Kritikaínséges idő, avagy revizor marad-e a Revizor
Csáki Judittal, a Revizor főszerkesztőjével beszélgettünk többek között arról, képesek-e tovább működni, mi a véleménye az NKA döntéséről, és hogyan lehetne az online kulturális lapok presztízsét növelni.
A Revizoronline Kiadói Nonprofit Kft. az NKA-tól összesen 9,2 millió forintot kapott 2012. évi működéséhez. Ez a megítélt támogatásokat áttekintve nem mondható alacsony összegnek. A Litera.hu irodalmi portál pedig 8 milliót. Miért érzik úgy, hogy politikai okok miatt szűkmarkúan bántak Önökkel?
A 9.2 millió forint lehet nagyon sok, és lehet a működést ellehetetlenítően kevés – nyilván egyetértünk abban, hogy ez erősen relatív. A „megítélt támogatások” az utolsó szempont, amihez viszonyítani érdemes; azok közt ugyanis van olyan 800 000 Ft, ami – egyéb tényezők figyelembe vételével – nagyon sok, túl sok. Kedves Irodalmi Jelen, kérlek, olvassátok figyelmesebben: azt írom, hogy NEM politikai okok játszanak szerepet a Revizorral kapcsolatos döntésben, és ezt így is gondolom. Ma még. De a kollégiumok összeállításában olyan politikai egyoldalúság van (kivételek mutatóba, „méregfog” ellen, részletek pedig az elnöknek szóló levélben), ami a jövőre nézvést aggályos. Akkor is, ha a döntésekben nem realizálják.
A Litera támogatási összege is botrányosan alacsony. Ők túlnyomórészt irodalommal foglalkoznak, azon belül viszont minden műfajban adnak nívós tartalmat. A Litera a mai magyar irodalom fontos gyűjtőhelye. Cikkeik-írásaik egy részében neves szerzők ingyen közreműködnek. Nincs rendjén. A Litera látogatottsága jó, „szórása” nagy. Ár–érték viszonyt nézve is többet érdemel.
A Revizor felületén L. Simon Lászlónak írott nyílt levél megemlíti, hogy 24 millió forintra számítottak. Nem érzi irreálisnak ezt az összeget mind a mostani támogatásokhoz, mind az előző évi juttatásokhoz képest?
Részben a fenti válasz szól ide is: a 24 millió lehet sok, kevés, és éppen elég – attól függ, mire költik. Négy évvel ezelőtt a Revizort az NKA indította el (ez az ötödik évünk) – két legyet ütvén egy csapásra: egyrészt az ÁSZ (Állami Számvevőszék, nem is tudom, van-e még ilyesmi) számon kérte rajta a döntések, pénzköltések szakmai ellenőrzését (a számszaki ugyanis mindig megtörténik, igen alaposan); másrészt 2007 végére nyilvánvaló lett, hogy még az országos napilapokban is erősen visszaszorul a szakmai művészetkritika, nem beszélve arról, hogy a nyomtatott kulturális szakmai lapok példányszáma folyamatos és erőteljes esést mutat. Valamint: az NKA fölismerte azt, hogy a támogatott projektjei, „termékei” sokszor visszhangtalanul hullnak a semmibe. Igen, számunkra ez áldott pillanat volt: 30 millió forintból fölépítettük a portált, elindítottuk, és egy évig működtettük az oldalt, közöltünk ezerkétszáz kritikát, akkor még szinte kizárólag olyan eseményekről és alkotásokról, amelyek NKA-támogatásban részesültek. A következő években ennél kevesebbet kaptunk: 20-25 millió forintot – és mivel a rovatstruktúránk szerint majdnem az összes kollégiumhoz tartoztunk volna, a Kiemelt kulturális eseményeknél pályáztunk, ugyanis pályázni csak egy kollégiumhoz lehetett. Jankovics Marcell – tán holmi bundát sejtve a „kiemelt” státusz mögött, tán egyéb pragmatikus okokból – tavaly a színházi kollégiumhoz rendelte a Revizort, amely – érthetően, teszem hozzá gyorsan – a színházi kritikáinkat támogatta 5 millióval, hiszen pénzt nem kapott velünk. De mivel az előző évről a támogatás átnyúlt a következőre, igen nehezen, de átvészeltük 2011-et is. És tavaly még szponzorunk is akadt – idén nincs rá esély, rajtunk kívülálló okok miatt.
