Tisztítóvíz – A Duna utca című kötetről
Terék Anna Sinkó Ervin-díjas kötete hömpölygő, hullámzó, egymásba át- meg átfolyó versekből áll. Izgalmas, sűrű olvasmány. Profán mitológia, kibeszélőfüzet, kiürülés- és megtisztuláskönyv egyszerre.
Kapcsolódó anyag: Terék Anna versei
Tisztítóvíz
– A Duna utca című kötetről
Összefüggő versek. Ez az alcíme Terék Anna második kötetének. Mivel azonban egymásba játszó történetek, sodródó-visszatérő motívumok variálódnak benne, s mindeközben finoman fodrozódik, össze-összecsillan, folyamatosan formálódik és folyton újraíródik a szövegtest, pontosabb összefolyó verseknek neveznünk a Duna utcában szereplő költeményeket. A recitáló, repetitív, lendületes, lelassult vagy zaklatott alkotásokban drámai helyzetek idéződnek meg. A sodródás irányának kijelölésénél jobbára a lírai én életútja a meghatározó (Duna utca – Dubrovnik – Szabadka – Budapest – Rovinj – Párizs – Szarajevó – Isztambul – Budapest), de időről időre azért elszakadások és megkapaszkodások, (emlék)zátonyok és zúgók is módosítják az áramlást.
A kötet feszültségét az állandó változás, a költözés, az utazgatás élménye és kínja, illetve annak feldolgozhatatlansága adja. Így lesz az összemosódó versek sora (kényszerű/vágyott) megkapaszkodások és (kényszerű/vágyott) elszakadások története. A vándorlás során a lendületes-félénk gyermekbeszéd előbb karcos kamaszhanggá, majd panaszos, koravén rettegve-vádló tónussá mélyül. A lappangó, settenkedő félsz ugyan már kezdettől a sorokban bujkál, hiszen a kötetkezdő Duna utca című vers keserű-beletörődő visszatekintéssel nyit: „és lehet,/ én mégiscsak a Duna utcában/ voltam egész életemben/ a legboldogabb.” Ettől fogva a líra folyvást kibeszél. Traumákat, örömöket. Főleg azt, hogy hősét miként tűrte, tűrögette, utaztatta, formálta az élet. Emellett azt is, hogy a beszélő miként hajtogatta ruhák közé az emlékekeit – ahogy a kötetben többször visszatérő-módosuló sor fogalmaz –, és azok hogy lettek mégis köddé, vagy éppenséggel mint hagytak markáns nyomokat.
„Költözőversek” ezek, és ezt erősítik a versből versbe átcipelt, átfolyó, a mindenkori vershelyzethez idomuló motívumok is: „albérletből lakásba,/ lakásból bérelt szobába,/ szobáról szobára/ költözni évenként,/ mint aki ráér csomagolni”. Vagy, hogy a legtöbb modulációt megélő sort/sorokat idézzem: „költözés, doboz, pakolás, zsinór – (Duna utca); utazás, bőrönd, pakolás, zsinór” – (utoljára Dubrovnikban és lassú Párizs); „költözés, doboz, pakolás, zsinór” – (Sugárút); „kabátzseb, táska, kipakolás, zsinór” – (a Kékgolyó utcában). Elválások, elmúlások, elszakadások választódnak ki a versekben, mint cseppkövek. És változnak is. A gondtalan gyermekkor utólag önváddal telik meg, az orientáció egyre nehezebbé válik, a gumimedencés vidám pancsolás egy kihűlt kapcsolat végi, kihűlő kádban való szótlan fürdőzéssé torzul.
Helyenként – az iméntihez hasonlóan – örvényszerűen törnek fel és kapcsolódnak össze régebbi és újabb élmények. A külFÖLD keserű kívülállás-tapasztalatában, például, szinte szóról szóra a körhinta gyerekkor-emléke idéződik fel. „a Puskinban sírtam először/ Pesten”, illetve „a körhintán sírtam először/ a vásárban”. Továbbá: „és nevetett a körhintán/ ülő másik hat gyerek”, illetve „és nevetett a moziban ülő/ másik hat ember”. Az idő múlásával pedig a „rövid könnyek” is „hosszú könnyekké” nőttek. E vissza-visszatérő, félelmet keltő, „életet körbekötő” és a kötet verseit szorosra fűző, markáns képek közé tartozik még a lelket kifújni próbáló szél, a szerelmet jelentő szorítás, valamint az eső is.
