2012 januárjától az Irodalmi Jelen Irodalomkritikai műhelyében hetente legalább egy, Prágai Tamás által alább értelmezett elemző kritika jelenik meg.

Műhely létrehozásához egy ember ereje kevés. A műhely szó csapatmunkát, állandó szerzõket és belsõ párbeszédet, egymásra való hivatkozást is sugall.

Prágai Tamás

Az Irodalomkritikai műhely elé

A kritika műfaj, lássuk be, kezdettõl fogva a könyvpiac gyermeke vagy éppen mostohája. Ahogy a sajtó világa feltárul Lucien de Rubempré elõtt az Elveszett illúziók lapjain – nos, ez mindmáig felülíratlan ábrázolása a véleményformálás-iparnak. Balzac kontúrosan láttatja mind a mechanizmust – hogyan emel föl vagy tesz tönkre egy-egy könyvet az újságírók összehangolt labdajátéka, a különbözõ lapokban elõre egyeztetett támadási vagy éppen védekezési terv szerint leadott, jól célzott lövések sorozatával –, mind annak az üzemanyagnak a tulajdonságait, amely ezt a mechanizmust működésben tartja. Ez az üzemanyag: az érdek. Amikor Luciennek, a fiatal és tehetséges írónak elõször kell ledorongoló kritikát írnia egy pályatársa remekművérõl, egy pillanatra megtorpan. Erkölcsi, de “technikai” okból is. Hogy lehetne egy ilyen mesterműrõl rosszat írni? Gyakorlott újságíró barátja beavatja e praktikus tudás műhelytitkaiba. A néhány pillanat alatt felvázolt gondolatív – Balzac két remek oldala! – sárba rántja a művet és ezzel töredékeire csökkenti az eladott példányok számát. Ez csapás az írónak – és csapás a kiadónak, hiszen õ vállalta az anyagi kockázatot. Lucien szeme káprázik: “De hiszen az, amit mondasz – kiáltott fel –, nagyon okos és igaz!” “Máskülönben nem is támadhatnád meg Nathan könyvét...” – feleli a rutinos kolléga. Mennyi múlik a hangsúlyokon, az árnyalatokon!

A kritika és a könyvpiac viszonyáról Pécsi Györgyi felvetése nyomán zajlik éppen a vita az  Irodalmi Jelenben.

A kritika jól csiszolt alkatrész, egy nagyobb mechanizmus fogaskereke is. Persze ne legyenek illúzióink  – ahogy a folytatásos regény, a tizenkilencedik század “szappanoperája” kiszorul a napilapokból, a kritika is követi az ismeretlenségbe. (Tudjuk, a sajtó elsõ virágkorát a folytatásokban közölt szépirodalomnak köszönhette. Ma hol látunk napilapban szépirodalmat? Legfeljebb illusztrációként, töltõanyagként, hátsó oldalakon.) A folytatásos regényt felváltotta a nézhetõ történet, a filmsorozat. Ami népszerű, az ma nem nyomtatásban, hanem vizuális médiumokban, plazmaképernyõn jelenik meg. A szépirodalom olvasottsága? Kivált az igényes szépirodalom olvasottsága? Jobb nem követni a mutatókat. Népszerűvé az válhat, akit vagy amit így vagy úgy felkap a média. Ez pedig – tudjuk – köszönõ viszonyban sincs az értékekkel. Ahogy a vicc mondja: attól, hogy népszerű, még akár jó is lehet. A szépirodalom, a kritika az irodalmi folyóiratok lapjaira szorult. Ettõl nem csökken a jelentõsége, ellenkezõleg – a száműzetésben a szerzõk, a szakma talán még jobban rá vannak utalva az elismerés fémjegyeire. Az elismerésére – és nem az elemzésre, az értékelésre. Az irodalmi folyóiratok a karrierépítés ingatag létrafokai, amelyeken egy-egy szerzõ elindulhat a viszonylagos magasba. Ebbõl következik, hogy “saját lapjában” a legritkább esetben jelzi egy-egy kritikus a “saját műhelyhez” tartozó “saját szerzõ” által publikált írásmunkával szembeni fenntartásait; de még a más műhelyekhez tartozókét is ritkán értékeli “kritikusan”, hiszen a negatív kritika is hozzájárul az ismertséghez. Az ismertség pedig a legirigyeltebb kincs a szűkre szabott labirintusban, amelyben a magyar nyelvű író mozog.

