Tereza Boucková: A kakas éve

2011. november 24-én Magyarországra látogat Tereza Boucková, A kakas éve című kötet szerzője. Ebből az alkalomból könyvbemutatót tartanak, melyre a Cartaphilus Könyvkiadó várja az érdeklődőket.

A sajtótájékoztató időpontja: 2011. november 24., csütörtök 19.00 óra
Helyszín: Alexandra Könyvesház - Pódium (1055 Budapest, Nyugati tér 7.)

A szerzőről:

Tereza Boučková, a híres cseh ellenzéki író, Pavel Kohout lánya 1957. május 24-én született Prágában. A gimnázium elvégzése után bekapcsolódott a cseh ellenzéki mozgalomba, s lévén az emberi jogok tiszteletben tartását követelő – többek között Václav Havel és Jiří Hájek kezdeményezésére megszülető – Charta 77 című politikai nyilatkozat egyik aláírója, egyetemre már nem járhatott. Egy ideig takarítónőként, postásként, majd házmesterként dolgozott. A nyolcvanas évek közepén Prágából vidékre költözött, s ott írta meg első regényeit. „Feketelistás” szerzőként azonban ekkor még csak szamizdatokba publikálhatott, s első könyve, a három kisregényt – Indiánfutás, Fürjecske, Ha szereted a férjed – tartalmazó Indiánfutás (magyarul: Ha szeretsz egy férfit, Európa, 1997) is ilyen illegális kiadványként jelent meg. Az erősen önéletrajzi ihletésű történetekben Boučková ironikus stílusban írja le azokat a társadalmi viszonyokat, melyek ekkoriban egész Kelet-Európát reménytelen fásultságba dermesztik, s megismertet minket azokkal a férfiakkal és nőkkel – a demokratikus ellenzék tagjaival –, akik e viszonyok megváltoztatásáért küzdenek.

A bársonyos forradalom – és a szerző könyveinek immár legális kiadása után – Tereza Boučková az egyik legismertebb cseh írónővé válik. Rendszeresen publikál különböző újságokba, emellett forgatókönyveket ír (2006-ban egy forgatókönyv pályázaton első díjat nyert Mint egy földi paradicsom című munkájával, melynek alapján Irena Pavlásková készített filmet 2009-ben), és dramaturgként is dolgozik (2007-ben színpadra írja Fellini legendás, Országúton című filmjét).
Tereza Boučková legutóbbi regénye, A kakas éve 2008-ban jelent meg Csehországban. A könyv hatalmas sikert aratott, s ezzel egyidejűleg heves viták tárgyává is vált – pontosan a szerző óhaja szerint: „Azt szeretném… Hogy üsse szíven őket a történet. Hogy higgyék el. Hogy háborogjanak rajta. Hogy utasítsák el, vagy fogadják el, hogy éljék bele magukat, hogy ne akarják letenni a könyvet…”

*

A kötet fülszövege:

Tereza Boučková (1957) a kakas (csehül kohout) évében született, és ezt a könyvét is a kakas évében-évéről írta (2005). Ráadásul a szerző – maga is az egykori csehszlovák szellemi ellenállás, a Charta 77 kemény magjának tagja és a letűnt rendszer kitaszítottja – egy híres cseh ellenzéki író, Pavel Kohout lánya. Nomen est omen.
A bevallottan önéletrajzi ihletésű könyv egy ötven körüli nő egy évének történetét eleveníti fel. Egy érzelmi-alkotói válságba került nőét, aki úgy érzi, élete menthetetlenül kicsúszott a kezéből. A család rendes körülmények között mentsvár lehetne. De itt nincsenek rendes körülmények, és ez nem egy rendes család.
Merthogy vegyes: „fehér” szülőkből és saját gyermekből, valamint két fogadott roma fiúból áll. A Prága közeli üdülőtelep magányában élő felnőttek és kamaszok nap mint nap megküzdenek egymással: gyökeresen eltérő életstílusukkal, erkölcsi rendjükkel, habitusukkal. A szülők elkeseredett harcot vívnak a kiskorukban örökbe fogadott, nagy türelemmel és nagy szeretettel nevelt gyerekek megtartásáért, akik azonban egyre jobban elidegenednek tőlük, és egyre lejjebb csúsznak a lejtőn…
Korunk Európája – mindenekelőtt Kelet- és Közép-Európa – előtt álló egyik legnagyobb, gyötrő kihívás: a roma–nem roma együttélés. E probléma tragikus hangvételű, ám végül felszabadító erejű megvilágítása ez a tabukat döntögető könyv, amely egyszerre kavart hatalmas botrányt és aratott hatalmas sikert Csehországban.

*

Részlet a regényből:

„– Hol az ötvenes, ami eltűnt az övtáskámból?
– Milyen övtáskából?
– Az alsógatyádba dugtad? Vagy a csukádba?
Sírásra görbül a szája.
– Nincs nálam.
– Azonnal add ide!
– Nem vettem el semmit!
– Hová dugtad el?
Sírva fakadt.
Tegnapelőtt volt tizenhét éves. Tegnapelőtt egy ezrest kapott a születésnapjára. Most sértődötten bőgött, teste rázkódott az őszinte zokogástól.
Volt idő, amikor bevettem a könnyeit, és magam is sírva fakadtam. És bocsánatot kértem, amiért igazságtalanul megvádoltam. Volt idő, amikor hittem neki, amikor nem vitt rá a lélek, hogy megmotozzam.
– Mindjárt elkaplak, és mindenki szeme láttára pucérra vetkőztetlek! (Egy lélek sincs az úton, az emberek talán a környező kertekből leselkednek, kiabálásom messzire hallatszik.) Leráncigálom rólad a ruhát, és megtalálom azt az ötvenest, mert hiányzik. Hol van?!
– A tárcámban.
– De hát azt megnéztem, üres.
– A személyim alatt van, összehajtogatva.”

*

ALEXANDRA KÖNYVJELZŐ, 2011. szeptember
REMÉNYTELENÜL?

