Egyensúlyban – Kiss László kritikakötetéről

Milyen helyzetben van ma az irodalmi kritika műfaja? Hogyan találja meg az egyensúlyt a Kis és egyéb világok című kötet a szakmaiság és a szélesebb olvasóközönség között? – Bene Zoltán írása

Egyensúlyban

– Kiss László kritikakötetéről

Huszonnyolc írás (kritika? recenzió? reflexió?) alkotja Kiss László legújabb kötetét, mely, alcíme szerint, irodalmi kritikák gyűjteménye. Mindaz, amit ez az alcím ígér, nem tűnik egyszerű vállalkozásnak, hiszen lépten-nyomon hallani, olvasni, hogy a kritika mint műfaj (azon belül az irodalmi kritika) számos sebből vérzik… Ami pedig számos sebből vérzik, az sok tekintetben problémás. Akár még az is fölmerülhet egyesekben, érdemes-e vele foglalkozni.

Némelyek például túlságosan belterjesnek gondolják az irodalmi kritikát, amolyan öncélú játszadozásnak, l’art pour l’art elmebajnokságnak, amely a szűk szakmai körökön kívül úgysem érdekli a kutyát sem, úgysem jut el sehová és senkihez. Ugyanezek a hangok az irodalmi kritika szemére vetik azt is, hogy egy ideje olyan tudományos nyelvezetet használ, olyan terminus technicusokkal él, amelyek eleve kizárják a laikus érdeklődést, s amely eszközök egyedül azt szolgálják, hogy az irodalom diszciplína mivoltát alátámasszák, lépten-nyomon és kéretlenül bizonyítsák. Túl azon, hogy egy művészi kifejezési forma (esetünkben a szépirodalom) kapcsán vegytisztán tudományos eszközökkel milyen (m)értékben lehet megnyilvánulni, a tudományos stílus valóban riasztóan hat a potenciális olvasók nagy többségére, köztük az olyan (egy kritikakötet számára ráadásul célközönségként meghatározható) rétegre is, mint például a magyartanárok.

Mások mindezekkel szemben azt hozzák föl, hogy az irodalmi kritika egyes esetekben nem haladja meg a könyvismertetés szintjét, a zanzásított tartalmi összefoglalót, következésképpen még az iskolai olvasónapló alapvető (és alapfokú) követelményeinek is csak hellyel-közzel felel meg.

Akadnak olyanok is, akik úgy vélekednek, az irodalmi kritikák sokkal inkább szólnak a kritikusról, mint a kritizált alkotásról, inkább hirdetik előbbi erényeit, mintsem utóbbiról jutnának valamiféle megállapításokra.

A sokféle vélekedésben minden bizonnyal sokféle igazság és sokféle tévedés rejlik. Aki azonban úgy véli, napjainkban irodalomkritikát kizárólag a föntebb érintőlegesen vázolt módokon lehetséges írni, az súlyosan téved.

Kiss László, gondolkodva (Fotó: Gyulai Hírlap)

Kiváló példa erre Kiss László.  Ő ugyanis megleli az egyensúlyt. Nem tetszeleg a mindent tudó, megfellebbezhetetlen ítész szerepében, de nem ír kritikába-recenzióba bújtatott modoros önreklámot sem. Nem a saját kritikusi felkészültségét csillogtatja harsányan és fennhéjázón, ha kell, ha nem, de nem is hord össze hetet-havat egy-egy mű kapcsán. Írásaiból egyértelműen kiviláglik a szakértelem, a felkészültség. Kritikái markánsan rajzolják meg a kritikus vonásait, mutatják meg személyiségét, ám ezzel nem nyomják agyon a vizsgálódás tárgyát: a művet magát.

A kritikus Kiss László nem akar a szükségesnél jobban és mindenáron objektívnek látszani, ugyanakkor nem esik bele a túlszubjektivizálás csapdájába sem. Akárhogy is, kritikusi erényei közül az egyik legfigyelemreméltóbb az egyensúly.

Ám ez korántsem az egyetlen. Legalább ennyire fontos, hogy, legyen szó versről, novelláról vagy regényről, Kiss képes érdeklődést kelteni a kritika tárgya iránt. Ezen kívül, mintegy mellesleg, el tudja helyezni a vizsgált művet kisebb-nagyobb világokban, bölcs meglátásai vannak az alkotások kapcsán, rá tud világítani a technikai bravúrokra és hibákra − ezek egytől egyig elengedhetetlen fegyverei a jó kritikusnak, és Kiss László fegyvertárából egyik sem hiányzik. Azonban mit sem érne ez az arzenál, ha használója képtelen lenne egyensúlyt, összhangot teremteni, vagy nem tudná felkelteni az érdeklődést az iránt, ami saját kíváncsiságát olyannyira felébresztette, hogy boncolgatni, elemezni, írni támadt kedve…

A Kis és egyéb világok huszonnyolc darabját a szerző három ciklusba szerkesztette. Ez a kijelentés azonban mégsem teljesen igaz. A kötet írásait sokkal inkább maga az irodalom szerkesztette, semmint a szerző vagy a szerkesztő. A szerkezet kézenfekvő: vers, novella, regény − azaz: az első merítésbe (Itt e világban cím alatt) a verses, a Hamis mesék címet viselő másodikba a novelláskönyvek, míg a harmadikba (Egy időtlen képen) a regények kapcsán lejegyzett gondolatok kerültek.