Ami az összeg nagyságát illeti: évi ezer kritikáról van szó. Számoljátok össze, hogy egy szakmai havilapban egy évben hány kritika jelenik meg (és most ne figyeljetek arra, hogy hány emberhez jut el, mennyien olvassák). Ha tíz – hát sokat mondtam. (És nem becsülném le egy másodpercig sem az egyéb cikkeket, tanulmányokat – csak éppen a Revizor a kritikára szegődött.) Vegyétek hozzá – hisz jól ismeritek például az irodalmi terepet –, hogy a kiadók, szerzők és a közönség mennyire kritikaínséges időket él.
Milyen vészforgatókönyvet dolgoztak ki?
A legkézenfekvőbb vészforgatókönyvünk van: pályázunk miniszteri támogatásra, hogy tartani tudjuk az évi ezer kritikát, a megszokott nívón. Ha nem sikerül, akkor baj van. A mennyiséggel számos okból nem tudunk alámenni: a napi négy kritika vonzza a kulturális portálhoz képest magas olvasószámot, valamint a keresőmotorok – például a Google – segítenek abban, hogy nálunk a cikkek nem „tűnnek el” akkor sem, ha „leesnek” a főoldalról, és olvasottságuk fokozatosan növekszik. Mindkettő záloga a napi erőteljes frissülés, a napi négy kritika. Vagyis: bízunk a döntéshozók bölcsességében, belátásában és a kultúra (benne a kritika) iránti elkötelezettségében. Mást nem tehetünk. És bízunk abban is – ugyanis e téren bizalmatlanságra semmi alapunk –, hogy jövőre a kurátorok már a terep alapos ismeretében és kidolgozott szempontrendszer birtokában fognak dönteni, amikoris nincs mitől tartanunk.
A Revizor címlapjának egy részlete
Reklámok megjelentetése megoldaná-e a helyzetet?
Nem. A Revizoron megjelenő reklámok – bannerek – mind fizetett hirdetések. A kattintás-számunk a nagy hirdetők ingerküszöbét nem éri el, ők napi többszázezernél kezdenek rácsodálkozni egy felületre. Hirdetőink azok, akiknek a mi jól körülhatárolt olvasóközönségünk (kultúrafogyasztó, kritikaolvasó, többnyire magasan kvalifikált értelmiségi, köztük rengeteg művész) érték – ők többnyire maguk is szegények, és sújtja őket a jelenlegi, nem kifejezetten kultúrabarát atmoszféra. A hirdetési tarifák a neten amúgyis alacsonyak – ebből legföljebb az éves működés öt százaléka vehető be.
A Revizor tudvalevőleg viszonylag magas honoráriumokat fizet szerzőinek. Ez garantálja a minőséget?
Tudvalevőleg??? Hát ez jó hír. A Revizor: fizet honoráriumot. Ez hovatovább tényleg ritkaság. Amikor elindítottuk a portált, megállapodtunk a „nem-fizetési” sorrendben: legelőször magunknak (szerkesztőknek) nem fizetünk (ez immár gyakorlat), aztán a szerzőknek. Nekik fizetünk: nagyjából 3.000 forintos flekk-honoráriumot (Egy flekk kb. 1800 karakter. Egy szövegszerkesztőben 12 pontos betűvel, 1-es sorközzel teleírt A4-es lap szövege körülbelül 3 flekk.- Szerk. megj.). Ez sok lenne? Én nagyon kevésnek tartom – szeretnénk megemelni. És igen, ha már rákérdeztél: nálunk „erős” szerkesztés folyik, sokszor adunk vissza cikket, köszöntünk már el szerzőtől színvonal-problémák miatt – vagyis a honorárium és a színvonal közt van némi összefüggés, akkor is, ha pozitíve nem mindig tudjuk realizálni.