Pedig, legyünk õszinték, a folyóiratokban megjelenõ kritika általában nem az “olvasó”, hanem a “szakma” olvasmánya. Ennek részben egy fent említett adottság az oka: a kritikát egyetemi szakemberek, tanárok, doktoranduszok írják. Az egyetem azonban a tudomány fellegvára, nem a mûvészeté. Más a tanulmány, és más a kritika funkciója; és ez a különbségtétel nem jelenik meg mindig elég egyértelműen a folyóiratok gyakorlatában.  A tudomány nyelve mesterséges nyelv; minél szorosabbra font csomópontok fogalmi hálóját veti tárgyára. Célja az elérhetõ legnagyobb mértékű pontosítás; egy-egy fogalomcsomó akár több száz szálat – tanulmányokat, elméleteket, hivatkozásokat és koncepciókat – egybe köthet. Hogy érthetné meg a nem szakértõ olvasó e tudomány nyelvét, amikor egy-egy fogalmat akár minden egyes műhely tagja is a maga saját, végletekig pontosított hivatkozási rendszerében használ? Nem csoda, ha e feltételezett olvasó eleve lemond az erõfeszítõ szellemi tornáról. Kiváltképp így lesz, ha a verseny a gyõzelem esélyét sem kínálja fel. Csakhogy ezzel magát a kritikát veti el, pedig annak egyik fontos, ha nem legfontosabb szerepe, hogy arkhimédeszi pontokat kínáljon a mûalkotáshoz.

Mi volna a kritika szerepe? Többen, sokféle módon próbálták meghatározni az utóbbi években – jelezve, gond van a mûfaj értelmezése körül is. Magam is kétszer nekifutottam e kérdésnek. Elsõ értelmezésemben, azt hiszem, ágyúval lõttem az elefántra. Ágyúval, mert a fogalomtár, melyet a Berzsenyi Társaság szimpóziumán prezentáltam, egy üdvtörténeti rendszer vázlatának is elegendõ. A kritika értékítéleteit Franz Rosenzweig történetfilozófiájával próbáltam megalapozni. (Elefántot említek, nem verebet, mert nem szeretném a kritika fontosságát kicsinyíteni.) Másik, e témát érintõ eszmefuttatásom a Bárka folyóiratban jelent meg (A kritikai tevékenység. BÁRKA, 2002, 1. szám, 63-75. A teljes szám letölthetõ innen: http://www.barkaonline.hu/archiv-barka). Ebben az elemzésben az irodalmi alkotást (Paul Ricoeur-re hivatkozva) a szerzõ szándékától elidegenedõ írás, műfaji kritériumoknak alárendelt mű és a kommunikáció medrében értelmezhetõ szöveg hármas viszonyrendszerében értelmezem. A kritikus elemzõ, értelmezõ munkáját a fenti három terület különbségeinek, sajátosságainak érzékeny észlelésében látom. Másfelõl kitérek az irodalmi “rangsor”, a kánon kérdésére. A kánon az irodalmi értékrend pillanatnyi állapotát  jelzi; de egy-egy mű irodalomtörténeti helyét a pillanatnyi elismertség csak megalapozhatja, de nem szilárdítja meg.

Érveltem, és most is érvelek amellett, hogy a kritika nem mondhat le az irodalomtörténet távlatáról.
A kánon szó eredeti, vallási jelentésén túl ma a köznyelvben többszólamú éneket jelent. Az ének hangokból áll, mégpedig eltérõ magasságú hangok hosszabb-rövidebb ideig megszólaltatott sora; az énekben az egyes hangoknak csak viszonylagos helye van. A dallam viszont csak idõben értelmezhetõ. Az idõt általában egyenes, lineáris kiterjedésben értelmezzük; holott ez a legdurvább absztrakció. Az idõ csomópontok rendszere, mely csomópontokat a megtörténõ dolgok jelentõsége, e jelentõség felismerése teszi nyilvánvalóvá. A kritikus feladata, hogy tanúskodjon az idõ egyneműsége ellen; a kritika feladata a jelentõség bizonyítása. Nem meglepõ, hogy az irodalomtörténettel szembeni általános, szakmai gyanakvás leginkább a jelentõség fogalmát kezdi ki. Látunk tendenciákat, melyek az irodalomtörténetet a linearitás, az egynemûség mentén kívánják rendezni. Ugyanakkor a kifejezetten nemzeti, egynyelvű irodalom történetével szemben is vannak fenntartások. Az érv az analitikusé: nincs olyan egyetlen nézõpont, amelybõl az irodalom összetett rendszere, valamennyi szerzõ, mű, műhely, koncepció stb. egyaránt belátható lenne; a nemzeti szempont pedig autoriter, nem autentikus. Igaz, hogy nem létezhet egyetlen, kizárólagos szempont. De ha szükséges, meg kell teremteni a leghasználhatóbbat, ahogy nagy formátumú elemzõk mindig is tették. A kérdés tehát nem az, létezik-e ilyen szempont, hanem az, hogy szükséges-e idõbeli távlatot nyernünk. Gyarapszik vagy szegényül a gondolattárunk, ha az analitikus elemzés által felkutatott értelemegységeket jól meghatározott szempontok szerint az általánosítás koordináta-rendszerében helyezzük el? Úgy vélem, az elõbbi. Németh László emlékezetes Ady-tanulmányában a magyar tagoló vers, a protestáns énekköltészet és az idõmértékes antik hagyomány metszetében helyezi el a nyugatos mester költészetét. E megnyíló távlat gazdagította Ady-értelmezésünket.