Tereza Boučková (1957) a kakas (csehül kohout) évében született, és ezt a könyvét is a kakas évében és évéről írta (2005). Ráadásul a szerző – maga is az egykori csehszlovák szellemi ellenállás, a Charta 77 kemény magjának tagja és a letűnt rendszer kitaszítottja – egy híres cseh ellenzéki író, Pavel Kohout lánya. Nomen est omen.
A kínai asztrológiában a kakasnak több fajtája is van, és Boučková tudja, hogy az ő jegye a magányos kakas, amelynek a „jelképe a méhfullánk, ami azt jelenti, hogy miképpen a fullánkját kieresztő méhnek meg kell halnia, úgy ez a kakas önazonossága keresésekor óhatatlanul a magány érzésétől szenved. Most legalább tudom, hogy miért az a helyzet velem, ami. A magány ellen nincs jobb orvosság, mint az írásban megerősített…Magány.”
A bevallottan önéletrajzi ihletésű regény egy ötven körüli nő egy évének történetét eleveníti fel. Egy nőét, aki úgy érzi, minden szétesik körülötte, élete menthetetlenül kicsúszott a kezéből. A család rendes körülmények között mentsvár lehetne. De itt nincsenek rendes körülmények, és ez nem egy rendes család. Tereza Boučková olyan kérdések által veti fel egy részben örökbefogadásokkal kialakított család összetartásának, összetartozásának fájdalmas kérdéseit, amelyek a magyar olvasó számára is igen érthetők és közeliek. Vajon lehet-e „igazi” családot teremteni ott, ahol különbözőek a genetikai, származási gyökerek?
A korunk Európája – mindenekelőtt Kelet- és Közép-Európa – előtt álló egyik legnagyobb kihívás a roma-nem roma együttélés. E probléma tragikus hangvételű, ám végül felszabadító erejű megvilágítása ez a könyv.
Az expozíció során egy vegyes, tehát „fehér” szülőkből és saját gyermekből, valamint két fogadott roma fiúból álló család mindennapjainak képe tárul fel, a háttérben az elmúlt évtized csehországi – ám sokszor mégis oly ismerősnek tűnő – társadalmi-politikai történéseivel. A Prága közeli üdülőtelep magányában élő felnőttek és kamaszok nap mint nap megküzdenek egymással: gyökeresen eltérő életstílusukkal, felfogásukkal, erkölcsi rendjükkel, habitusukkal. A szülők kétségbeesett harcot folytatnak a kiskorában örökbefogadott két gyermek megtartásáért, azért, hogy képesek legyenek a családi és társadalmi együttélés követelmény-minimumát teljesíteni. A kakas évének feszültségekkel teli története kezdettől fogva szélmalomharcnak tűnő próbálkozás, ami hol keserves aggódásba, hol gyötrő közönybe, végül a gyűlölettel határos, önvédelemtől vezérelt, fájdalmas elutasításba csap át. Az addig legfőbb értéknek tartott, hosszú éveken át végtelen türelemmel és szeretettel építgetett család válsága további krízisekkel, az alkotás és a változó kor nehézségeivel jár együtt. A szerző gyötrelmes erőfeszítések árán, de megalkuvás nélkül keresi a kiutat reménytelennek tűnő élethelyzetéből, és végül van mersze hozzá, hogy nemet mondjon önmagának, szeretteinek és a társadalomnak, és újra kezdjen mindent.
A cseh írónő szikrázóan őszinte és szemérmesen kitárulkozó, a hétköznapok tragikumát és abszurditását sok-sok öniróniával és nyers humorral oldó, a gondolatok-érzelmek maximumát a forma minimumába belesűrítő, olykor szinte tőmondatokban írt szövege – naplója? feljegyzései? elmélkedései? regénye? – horizontálisan egy teljes élettörténetet ível át, vertikálisan pedig a női lélek legmélyebb zugaiba száll alá.
Tereza Boučková Ha szeretsz egy férfit című kötete 2008-ban jelent meg magyarul. Prózáján kívül leginkább karakteres publicisztikájáról ismert hazájában, de számos vitát gerjesztett a Szarháziak (Smradi) című film forgatókönyvével is. Akárcsak az eredetileg 2.000 példányban megjelentetett, végül több mint 50.000  példányban eladott A kakas évével, amelyért egyesek rasszistának bélyegezték és elátkozták, mások kalapot emeltek szókimondó bátorsága előtt. És amely, Hrabal szavaival élve, olyan, mint egy jól irányzott ökölcsapás a solar plexusra. Elakad tőle az ember lélegzete.
V. Detre Zsuzsa