Megkockáztatható-e a kijelentés, hogy Magyarországon megalázóan alacsonyak a kulturális publikációkért fizetett honoráriumok?
Megkockáztatható – és hát nincs is nagy kockázata a kijelentésnek, már ha az igazságtartalmát vesszük alapul.
A kulturális újságírás melyik területén hiánypótló a Revizor?
Ez a fentebbiekből kiderül: a kritika. Amihez hozzátenném azt is, hogy a többműfajúság. Ami azért érték, mert ha egy színházbarát olvasó kattint a színikritikánkra, és ott látja mellette a Szépművészeti legújabb kiállításáról szóló kritikát, vagy az Ulickaja legutóbbi könyvéről szólót, akkor nagy eséllyel arra is rákattint, vagyis átjárást kínálunk a művészeti területek közt. Szerencsére az utóbbi években egyre több vegyes, illetve több profilú online tartalomszolgáltató portál keletkezik – a nyomtatott sajtótól eltérően mi általában partnernek tekintjük egymást, ha lehet, együttműködünk, és többnyire lehet. Például: kritikáink végén odagyűjtjük az adott tárgyról szóló egyéb kritikákat, az olvasó mind teljesebb körű kiszolgálása érdekében. És voltak közös „akcióink” is; egy-egy nagyobb horderejű esemény idején közösen – vagyis mindannyian – fókuszálunk az adott dologra, mert hisszük, hogy nem egymás elől, hanem egymásnak szerezzük az olvasókat.
A Revizor archívumában – kereshető, hozzáférhető – immár több mint négyezer kritika van. Ebből elég éles és alapos kép rajzolódik ki az elmúlt évek kulturális arculatáról. Ott van benne a közelmúltunk. Kár lenne eldobni – és kár lenne nem bővíteni tovább.
Az előbb említett nyílt levél különbséget tesz az élő online irodalmi lap és a pdf-formátumú fájlokkal dolgozó archívumok között. Hogyan definiálná az online kulturális folyóirat fogalmát?
Ez elég egyszerű: online lap az, amelyik online tartalmat közöl. (És innen kezdve lehet mérlegelni, hogy mennyit és milyent.) Az az archívum, amelyik az off-line tartalmat teszi online is elérhetővé (kereshetővé többnyire nem, vagyis a hozzáférhetősége limitált), az nem online lap. A „fölpakolt” pdf-ek az elektronikus tördelőprogram produktumai, vagyis mindenképpen megképződnek a nyomdába adás előtt, tehát semmiféle plusz-munka, originális tartalom nincsen bennük.
Milyen lehetőségeket lát arra, hogy online kulturális lapok hatékonyan érveljenek amellett: ésszerűbb, mérhetőbb és „kifizetődőbb” a működésük, mint a legtöbb nyomtatott folyóiratnak?
Erre először is szándék kellene, mármint az alapos végiggondolásra, a döntnökök oldaláról. Hiszen a helyzet nem úgy áll, hogy „francba” a print lapokkal, vonuljon át mindenki a netre. Nemcsak azért, mert a hagyomány tiszteletet érdemel, hanem mert például a szépirodalmat is közlő folyóiratoknak egyelőre természetesebb közegük a print. Egyenként kell tehát mérlegelni, mi hol van jó helyen. És jó, ha ebben a mérlegelésben kisebb súly jut az olyan szempontoknak, mint hogy „megszoktuk, hogy van egy szerkesztőségünk, oda jó bejárni, ott ül egy titkárnő, és hát a telefon, a postaköltség, stb.” – ennek az ideje tényleg lejárt. Amúgy pedig az érvek adják magukat: „ránézésre” látható az online lapokba beletett pénz. Látható, hogy mennyi és milyen tartalom keletkezik belőle, látható, mennyi megy el az infrastruktúrára, a járulékos rezsire, hiszen közvetlenül és közvetve megjelenik a monitoron. A szerzői honorárium mellett van szerkesztői honorárium, van dologi költség (ez a Revizor esetében legalábbis tetemes, hiszen a vidéki eseményekről, kiállításokról, fesztiválokról szóló kritikáknál utazás- és szállásköltség van, a színházaknál, hangversenyeknél jegy[ugyanis a közhiedelemmel ellentétben Magyarországon a kritikus sem ingyen megy ezekre a helyekre], a cd-knél, kiállításoknál cd-, illetve katalógusköltség), aztán könyvelés, bank, egyebek, vagyis a cég fenntartása, és arról nem beszélek, hogy komputeren dolgozunk, ami nagyjából két év alatt „leírja magát”, és internetet, telefont fizetünk; ezekről azért nem beszélek, mert saját magunk fizetjük, és ez sincs rendjén.
