Indiánosdi, Sztálin-antológia és szovjet emlékmű – Új Forrás-est a Nyitott Műhelyben

Voltak-e indiánok Magyarországon? Milyen festő volt Kaposi Tamás? Hogyan látja a mai nemzedék az 1989 előtti időszak kultúráját? Vajon miért írtak laudációt ismert magyar írók Rákosi Mátyásról? Miért szép és miért félreértett a szocreál építészet? – ezekre a kérdésekre keresték a választ az Új Forrás lapszámbemutató estjén a Nyitott Műhelyben. A helyszínen jártunk.

   Az indián metaforika egyfajta antropológiai érzékenység – utalt a főszerkesztő, Jász Attila a rendezvény egyik, Kaposi Tamásról szóló beszélgetésére. A fiatalon elhunyt festő az indián kultúra rajongója volt, s ehhez a tematikához kapcsolódott a Setamás együttes koncertje is a beszélgetés után, olyan csemegékkel, mint a kalózfelvételen fennmaradt Indián dal. A Műhely kistermében pedig Török Ferenc Apacsok című filmjét nézhették meg a tovább maradók (és nem a szintén Apacsok című, Gojko Mitic főszereplésével készült egykori NDK-s produkciót, tette hozzá a tréfa kedvéért a főszerkesztő).

Jász Attila olvas fel a Nyitott Műhelyben az Új Forrás-esten

 Az est első beszélgetése viharos szemináriumi órához hasonlított, ami azért sem volt meglepő, mert a vendégszerkesztő, K. Horváth Zsolt, aki a szocializmusról szóló tanulmányblokkot jegyzi az Új forrás legfrissebb számában, örömmel jelentette be, hogy megalakult a Mérei Ferenc Szakkollégium, s ez az első bemutatkozásuk is egyben – a három meghívott tanulmányíró közül ketten a szakkollégium tagjai.  A fiatal tudósjelöltek ismertették kutatásaik témáját, aminek közös érdekessége, hogy mindhárman annak a huszonéves, legfiatalabb generációnak a tagjai, amelyik a rendszerváltás előttről már nem őriz meghatározó emlékeket – történelemként szemléli a szocializmust.

 Reichert Gábor Déry Tibor életútjának középső szakaszával foglalkozik, és a 45–56 közötti időszakkal, itt talált rá a Rákosi születésnapjára összeállított 1952-es antológiára, amely tizenötezer példányban jelent meg. Vizsgálatának tárgya, hogy milyen válaszokat lehetett adni arra a felkérésre, amelyet az Agitprop-osztály intézett az írókhoz. Mindössze hárman utasították el: Tersánszky Józsi Jenő, Füst Milán és Nagy Lajos, szerepelnek viszont az antológiában Déry, Örkény, Illyés, Veres Péter. Későbbi válogatásaikban nem szerepeltetik ezeket az írásokat, Örkényt kivéve, aki – még életében kiadás alá került –életművében nem tagadta le a Rákosi halála után kompromittálóvá vált szöveget. A kor két Sztálin-díjas költője, Nagy Sándor és Aczél Tamás is helyet kapott az antológiában, akiket mára teljesen elfelejtettünk, viszont nem kaptak felkérést az akkor hallgatásra ítélt szerzők: Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Ottlik Géza, Weöres Sándor.

Bódi Lóránt egy zeneszerető értelmiségi kör életét vizsgálta. Petrigalla Pál 1956 után a budapesti Vécsey utcában zenehallgatói esteket szervezett, amelyek a 60-as évektől felolvasásokkal is kiegészültek. A házigazda igazi, mai értelemben vett kultúramenedzser volt, legendás, mintegy 2500 darabból álló lemezgyűjteményével, melyből az anekdota szerint a Magyar Rádió is kölcsönzött időnként. Ez az értelmiségi gyülekezőhely a második nyilvánosság fő tengelye volt, ahol Kurtág György-műveket mutattak be, Nádler István állított ki, és Weöres Sándor is megfordult. Később a helyet rendőri felügyelet alá vonták, a Petrigalla szalon olyan funkciót töltött be, mint a nevezetes Muskátli presszó, a háború utáni értelmiség kedvelt találkahelye.

 Süle Tamara egy terepmunka-szemináriumon talált rá témájára, a budapesti Szabadság téren álló szovjet emlékműre. A 2006-os tüntetésekkel foglalkozva ismerkedett meg a tér történetével. Az emlékmű dokumentumai nyomon követhetők a polgármesteri hivatal felállítási határozatától az 1945 május 1-jei felavatási ünnepségen át a Deport’56 csoport napjainkban zajló szoboráthelyezési akciójáig. A felavatásakor tömegek éljenezte szobor 1956-ra az elnyomás szimbólumává vált, ezért máig megosztja a közvéleményt. A szerző szerint további két nemzedéknyi idő kell az indulatok nélküli, valós történelmi megítéléshez.

Az ismertetők után a közönség aktívan kérdezett, így a szocialista realista művek esztétikai értékelhetőségéről, a szovjet emlékmű identitásmegőrző funkciójáról, a Petrigalla szalon ügynöki dokumentumainak vizsgálatáról hallhattunk érdekes kiegészítéseket.

A pezsgő szalonéletet idéző szövegek után mintegy elégikus lecsengésként Márton László író beszélt Kaposi Tamáshoz fűződő emlékeiről, akit a hatvanas évek közepén született művésznemzedék egyik jelentős alakjának tart, a szintén fiatalon elhunyt Simon Balázs költőhöz hasonlóan. Egy diavetítőn végignézhettük a festő expresszív képeit, aki az írót – elmondása szerint – ahhoz a felismeréshez vezette, hogy mi valójában a látás, s akinek sorsa éppúgy része saját életművének, mint Heinrich von Kleisté.

Csanda Mária

Kapcsolódó: Jász Attila és az Új Forrás Taliándörögdön – VÖLGYVIDEÓ 5.