*

ALEXANDRA KÖNYVJELZŐ, 2011. november

A kör bezárul?
Beszélgetés Tereza Boučkovával

– 1997-ben jelent meg az első könyved magyarul, Ha szeretsz egy férfit címen. Ez három kisregényt tartalmazott, köztük az Indiánfutást, amely egy csapásra ismert és elismert íróvá avatott. A kiadó felkérésére akkor is eljöttél Magyarországra, a könyved bemutatójára. Milyen emlékeid vannak első budapesti látogatásodról?
– Emlékszem, nagy szeretettel fogadtak, és mindenki borzasztó kedves volt. Budapest elbűvölt, annak ellenére, hogy életemben először egy árva mukkot sem értettem annak az országnak a nyelvén, ahol voltam, és senkivel sem tudtam beszélni – sem angolul, sem németül. Akkoriban Magyarországon nagyon kevesen beszéltek idegen nyelven. És mert a pályaudvart, ahonnan a látogatás végeztével haza kellett indulnom, éppen átépítették, és a vonatom másik vágányról futott ki, mint ahonnan kellett volna, ám ezt csak magyarul mondták be, kis híján lemaradtam a vonatról. A kelleténél egy vagy két órával előbb kinn voltam a pályaudvaron, és végül mozgó vonatra ugrottam fel az utolsó pillanatban. Ez olyan adrenalin löket volt, amelyet az ember nem felejt el egykönnyen.
– Akárcsak a most megjelenő könyved, az Indiánfutás is önéletrajzi ihletésű volt. Az „első” családod széteséséről írtál benne, a gyerekkorodról, amelyet az apa hiánya határozott meg. Mi volt a legfőbb tapasztalat, életérzés – trauma, ha mondhatom így -, ami írásra késztetett?
– Hát, ez már tényleg régen volt. Talán az igazságtalanság érzése, mert a kommunista rezsim gyerekkorom óta büntetett apám politikai megnyilatkozásai és tevékenysége miatt, miközben ő fütyült rám, egyáltalán nem törődött velem és a testvéreimmel. Ezt a kegyetlen ellentmondást kellett valahogy feldolgoznom, hogy meg tudjak békélni vele. De az Indiánfutás  A kakas éve olvasóinak is fontos lehet. Ott és akkor kezdődött az a történet, amelyet az új könyvemben írtam meg. Ott és akkor tettem meg az első lépést afelé, hogy szülő, hogy édesanya lehessek. Hosszú és tekervényes út várt rám. Döntenünk kellett a férjemmel, hogy örökbe fogadunk-e két gyereket, két roma kisfiút. Már akkor sokan óva intettek bennünket ettől. De mi a férjemmel meg voltunk győződve róla, hogy becsületes, rendes embereket nevelünk a fiainkból. Bíztunk a szeretet erejében. Álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy egy kört írunk le, hogy ez a kör egy napon bezárul – hogy magunkhoz veszünk két kicsit a csecsemőotthonból, és tizenhét év múlva ugyanoda, ugyanabba az intézményrendszerbe – nevelő- javítóintézetbe – kell őket visszaküldenünk…
– Most ezt az új könyvedet is olvashatják a magyar olvasók. Megjelent más nyelven is?
– A könyvnek ez az első külföldi kiadása. Borzasztóan örültem, amikor a Cartaphilus Könyvkiadó vállalkozott a megjelentetésére. Sajnos, az örömömbe üröm is vegyül. Nagyon nem tetszik a borító. Valamiképpen azt sugallja, hogy a családunk sohasem fogadta be igazán a két kisfiút, akiket magunkhoz vettünk. Pedig örökbefogadott fiaink felnőve maguk kezdték kirekeszteni magukat.*
– Mi A kakas évének központi témája: egy örökbefogadott gyerekeket nevelő család sorsa, vagy az úgynevezett romakérdés, napjaink egyik legégetőbb társadalmi problémája?
– A központi téma egy család széthullása. A vágy, hogy valami módon megakadályozzuk ezt. Amikor pedig nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem lehetséges, a vágy, hogy túléljük illúzióink és voltaképpen életünk értelmének az elvesztését. Hogy legyőzzük lelkiismeret-furdalásunkat, hogy ne rettenjünk meg a döntéstől, amelyet az ember ilyen helyzetben – amíg csak lehet - próbál elodázni, de végül csak el kell szánnia magát rá. Muszáj meghoznia a döntést, bármilyen fájdalmas is, és bármennyire elítéli is érte az embert a környezete, azok, akiknek nincsenek személyes tapasztalataik.  A vágy, hogy legyen bátorságunk megtenni azt, amit meg kell tennünk. A kakas éve az öregedésről is szól, arról, mennyire bele lehet fáradni és fásulni az életbe. Szól az alkotói válságról és egy házasság válságáról, a magányról, és megint csak a vágyról, hogy mindezen változtasson az ember, túljusson rajta. Természetesen szól a romák és nem romák együttéléséről is, mert örökbefogadott fiaink romák. Mindazokról a tabukról, amelyeket a romakérdés magában foglal.
– A családotok, a két örökbe fogadott fiatok története általános érvényű, „determinált” történet, vagy egyedi eset?
– Az örökbefogadás bizonyos értelemben mindig ugrás az ismeretlenbe.  Egyenlet csupa – vagy nagyon sok – ismeretlennel. Itt van a gének hatása, amelyekről semmit sem tudunk, a terhesség legtöbbször nem éppen ideális körülményei, a legjobb csecsemőotthonban is elkerülhetetlen érzelmi depriváció – hiszen a nem kívánt kicsik mindig ilyen otthonba kerülnek (legalábbis Csehországban), és általában ott is töltik életük első és legfontosabb évét. És végül itt van az egyén, a mi esetünkben két roma származású gyerek szociális és kulturális története, amely nemzedékről nemzedékre hagyományozódik, és amit – legalábbis úgy tűnik – nem lehet sem környezetváltozással, sem neveléssel „felülírni”.
– Csehországban heves vihart kavart ez a könyved. Voltak, akik elátkoztak, rasszistának bélyegezték. Mások köszönetet mondtak, dicsértek a bátorságodért. Hogyan élted meg ezeket a ellentétes és gyakran szélsőséges reakciókat?
– Valóban voltak durva reakciók, kirohanások – még írókollégáktól is. És kegyetlenek. Mert nem voltak személyes tapasztalataik, mit sem tudtak a dologról. Amikor a médiában nekem estek, és azzal vádoltak, hogy fajgyűlölő vagyok (én, aki két roma kisfiút fogadtam be az életembe!), borzasztó nehéz volt. Ugyanis az ilyen támadások ellen nem lehet hatékonyan védekezni, főleg, akkor nem, ha a megtámadottnak nincs ereje hozzá, hogy a védekezéssel újra és újra felszakítsa a sebeit. De végül ez az egész hercehurca inkább megerősített. Megértettem, hogy nincs értelme magyarázkodni, mert az, aki nem tapasztalta meg a saját bőrén, mit is jelent az örökbefogadás, úgysem fog semmit se megérteni. Ezért is határoztam el, hogy megírom ezt a regényt. Hogy az olvasó legalább elképzelhesse, mit éltünk meg nap mint nap otthon. Ez az elhatározás segített elrugaszkodni a gödör aljáról. Elkezdtünk védekezni nemcsak két örökbefogadott és lassacskán felnőtt korú fiunk, hanem egynémely hivatal „terrorja” ellen is. Ez nagyon fontos volt. Önnön méltóságunkat védtük, és nekem kezdett visszatérni az önbizalmam. Tudtam, hogy a férjemmel megtettünk mindent, ami tőlünk telt, és hogy azok, akik elítélnek minket, az égvilágon semmit sem tudnak. Persze azért még most is hevesebben kezd verni a szívem egy-két internetes vélemény, hozzászólás olvasásakor. De aztán hamar megnyugszom. És még mindig kapok szép leveleket és e-maileket olyanoktól, akik köszönetet mondanak nekem A kakas évéért. Biztos, hogy már több mint ezer ilyen köszönőlevél érkezett. Voltak, akik ezzel a mondattal zárták a soraikat: „Köszönöm, hogy az én életemről írt, többé nem kell magyaráznom a megmagyarázhatatlant.”
– A könyvedben nem festesz túl hízelgő képet a mai cseh társadalomról. Mit tartasz a legnagyobb problémának?
– Úgy gondolom, hogy társadalmunk legnagyobb és legsúlyosabb problémája a teljes erkölcsi romlás és romlottság.
– A kakas éve sajátos műfajú alkotás. Olvasható naplóként, memoárként, dokumentumkönyvként, akár értekezésként is. Te következetesen regénynek nevezed. Miért?
– Nekem, őszintén szólva, édes mindegy, ki miként határozza meg a könyvemet. Én csak azt tudom, mennyi benne az irodalmi fikció, hogyan dolgoztam fel, hogyan alakítottam-gyúrtam az eredeti anyagot. Számomra az a fontos, hogy a könyv magával ragadja-e az olvasót. Az a fontos, hogy ne akarja letenni, hogy kíváncsi legyen, mi fog még történni, hogy a hősökkel együtt átélje a nagy csalódásokat, kétségbeeséseket és az apró örömöket, reménykedésüket vagy inkább reménytelenségüket. És hogy a könyv végén sajnálja, hogy nincs tovább…

V. Detre Zsuzsa