Ráébredések

Éjjeli felriadások, szorongást enyhítő hajnalok; szívszorító jelenetek történetté verbalizált megkönnyebbülése. Derű és fájdalom, megnyugvásra törekvő erőfeszítések: metronóm kattogása a csendben. – Kárpáti Zsuzsa írása Jenei Gyula Az időben rend van című kötetéről.

Ráébredések

„[…] aki ujjat húzott az idővel,/ dobja francba az órát. […]”

Jenei Gyula legújabb verseskötete polcra való, s ez talán a legszebb bók, amit egy könyvről mondani lehet manapság. Már megjelenése is remekbe szabott: mielőtt megismerkednénk a versekkel, megállít a borító. Nehéz meghatározni, mi teszi egyszerre szokatlanná és megnyerővé, de az biztos, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni, s bár érződik rajta némi esetlegesség, olyannyira inspiratív, hogy rögtön megdolgoztatja a befogadót. (A színválasztás, a betűtípus, a grafit annak a nosztalgikus tünékenységnek érzetét kelti, amelyet utoljára Fellini Amarcordjának nézése közben érezhettünk.) Ez teszi lehetővé, hogy a bicikli motívummá emelkedjék anélkül, hogy (még) létjogosultsága lenne, s maga a gondolatébresztés hosszú perceket vesz el, míg odáig jutunk: Az időben rend van.

A hétköznapi menetrendből ily módon „kilassulva” ambivalens megnyugvást kelt a cím, amit az írógép-korszakra való emlékezés asszociációs ereje még tovább fokoz, s rögtön kételkedni kezdünk, mintha provokálnának – ami a kategorikus kijelentések és az emberi természet találkozásakor gyakran megesik. A szórend-választás mintegy implikálja a nyugtalanító érzésért felelős kérdést: akkor hol, miben nincs rend? Ugyanakkor, ha az időben rend van, az idő (sőt: Idő) rendben van? Ennyi impulzus után ki hagyná becsukva a könyvet?

Ezt a kereső, bizonyosságra váró érdeklődést kiválóan koordinálja és tompítja, hogy zárt térbe és más idődimenzióba kerül az olvasó. A kötet hangulatát ugyanis a tipográfiailag jól elkülönített Hajnali éberség egyértelmű reminiszcenciája határozza meg, zártságát pedig a ciklusokba rendezés, illetve a keretes szerkesztési elv adja. Olyan ez, mint a védőháló: nem engedi, hogy mélyebbre zuhanjunk a kelleténél. A fent említett költemény az első ciklus egyetlen darabja. Szorongó, riadt alanyiságának kortárs hátterében támaszként sejlik fel (az egyéb motívumokon túl) a megindítóan suta rímpárok kosztolányis bája. Az életösztönből eredő teoretikus viaskodás az elme nyomasztó félelemkonstrukcióival sugallatként lengi át a gyűjtemény legjobb darabjait.

A Vaktükörszilánk versei azonban nem tartoznak ezek közé, jóllehet ez a megállapítás leginkább a recenzens alkalmi költészet iránti ódzkodásának tudható be, s bár ellentmondásosnak tűnhet, hogy a választott mottó mégis innen származik, az idézés kettős, hiszen eredetileg Körmendi Lajos fogalmazta meg. Az erős indítást követően ígéretesnek hangzik a cím, s a meghitt fotel-magányba burkolózó, „helyzetbe hozott” befogadóra lelkesítőleg hat a tördelés nyújtotta hangsúlyváltások jelentésárnyalatainak ízlelgetése, ám hamar kiderül: ami a Legszebb álarcaiban még izgalmas, az Alvó titánokban már sokat veszít funkciójából. A ciklus helye és szerepe ad hoc jellegűnek tűnik, a kötet egészét szemlélve azonban (kissé hosszúra nyúlt) dedikációként értelmezhető.

A Két reggel című költemény illik leginkább a borító hangulatához. A valószerűtlenséget, a véletlennek látszó párhuzam mögötti okszerűséget az erről való hallgatás, a puszta rögzítés csupasz vágya teszi igazán hatásossá. Az érzelmeket csak a felszínen borzoló emlékezés szépsége, mely megidézi, és nem faggatja a múltat (hiszen tisztában van vele: amit nem őriz meg az emlékezet/ […] a tudat rekonstruálja), a ciklusnak címet adó és annak közepén elhelyezkedő versben jelenik meg legérzékletesebben (Másként mesélnéd). Az emlék pillanatképszerű ezekben a versekben, még akkor is, ha mozgás van bennük, mert a dinamizmus hiánya, a folytonosság monotóniája éppúgy eltávolítja az esemény(eke)t, mint az érintett személy(eke)t. Az odaértett párbeszédek inkább levélbeillő monológok, a külvilág benyomásai által rövidfilmekben megjelenő emlékfoszlányoknak éppen „levetíthetőségük”, meglétük fontos, nem pedig valóságértékük vagy igazságtartalmuk: ([…] – te biztosan másként/ mesélnéd! – de végül nem fontos ez sem.)

