Biciklizéseink Aaron Blummal

Virág Gábor létrehoz egy írószemélyiséget, Aaron Blumm-ot, aki kreál egy alakot, Klárát, aki naplót ír képzelt vagy valós barátjáról, Török Zoliról, aki a vége felé egyre abszurdabb helyekről jelentkezik. Bódi Betti írása a Biciklizéseink Török Zolival című könyvről.

Biciklizéseink Aaron Blummal

Egy blog szépirodalomként való olvasása több szempontból is problémás. Előfeltételezi többek között, hogy az olvasó rendelkezik olyan háttérműveltséggel, amelynek segítségével el tudja dönteni, melyek a nagybetűs Szépirodalmi szöveg kritériumai. Emellett el tud tekinteni azoktól a járulékos elemektől (könyv-formátum, kiadó, kötetbemutató stb.), amelyek hozzákapcsolódtak a nyomtatásban élő magaskultúra képzetéhez. Nem Aaron Blumm az első, aki átteker a műfaji határokon Biciklizéseink Török Zolival című könyvével: 2008-ban a Magvető Kiadó megjelentette Spiegelmann Laura Édeskevés című regényét, amelyet egy blogger vagy bloggerina bejegyzéseiből válogattak össze, és főként polgárpukkasztó témája, nyelvezete, valamint a blogszférából való elrugaszkodása miatt felkavarta az irodalmi szférát.

A Csáth kocsit hajt után Virág Gábor alias Aaron Blumm, vajdasági prózaíró fittyet hányva arra a szokásra, hogy a születőben lévő mű részleteit folyóiratokban illik publikálni, ezzel – mondjuk úgy – előre bebiztosítva a kész írás helyét a kortárs irodalmi szférában, létrehozott egy blogot. Az így létrejött suspense-t megfejelte egy gondosan szerkesztett és Sinkovics Ede által illusztrált, a JAK – Sympo – Prae.hu összefogásában kiadott keménykötésű könyvvel. Nincs védőborító, se fülszöveg, az első pár lapon sem szerepel szerkesztőgárda, sem ajánlás, csak a lényeg: a szerző, a cím, az illusztrátor, és a kiadó(k). A kötet külsejében is a minimalizmus dominál: fehér alapon fekete betűk, a címbeli Cé egy elfordított, aranyszínű biciklikormány, a hátlapon egy kerékpár stilizált rajza, szemből, melynek kormánya szintén aranyszínű. Makacsul felénk tart, mintha azt szeretné, hogy felszálljunk rá.

A könyvet alkotó szövegek eredeti műfajukat tekintve tehát blogbejegyzések. Befogadásuknak menete lassú, hiszen két szöveg megjelenése közt időbeli rés van – nem úgy a könyv esetében. Egy délutáni olvasmánynak tűnik, mégsem javasolt a rohamléptekben haladás. A beszélő inkább egy kempingbiciklire ültet minket, komótosan tekerjük kiskerekűnket, miközben izgulunk a főhősnőért, vajon tud-e holnap, egy hét múlva, vagy egy év múlva is biciklizni Zolival.

Vagy szeretkezni, ez a kettő ugyanis néha összemosódik, mint ahogy szinte minden a naplóíró-bicikliző Klára szemüvegén keresztül – nemcsak a biciklizés és a szeretkezés, a tér és az idő, hanem ébrenlét és álom, képzelet és valóság is. A bejegyzéseket (a kötetben biciklizések alkotják az egyes fejezeteket) olvasva ugyanis egyre nehezebb eldönteni, hogy most éppen milyen állapotban szólal meg az elbeszélő. A Klárába vetett feltétlen bizalmunk megingathatatlan egészen addig, amíg meg nem jelennek világa további szereplői: a férj és az orvos. Mindketten arról győzködik, hogy Zolit csak képzeli, arra buzdítják, hogy szedje normálisan a gyógyszereit, sőt, a férje nemegyszer még be is zárja a szobába, mikor már kezelhetetlennek ítéli. Kinek higgyek? – kérdezheti magától az olvasó. Klára elmebeteg? Vagy a többiek azok? Esetleg Klára őket is odaképzeli? Vagy ez az egész egy férfi álma? Ki képzel mit és hova? Virág Gábor létrehoz egy írószemélyiséget, Aaron Blumm-ot, aki kreál egy alakot, Klárát, aki naplót ír képzelt vagy valós barátjáról, Török Zoliról, aki a vége felé egyre abszurdabb helyekről jelentkezik (például egy háremből), sőt, megszakad néhány biciklizés erejéig, és elbeszélőt vált, hogy aztán a végkövetkeztetést ismét Klára szájába adja.

A külön-külön akár novellaként is olvasható részek négy nagyobb blokkba rendeződnek, és minden egység (amint azt címük is mutatja) további biciklizésekből áll, melyek sorszámot kapnak, kivéve egy-kettőt (például a Zoli kocsit hajt vagy az én vagyok én, te vagy te című). A számok pedig nem mindig követik sorban egymást. Ez egyrészt az elbeszélő tudatállapotáról és beszámíthatóságáról, tehát szavahihetőségéről is árulkodhat, másrészt a klasszikus értelemben vett idő jelentéktelenségének érzetét kelti, és ezzel annak újraértelmezésére, újrarendezésére sarkallja az olvasót.

A kötetben a biciklizés és annak mitikus, rituális volta központi szerepet tölt be, minden e köré szerveződik: „Aki kerékpárra száll, az valójában keresztre feszül. A felülről alátekintő Szentlélek előtt világos, hogy a bicikliző azért vesz lendületet, mert hozzá (a Szentlélekhez) igyekszik, a föld színén bámészkodó hülyék szemében a kerékpáros egyszerűen csóró, akinek nem telik autóra, fajankó, aki arca verítékével, önerejéből röpíti önmagát...” idézi az elbeszélő Svetislav Basara regényírót. Klára, akinek nevét egyébként csak Az ötödik csöpp című zárófejezetben tudjuk meg, egyes szám első személyben mesél Török Zolival való viszonyáról, a közös biciklizésekről, a nemi vágyról és annak beteljesüléséről, a hiányérzetről, és mindezek lecsapódásáról a külvilág szemében. De talán a legfontosabb kérdés: ki az a Török Zoli? Erre a legkézenfekvőbb válasz: ő a Múzsa. A mindenkori ihletadó, aki a legprimitívebb módon, minden líraiságot nélkülözve, az ösztönök szintjén kommunikál. A szexualitás terepe magától értetődő, hiszen itt két különböző anyag teljesen és maradéktalanul egybeforrhat, és életet adhat valami újnak. Klára biciklizni akar, Aaron Blumm írni, az olvasó meg érteni szeretne.

Török Zoli és Klára kapcsolata tehát főként a szexualitáson alapszik, bár Klára, lévén nő, aminek hangsúlyozására a tipikus női karakterjegyek használata a legalkalmasabb, a kapcsolat érzelmi oldalát igyekszik megragadni, néha ömlengéssel határos szerelmi monológokban, ezzel szemben Zolit Klára leírásából inkább élvhajhásznak ismerjük meg, aki váratlanul magáévá teszi az imádott nőt – akár az ajtón belépve, akár imádkozás közben a templomban.

Ahogy haladunk előre az olvasással, a kezdetben készséges Zoli egyre gyakrabban eltünedezik, rövidülnek a szövegek is, majd A harmadik lehetőség című fejezettől már nem Klára mesél, hanem egy férfi, aki egy eszméletlen nő testét fikszírozza a kórteremben napról napra, fantáziál róla, ha nincs ott, kutat az emlékei közt, próbál választ találni: miért olyan ismerős neki? A közös biciklizés megszakítja a fejezet szekvenciáját, és talán itt kapjuk meg az egyik lehetséges kulcsot az olvasáshoz: „Csak ritkán jutok el a zónába. Ma viszont bejutottam, és majdnem bent is maradtam. Egy hatalmas virágot lépkedtem ki neked a hóba, így lett belőle hó, virág. Megnéztem felülről is, habár tudtam, nehezen fogok visszatalálni az időben. Ahogy lépkedtem, egyszercsak mellettem sétáltál a fehérségben… amikor kiértünk a zónából, az út végén ott állt a biciklink, amit már rég elveszettnek hittem.” A zóna nevét Az ötödik csöpp bevezető monológjából tudjuk meg: „Van egy hely a világon. Ha el akarok bújni a tekintetek elől, ide menekülök, itt várok Zolira… Zoli azt mondta, a hely neve Ogárka, én pedig hiszek neki.”

A zóna szó Tarkovszkij Stalkerének mágikus helyét idézi meg, melynek beemelésére nem ez az első eset a magyar irodalomban – Bodor Ádám a tarkovszkiji miliőt parafrazálja a Sinistra körzetben, vagy Térey a szó használatával idézi be mindazt, amit a Zóna jelent Az Ikrek gyászbeszéde című versében:

„ A Nulla Zóna: hely, leróni jókor
  Hóbortomért az elkésett adót -
Valósulandó vágyam a gonosztól
  Átrajzolt táj sakktábla-képe volt,
S kihűlt kataklizma-városokból
  Ereklyét hoztam, kézzelfoghatót.
A tapasztalat tisztasága lep meg,
Hogy nincsenek végleges sziluettek.”

A Zóna egy olyan terület, ahol az idő fogalma szubjektív, ahol a természet az úr, önkénye rajzolja sorsvonalunkat, és ha elég alázatosak és őszinték vagyunk, akkor és csak akkor lelhetünk rá bent boldogságunk kulcsára – ellenkező esetben megbüntet minket. Onnan visszatérve, a próbákat kiállva érdemeljük meg, hogy vágyaink teljesüljenek. Esetünkben a zóna neve Ogárka, ahol Klára és Zoli, író és múzsa, olvasó és szöveg egyedül barangolnak egymást keresve, ahol egymásra találnak, ahonnan kiérve ott állnak a biciklik, hogy tekerhessenek tovább.

A könyv még számos további rejtvényt kínál az olvasónak (egyszerű utalástól az intertextekig, az illusztrációk párhuzamos narratívájáról már nem is beszélve), melyeknek felgöngyölítése is további tereket nyit meg az értelmezésben. Ez, pontosabban az az általános tény, amely a detektívregényeket és a helyszínelős sorozatokat is ugyanúgy életben tartja, miszerint az emberek szeretnek rejtvényeket megoldani, már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy Aaron Blumm könyve élvezetes olvasmány legyen laikusnak és hivatásos irodalmárnak egyaránt. Ám amiben legnagyobb ereje rejlik, az lehet a buktatója is: ha az olvasó nem fogékony a néha meglehetősen kusza szálak kibogozására, az egység könnyen megbomolhat, a szöveg, pontosabban Klára világa széteshet. Bár lehet, hogy nem is muszáj feltétlenül egésznek lennie.

Az illusztrációk a Biciklizéseim Török Zolival című blogról származnak.

Aaron Blum: Biciklizéseim Török Zolival. JAK – Sympo – Prae.hu. 2011.

Bódi Betti