De a fontos az, hogy ez mind látható és átlátható, méghozzá bármely komputeren, elég egyetlen kattintás. Legalábbis számunkra, akik ilyesmivel foglalkozunk – és remélhetőleg előbb-utóbb az lesz a döntnökök számára is. Ha ránézek egy nyomtatott lapra, megkérdezem az eladott példányszámot (bár meg is saccolom, ismerve a piacot), és kis tévedéssel megmondom, mibe kerül. És megnézem, milyen területet fed le, annak milyen súlya van a kulturális életben – vagyis mennyit ér meg a támogatása. Van olyan eset, hogy egy lapnak akkor is meg kell jelennie, ha negyvenen veszik meg, mert annak a negyvennek is joga van a saját lapjához. És ezt is támogatni kell.
Az kiderül a cikkből, hogy L. Simon Lászlót nem tartja alkalmasnak az NKA vezetésére. Mi a véleménye a kurátorokról? Hiszen az Ön által hiányolt szempontrendszert nekik kellene „helyettesíteni”…
A frissen kinevezett kurátorok kinevezésük után két héttel döntöttek – a folyóiratok esetében – 350 pályázatról. Ha éjjel-nappal ezzel foglalkoztak, akkor sem lehetett idejük arra, hogy mindet elolvassák, mindegyiknek utánanézzenek. És hát nem a döntéssel kellett volna kezdeniük, hanem annak a szempontrendszernek a megvitatásával, amelynek a töredékéről itt fentebb beszélek. Aztán kidolgozni egy stratégiát, megosztani a megosztható munkát, és utána alaposan tanulmányozni a pályázatokat. És vitatkozni, mérlegelni – dönteni.
A kurátorokat nem ismerem – remélem, ők előbb-utóbb ismerni fogják a Revizort. Egyikük tisztességében, elkötelezettségében, odaadásában sem kételkedem. És tudom, hogy többen közülük kényelmetlenül érezték magukat a mostani döntési helyzetben, mert minderre, amit itt felsoroltam, nem volt idejük. Pedig – és ezt mindegyikükről feltételezem – azzal a céllal fogadták el a fölkérést, hogy becsületesen és alázatosan fognak eljárni. De ez most nagyon sürgős volt – ezért erre az NKA elnöke, L. Simon László nem adott nekik lehetőséget. Hogy miért volt sürgős, azt megírtam az L. Simon Lászlónak szóló levélben.
Nem kérdeztétek, de elmondom: nagyon fontosnak és hasznosnak tartom, hogy elindult – legalább köztünk – egy beszélgetés arról, hogyan kellene fölépülnie egy állami kulturális mecenatúrának. Apró részletekről szólaltunk meg eddig: nem kérdeztetek rá a kollégiumok összeállításának módjaira, a kulturális területek újdonsült összevonásaira, szétszabdalásaira, a döntések következményeire, utóéletére – ezek mind megérnének egy-egy misét. Remélem, a diskurzus folytatódik; remélem, hogy megszólalnak mások is. A Revizor minden esetre szívesen ad helyt és helyet minden megszólalásnak.
Kapcsolódó anyag:
