Megírni a mindennapokat
Tiszta meditációk, háttérben az ír vidékkel, városokkal és legendákkal. A természet kizsákmányolása és az önmagát erősítő hit. Mary O’Donnell verseskötetéről Vincze Ildikó recenzióját olvashatják.
Megírni a mindennapokat
A Csodák földje az ír irodalom szinte minden területén tevékeny Mary O'Donnell közel húsz évet felölelő lírai életművébe enged bepillantást. A részben saját, részben a fordító, Kabdebó Tamás válogatása alapján létrejött vékonyka kötet egyszerű, tiszta meditációk gyűjteménye életről, halálról, szerelemről, melyek hátterében mindig ott az ír vidék, a városok, a legendák.
Ebből a törékeny, elegáns lírából egy kortárs ír nő képe és gondolkodásmódja rajzolódik ki, akinek nincsenek világmegváltó tervei, sem hazafias, sem feminista propagandája, egyszerűen csak tiszta, keresztény szellemisége, egészséges nemzeti és női öntudata. Ez utóbbi leginkább a kötet elején található, játékosan erotikus, mindig nagyon finom versekben nyilvánul meg. Ezek a visszafogott, de mégis élettel teli, kicsattanó költemények annak bizonyítékai, igenis lehet érzékien írni pusztán csak az alkotásért (l. például Biciklizés Martinnal, Tetoválás, A meztelen ág című verseket). E versek közül a legérdekesebb a kötet nyitódarabja, A múzsa szavamat kéri, amelyben a költőnő és a fordító remekül kihasználván a „nyelv” szó kettős értelmét a nyelvében idegen férfival való hétköznapi megismerkedésnek egyúttal szexuális töltetet is ad. Leginkább e versek olvasása során merül fel a fordítások néhány problémája. Annak ellenére, hogy Kabdebó Tamás minden bizonnyal a forrásnyelv kiváló ismerője, használója, itt-ott megbéklyózza a fordítás az angol szerteágazó jelentések, szemantikai játékok lehetőségét magában rejtő eredetit. Érdekes lett volna kétnyelvű kötetként megjelentetni a könyvet, rövidsége miatt ennek aligha lett volna terjedelmi akadálya.
A fordító előszavából kiderül, hogy a nyitó és záró versen kívül a többi kronológiai sorrendben következik egymás után. Ebből adódóan egyrészt megfigyelhető a lírai énnek egy természet-szerű lélektani változása, másrészt érdekes módon egy stilisztikai, tematikai stagnálásnak lehetünk tanúi. Ugyanazok a témák bukkannak elő sorra, mégsem válnak monotonná, sőt egyre mélyebb rétegeit ismerhetjük meg a felvetett kérdéseknek. A múlt értékeinek megőrzése, a természethez mint a kiüresedett világ utolsó mentsvárához való ragaszkodás, a transzcendencia keresése, de mindenekelőtt az emberi viszonyok rendbetételének sürgető igénye szervezi e kötetet. Meghatóan bánatos, de valahogy mégis könnyed, például, a kiránduláson unottan telefonját nyomkodó lányáról írt, generációs problémákat feldolgozó A Poulnabrone dolmen (The Poulnabrone Dolmen), vagy a szépen párba állítható A haza leányai (The Girls of the Nation) és a Hősök legendák híján (Unlegendary Heroes) című, időben viszonylag egymástól távol álló két vers. Előbbi a jelenkori társadalom jó egzisztenciájú nyugdíjasainak felhőtlenül délvidéken nyaralgató, Kilkennybe, Belfastba és a Mark&Spencerhez kiránduló kicsinyes világáról szóló, inkább szánakozó, mintsem gúnyolódó, vagy élesen vádaskodó beszéd, míg utóbbi a régi, egyszerű ember naponta megnyert erőpróbáinak őszinte csodálata, egyfajta prédikáció is egyben korunk elkényelmesedett embereinek:
„(...) Kathleen McKenna Annagolából,
aki egy hét lepedőit, ingjeit
és pólyásholmijait egy nap alatt
kimosta, kenyeret sütött és
kitakarított egyben hétfőn”
Mary O'Donnell
A könyv legemlékezetesebb darabja a két címadó költemény – A Csodák földje (A kezdet) és a Csodák földje (A befejezés), eredeti címük csak The Place of Miracles. E két szöveg már-már epikus jellegű számvetése nem csupán a lírai beszélő életének, de mesteri sűrítése a természet, az ír vidék romantikájának, és éppúgy kizsákmányolásának is. Emellett bemutatja Írország megkerülhetetlen politikai helyzetét – a transzcendenciába vetett hitet, a világ isteni rendjébe való beletörődést.
„(...) Odafönt, Ulster közelében, idelent,
Leinster mentén kitartunk, élünk.
Szilárdan. Rendületlenül. Verseket írunk naponta a közönséges
holdról, a tenger hullámairól,
az áramlásról, a rólunk szőtt árnyakról.
A fény odasüt, ahol nem várnád.
Aztán feladunk mindent: életet, szerelmet,
gyűlöletet, szétesünk anyagi sejt
sejt után, nedvességre bomlunk,
elnyelődünk, feloldozást nyerünk. (...)”
O'Donnell lírájában van valamiféle naiv bizakodás az emberek, a világ jóságában, amely mértékletes ítélkezésre, másokért való kiállásra, útmutatásra sarkallja. E mögött erősen érezhető a jóléti társadalom tagját nyomasztó bűntudat, főleg az olyan versekben, mint a kéregető lányról szóló Számkivetettek, vagy a bevándorló kertészről írott Alex a kertben, és ettől még őszintébbé válik az egész. Verseinek érdekes tónusát leginkább az adja, hogy bármennyire is kisiklottnak látja a körülötte lévő világot, az értékek örökkévalóságába, így a jótét változásba vetett hitét mindig megőrzi. Még a komorabb hangvételű versekben sem mond le soha az emberről végérvényesen, mindig csak finoman vádló, kiábrándult, de a lehetőségek útját le soha nem záró. A kötet emblematikus darabja – érdemes teljes hosszában idézni – A bárkaépítők (The Ark Builders), amely a költőnő 2009-ben megjelent kötetének címadó verse is egyben:
„A szokásos szezonális gyilkosságok.
A hétvégék forrók, noha alig süt a nap.
A vízözön meg se kottyan: iszunk, táncolunk,
féktelenül költekezünk: nosza, nosza, nosza.
Fekete kocsik robognak külvárosokba,
keresztülvágnak négyen-öten az utakon.
Erős, erősebb, legerősebb barlangi viperák,
mellkasukat verő izompacsirták.
Minden ház bárka, ahol
kettesével szöknek szárba a gyerekek,
csillogó kanalakon osztoznak.
Noé, nejestül régen eltűnt már.
Az eső nem szünetel.”
Ilyen bárkaépítő Mary O’Donnell is. Nyugodt szívvel szállhatunk be mellé.
Mary O’Donnel: Csodák földje. Irodalmi Jelen Könyvek.
Vincze Ildikó
Kapcsolódó anyag:
