőle, nemhogy regény! Ezért vagyok kénytelen mindenféle drámaírói ösztöndíjakból tengetni a napjaim. Ha legalább még egyszer megpofoztál volna! Vagy fának kormányzod a szánkómat, hogy kettéváljon a fejem. Vagy kitöröd a kezem, vagy mit tudom én! Bármit, de valami komoly traumát kaptam volna tőled! Akkor már két Kossuth-díjam volna. Sőt három! De te egy gyáva szar voltál, most aztán nézhetem.

Van ez az ostoba tévhit, hogy az írónak értenie kell a pszichológiához. Hát én a párnám alá tettem Freudot, Jungot, Méreit meg egy csomó angolt, amit olvasva úgyse értenék. De hiába, elviselhetetlen terhet tettél rám, egy fél zongorát, a Molekula hegedűjét már nem is említem. Mert vagy velük meg a lélektannal van baj, vagy én nem vagyok író. Tegnap is teljesen összegabalyodtam miattad. Matattam éppen egy lány piros inge alatt, aztán kiderült, hogy a halőr az, csak éppen éjszakás műszakban. Mert nem győzi hallgatni, ahogy Sala bácsi rigol neki. A rigó meg salol. Bele.

Persze számíthattam volna erre az egészre, mert még egy ilyen hülyét, mint te, nem hordott a hátán a Föld! Kisbetűvel se. Hiszen elég ránézni az anyámra. Az képes volt egyedül felnevelni. Hogy vehettél el ilyen nőt? Nem tudtál volna nekem valami rendes anyát találni? Aki ütött-vert volna, vagy mindjárt, hogy megszül, lead valami menhelyen?! Akkor nem kéne folyton a kocsmában ülnöm, hogy ellopkodjam a mások tragédiáit.

Vedd tudomásul, hogy nem vagy az apám, és én sem vagyok, egyáltalán nem létezem, meg se születtem, anyám meg pláne nincs, nem is volt. A zseni, mint én, szűznemzéssel hozza létre önmagát a tükörben, aztán egy kefélés reményében képes még esztergálni is. És ettől áll félre a füle, mint nekem, bár ahogy most elnézem, összességében mégis pozitív a benyomásom.

Már egy fél oldalt összehoztam ugyanis ebből a lelki szemetes monológból, ezt már valahol el lehetne sütni. Ha másutt nem, a Forrásnál megveszik. Majd azt mondom, hogy a záróvonal alatt közöljék. Esetleg az árokparton az autópálya mellett, mert ez olyan, mint egy lyuggatott, esetleg szaggatott vonal. Amiből most még csak a szaggatások vannak készen, a vonal majd ezután jön. Ha fizetnének érte, mindjárt a fejem se szaggatna.

Szaggatni különben helyettem is a Molekula szokott, a múltkor is neki kellett a nemzeti lyukakat vagy mi a faszomat kovácsolni. Mert nekem olyan gyenge volt a csuklóm, összesen kettőt tudtam egymás után ütni a kocsmában, röhögtek rajtam, na, művész úr nem bírja, tudják is ezek, mi az, hogy írásművészet!

De térjünk a tárgyra, azaz rád, aki olyan hülye voltál, hogy azt is csak utólag tudtam meg, hogy meghaltál. Szólhattál volna előtte, nem? Miért nem mondtad, hogy ez volt a terved, csak bejöttél a lakásba, puffogni kezdtél, fröcsögtél, meg se említetted, hogy meg vagy halva, azt is nekem kellett kitalálnom, hát mi vagyok én, halottlátó a Tabánban? Aztán lehet takarítani utánad.

Nem tudok neked megbocsátani, nem mintha akarnék persze, próbálom, de nem akar sikerülni, nem tudlak felmenteni, még adok egy kis esélyt neked, van három könyvem, legalább kettő portugál belőle, ha azt elolvasod, és még mindig úgy érzed, van valami közöd hozzám, hát jó.

Végül is az a pofon a legkevesebb, az semmi, abból sem a fizikai rész volt a rossz, hanem a kémiai meg a biológiai leginkább, mindjárt elmondom azt is, hogy miért, de látom, már nem bírod ki türelemmel, hogy elmeséljem, jó, hát nem fogom, csak eszembe jut néha.

Bárdos József