Jenei Gyula

A gyerekkori álom, a kamaszkori szerelmek emlékének megjelenése, sőt keresése (böngészek az iwiw-en, s persze/ rád keresek. rád is.), az első egység megemlékezései művésztársakról, barátokról, szándékos áttekintés érzését keltik az olvasóban, és ha erre alapoz, meglepődik a folytatáson. Az Ok és okozat eltérő tartalmú, hangvételű, formavilágú művek egyvelege. A nyitó és záró darab az elmúlás higgadtan stilizált ábrázolásától vezet a hirtelen találgatások, a nemtudás félelméig. A köztük lévő pár soros költemények érzés-, eszme- és szómorzsák, jegyzetek, amelyek súlytalanságukkal érzékeltetik, hogy a legemlékezetesebb életélmények éppen azok, amelyeket megtanultunk magyarázat nélkül befogadni és elengedni, amelyeknek egyetlen oka a megélés maga (cseresznyemagok a számban. eső veri/ szagossá a port. s miként az utak, vagy mint a jó szagú szél:/ jöttél és mentél).

Az Egy érzés leltározhatatlansága minden kétséget tisztáz a befogadóban: ez az a ciklus, amely miatt a kötet létrejött, bármennyire is szépen felépített a crescendo. A mosolyokat keserédessé tevő memento mori életrutinná vált gondolkodásmódjának, az éberség mögötti feszült, elemző figyelem tematizálásának alapja az anya kórházi haláltánca. A szemlélődő, saját érzelmi viszonyulásaival vívódó lírai én a legtisztább, társadalmi elvárások nézőpontjából viszont a legmegdöbbentőbb megoldást választja: bátran és végletesen őszinte. ([…] a fájdalom és/ az öröm csak ritkán volt közös/ […] nem röstellkedem most emiatt. Illetve jó lenne, ha meghalnál, anyám,/ […] aztán/ arra gondoltam,/ le kellene írnom,/ ne csak így: sunyin, magamnak, tükörbe.) Többször előfordul szövegszerűen, hogy az írás a helyzettel való szembenézés eszköze, vagyis a rögzítés a gyászmunka terápiás fázisa, de olyan torokszorító líra ez (mint Polcz Alaine prózában), hogy eszünkbe sem jut azt gondolni, semmi közünk hozzá, vagy hovatovább neheztelni ezért. A versek érzelmi kronológiát követnek, az aggódástól egészen odáig, amíg már csak a test a konkrét/ a hullaházban, s a gyerekkor egéről lepotyogtak/ a csillagok.

A záró ciklus két hosszabb költeményből áll, ami megbillenti ugyan a keretes szerkesztés egyensúlyát, mégis választ ad a cím kapcsán felmerülő nyugtalanító kérdésekre – amennyiben igazolja őket. A címadó vers egy kiadó, eladó ház fekete-fehér fényképes családtörténete, – a lezáró és továbbvivő, apját, anyját eltemető lírai alanyé. Látszólag a korábbi minták mentén történik az emlékbe zárás folyamata, de a gyermekkor elmúlása dupla veszteség, mert a szülők halála zárja rövidre, s mindennél jobban felerősíti a tényt: mi következünk (lefotózom a tornácot./ ha negyven évvel ezelőtt/ tartanám a fényképezőgépet,/ talán kilépne az ajtón nagyapám,/[…] de harminckét éve halott –/ s az időben rend van; illetve árnyékom memóriakártyára mentve/ – valameddig visszanézhetően). Így derül ki, hogy ez a rend nem biztonságot adó, mert könyörtelen és formázhatatlanul végleges. A kijelentés határozottsága valójában görcsös megnyugodni akarás. A kötet utolsó darabja már címében jelzi (és alátámasztja) a szorongás pánikszerű állapotát (Ritmuszavar), hogy a hajnali éberség tulajdonképpen két nem-alvás közötti forgolódás, s a gyermeki lét vége a visszaszámlálás kezdete (hányadik telem már ez?/ s hányadik lenne/ – ha visszafelé számolnám?).

A könyvben egyetlen mondatkezdő nagybetű sem szerepel, befejező sora pedig kérdés, ráadásul feltételes módban. Szinte követeli, hogy összeolvassuk a címmel: Az időben rend van – ha visszafelé számolnám?

(Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2011)

Kárpáti Zsuzsa