A lerakódó rosszat, a lezárulót, az „életet körbekötőt”, de a szépet, emlékezetest is mindig feloldja, elmossa valami a versekben. Könnyek, vagy a sós tenger, eső, nyál, vagy pancsolás. A kötet a Duna utca későn felismert idillt idéző versével kezd, vagy ha tetszik, itt ered. És kipárolgó egyedül-maradásokon, izzadt együttléteken, mámoros elázásokon át csaknem a hídavató haláltáncig kanyarog. Partjait a szeretet és a félelem, az önvád és az önirónia rajzolják ki („mert már akkor kevertem/ a szeretetet és a félelmet” – hangzik el a körhinta című versben. „és én annyira el voltam/ foglalva önmagammal, hogy/ nem vettem észre semmit” – így az utoljára Dubrovnikban). Hogy aztán végül minden emlék súlytalanná váljon és kitörlődjön a pesti esőben című vers tisztítóvíz-víziójában, ahol a fentebb idézett sor – a kötetben utoljára – így tér vissza: „lebegés ázás elúszás zsinór” .
A kötet három fejezetre oszlik. A körbekötni életemet című első szakasz a tejfogfehér, zsúfoltnak-meghittnek megélt gyerekkorból veszteségeken és búcsúzásokon keresztül az egyedül maradás felé vezet. A mint aki ráér csomagolni az elszakadás, a gyökértelenség sebeit veszi számba. Évszakokat, éveket, városokat, és ott felejtett érzéseket, elhasznált, vagy megunt szerelmeket beszél ki. Önkereső tekergésekről szól. Az ide tartozó versek mintha képeslapok hátlapjára írt beszámolók lennének. A költözés, doboz, pakolás, zsinór című fejezet azonban zavarosabb az előző két résznél. Biztató, önmarcangoló, ragaszkodó és lemondó gondolatok keverednek benne. Izzás és tépelődés. Rezignált tanácstalanság, az elszigetelődés rettenete, a halál lehelete és a megtisztulás vágya. A markáns képek közé itt bizony gyengébb megoldások is keverednek. Mindenesetre a harmadik szakasz alaposan kikezdi, és újraírja az egész addigi struktúrát. [A] Kékgolyó utcában című vers pedig immár a búcsúzásé. A rossz emlékű szerelmek után a halál fess, hideg és vágyott szeretőként érkezik. Eljött az idő „eloldani” az életet. Az utolsónak hitt stációnál felidéződnek és, persze, ismét módosulnak a már jól ismert motívumok.
„Mintha be lehetne fejezni/ bármit/ bármely/ elkezdett mozdulatot” – ezekkel az abbahagyatlannak látszó sorokkal zárul Terék Anna kötete. Írásjel sincs a végén. Mintha nyitva felejtette volna az alkotó, akár egy csapot. És csak folyik, árad. Szó sincs viszont véletlenről. Szándékolt és tudatos a szétterülő befejezetlenség. A kötetzáró pesti esőben című költemény lebegő, szürreális, nagyvárosi monszunja végre felold minden korábbi szorongást, felszámolja a kötetre addig nehezedő terhet. Súlytalanul ázik és úszik Pest. Kiönt a Duna. És ez a könnyekkel keveredő özönvíz, ez a katartikus apokalipszis új kezdetet kínál. Ha csak üresség formájában is egyelőre.
A szép kivitelű kötetet Antal László munkái illusztrálják. Antal képekben beszéli el a versbe fogott történeteket. Munkái ujjnyomatokhoz, röntgen-, vagy átnedvesedett kvarcképekhez hasonlítnak. Fojtó, mozgalmas és kimerevített diakópiák. Mintha William Kentridge animációiból kimetszett pillanatképek lennének.
Terék Anna Duna utca című hömpölygő, hullámzó, egymásba át- meg átfolyó versekből álló kötete jól szerkesztett, önmagába visszaérő, sűrű könyv. Izgalmas, erős kötet. Profán mitológia, kibeszélőfüzet, kiürülés- és megtisztuláskönyv egyszerre. Minél többször vesszük a kezünkbe, annál több egymáshoz kapaszkodó szálat fedhetünk fel benne. A szövegek és az általuk elmondott történetek, érzések, hiányok a Duna utcától egészen a Dunáig érnek. Végül elmossa őket a víz. Mégsem vég ez tehát, hanem tisztító, új kezdet: „a Duna kifáradt/ hullámain megcsillant/ a fulladozó napfény,/ tenyeremet arcom elé emeltem,/ és keservesen nevettem.” Kíváncsian várjuk a folytatást.
Terék Anna: Duna utca. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 2011. 125 oldal
A szöveget Alina Orlova képeivel illusztráltuk.
Vass Norbert