A kritikus legfontosabb kérdése tehát az, hogyan lehet érvelni egy-egy irodalmi mű jelentõsége mellett vagy ellenében anélkül, hogy itt és most minden ízében körüljárnám e műveletet, hadd ajánljak egy használhatónak tűnõ szempontot. Induljunk ki a gyarapodás fogalmából. Másutt utaltam már Roulez Proust-filmjének (In Search of Lost Time) metaforájára. Élete végén a halál angyala megjelenik egy szobrász elõtt, és beszámol neki élete tetteinek, eseményeinek értelmérõl. A halál pillanatában minden elrendezõdik, érthetõvé válik. De az angyal az életút értelmezésében meg sem említi azt az alkotást, amelyet a szobrász legfontosabbnak tart. Õ rákérdez: a fõ művemet miért nem említed? Azért, felel az angyal, mert ha a fõ műved értelmét feltárnám, akkor idõtlen idõkig errõl kellene beszélnem; és te soha sem tudnál meghalni... A műalkotást semmi más nem jellemzi inkább, mint jelentésének gazdagsága. Martin Heidegger a művészetet az ember történeti önmegértése szempontjából tárgyalja. Lehetséges egyáltalán önmegértés? Lehetséges; de egy biztos: ez az önmegértés az “önmaga”, a megértõ személy magánügye. A kritikának viszont a gyarapodás elvét kell számon kérnie az irodalmi műalkotás három megnyilvánulási módján: írás, mű, szöveg. Hogyan fejti ki az adott mű egy írásrendszer, egy irodalmi kultúra, egy beszédhelyzet, nyelvhasználat lehetõségeit? Milyen különbségeket jelent ez a korábbi mesterekhez, elõzõ munkákhoz képest? Milyen utakat elõlegez meg? A műközpontú, elemzõ értékelés híve vagyok, az irodalomkritikai műhely keretében a kortárs irodalomban is szeretném a gyarapodás, gazdagodás irányvonalait láttatni.

Hetente legalább egy, a fenti értelemben vett elemzõ kritika jelenik meg 2012 januárjától az Irodalmi Jelen Irodalomkritikai műhelyében. Műhely létrehozásához egy ember ereje kevés. A műhely szó csapatmunkát, állandó szerzõket és belsõ párbeszédet, egymásra való hivatkozást is sugall. Az elemzõ kritikák mellett szeretnénk visszatekinteni azon múltbéli csomópontokra, gócokra, szerzõkre, amelyek vagy akik ma is érvényes felvetésekkel, a jelennek szóló provokációkkal a kortárs irodalom megértését segítik. Harmadsorban rendszeresen közölt, személyes hangú irodalmi olvasónaplót várhatnak azok, akik a rovatot rendszeresen követik. Hadd idézzem ismét Balzacot. „Az írónak azt a célt kell maga elé tűznie, hogy erkölcsileg megjavítsa a maga korát, máskülönben csak hiú mulattatója az embereknek.” Ezt a feladatot egy kritikai műhely aligha tudja vállalni. De talán joggal  reménykedem abban, hogy szélesebb körben visszhangra találhat egy, a fentebb körüljárt koncepciót követõ műhely elemzõ gyakorlata. Az on-line folyóirat lehetõvé teszi a visszajelzést, az olvasói bírálatot és értékelést: a visszajelzéseknek örülni és azokra reagálni fogunk. Remélem, hogy az értő olvasó követi és értékeli majd próbálkozásunkat.