Figyelemreméltó, hogy a prózaíró Kiss László ugyanolyan érzékenyen és értékesen közelít a költeményekhez, mint a prózához, bizonyítva, hogy semmivel sem kevésbé illetékes a versekben, mint hazai pályán. Figyel, fürkész, fejteget, tisztáz, rá- és megvilágít, felfed, felfejt, megokol, kibont − ahogyan kell. Oly mértékben szabdalja szét az előtte heverő testet, amennyire az elengedhetetlenül szükséges, amennyire ahhoz kell, amit elmondani kíván az analízis eredményéről. És közben sosem okoz kárt.

A műfaji megoszlás mellett két másik csoportosítás kínálja magát a Kis és egyéb világok-ból. Egyfelől a Kiss által vizsgált költők között többségben vannak a kritikushoz korban közelebb állók, úgy mint Orcsik Roland, Kollár Árpád, Hartay Csaba, Szabó T. Anna stb. (jóllehet a szerző az idősebb generáció köteteit is értőn forgatja, példa erre Fecske Csaba, vagy Oravecz Imre).  S talán az sem véletlen, hogy a Hamis mesék kizárólag a szerző saját nemzedéktársai, illetve az ahhoz igen közeli életkorú írók műveivel foglalkozik (Benedek Szabolcs, Kiss Ottó, Balogh Tamás etc.) − Kiss László ezzel a merítéssel voltaképpen kánont erősít, illetve épít. A harmadik rész vizsgált szerzőinek életkora ugyan vegyes képet mutat, azonban itt is a középgenerációhoz közelítő fiatalabb szerzők dominálnak. Mindez Kiss László bátorságát bizonyítja: egyrészt a kritikus nem próbál „tutira menni”, nem kíván kiszolgálni ilyen-olyan irodalomelméleti irányzatokat, hanem a kortárs irodalom minél szélesebb rétegét igyekszik (magától értetődően és a műfajból adódóan szubjektív módon) megragadni, másrészt saját nemzedékét igyekszik elhelyezni a kortárs irodalom szövetében. S ez a teljességre törekvés még akkor is nyilvánvaló, ha a hazai pálya (a generációs hasonlóság) előnyeit a szerző kétségtelenül (ki)használja.

Másfelől nem lehet nem észrevenni egy másik markáns szervező elvet, éspedig azt, hogy Kiss László számára hazai pálya az ország délkeleti sarka, Békés megye is. Hogy mennyire, az a kötetből egyértelműen kiviláglik: a viharsarki szerzők felülreprezentáltsága szembeötlő. Ez azonban egy pillanatra sem teszi provinciálissá a gyűjteményt, sokkal inkább alátámaszt egy, az utóbbi években erősödő jelenséget: a művészetek vidéki pozícióinak erősödését, vidékhez kötődő műhelyek, szellemi közösségek létjogosultságát.

Kiss László, egyensúlyban (Fotó: Gyulai Hírlap)

Huszonnyolc írás − kritika, recenzió, reflexió − alkotja Kiss László legújabb kötetét, amelyek korábban rangos irodalmi folyóiratokban jelentek meg: az Árgusban, a Bárkában a Forrásban, az Irodalmi Jelenben, a Symposionban és az Új Forrásban. Egytől egyig jól formált, igényes szövegek, amelyek mind kellő mennyiségű tudománnyal és elegendő érzékkel elegyes kritikák, az olvasást serkentő, az olvasó előtt új szempontokat, összefüggéseket feltáró recenziók.

A Kis és egyéb világok olyan kötet, amelyet érdemes forgatnia mindazoknak, akik képet szeretnének alkotni korunk irodalmáról. Egyszersmind olyan gyűjtemény, amelyet hasznos lesz kézbe venniük azoknak is, akik majd egyszer, a távoli jövőben be szeretnének kukkantani a harmadik évezred eleji magyar irodalomba.

Kiss László: Kis és egyéb világok. Budapest, FISZ, Hortus Conclusus 25., 2011.

Bene Zoltán

Kapcsolódó anyag:

Boldog Zoltán írása a kötetről a Kulteren

Szepesi Dóra írása Kiss László A térképnek háttal című kötetéről