Történelem, evolúció, magyarok – Csaplár Vilmos a Páholyból

Csaplár Vilmos új kötetében ugyanolyan természetes jelenségként kezeli a titkosszolgálatok működését, mint az államalapítás óta létező törésvonalat annak a közösségnek a sorsa alakulása szempontjából, melyet úgy hívnak: magyarok. A Pallas Páholy estjén az író beszélt művéről.

Történelem, evolúció, magyarok

– Csaplár Vilmos a Páholyból

Csaplár Vilmos könyve címét könnyű eltéveszteni, szinte „adja magát”, ahogyan az íróval való beszélgetés során egyszer Kőrössi P. József is így utalt rá: A magyarok története. Csaplár azonban gyorsan helyesbített: nem, nem a „története”. A magyarok (alcíme szerint: Az államalapítástól a 2010-es választásokig) nem történelemkönyv, hangsúlyozta az író, és mint az est során elhangzottakból leszűrhettük: egy az egyben le is számol a hagyományos történetszemlélettel.

Csaplár esszét írt, mégpedig, elmondása szerint, az esszé gyökereihez, eredeti jelentéséhez visszanyúlva: egy elméletet próbálgatott végig a történelmen, vajon minden ponton helytálló marad-e.  S hogy mennyire nem történelemkönyv, azt a megbontott kronológia is jelzi: azért az ’56-os forradalommal kezdődik a kötet, mondta el Csaplár Vilmos Kőrössi P. József kérdésére, mert a reformkor után (és a reformkorból merítve) ez volt a legjelentősebb szakasza a magyar történelemnek.

A hagyományos kronologikus szemlélet lebontásához Spenglernek A Nyugat alkonyában megfogalmazott civilizáció-szemlélete volt a minta, de erre alapozva sikerült az összes többi, Csaplár megfogalmazásában: elhibázott történelemszemléletet kiküszöbölni, legyen az az egyén felelőssége vagy a történelmi szükségszerűség elmélete, vagy a Kőrössi P. által firtatott „érzelmi döntések” kérdése. „A történelem az Egésznek, a természetnek a része, nem kell vívódnom azon, hogy valami szükségszerűség eredménye-e vagy érzelmi döntés” – mondta Csaplár Vilmos.

Így aztán kulcsmondattá vált az író szájából bizonyos konkrét történelmi helyzeteket firtatva, hogy „ez egy természetes folyamat”: például a forradalmaink ideig-óráig tartó, majd elenyésző dicsősége, vagy a vezető személyiségek „kiválasztódása”. A kifejezés hangulata nem véletlenül utal az evolúcióra: Csaplár alapvetően történeti-társadalmi evolúcióként, organikus egészként tekinti a magyarok sorsát – ahogyan más népekét is. Az író nem titkolta, hogy az Élet és Irodalomban például alaposan félre is értették, és evolucionistaként aposztrofálva munkáját az eugenikán keresztül Mengeléig jutottak a téves rokonításban. Holott szó sincs arról, hogy a beavatkozás szükségességét hirdetné – hangsúlyozta Csaplár, de még csak érzelmi viszonyulást sem akart semmiképp mutatni akár a múlt, akár a jelen történéseivel kapcsolatban – amiképp Kőrössi P. József rákérdezett, hogy jól érzékeli-e olvasóként: valóban dühvel írta-e a kötet bizonyos fejezeteit?

Az elmúlt évek politikai fordulatait elemezve szándékosan nem használt neveket, mondta el Csaplár Vilmos, mert egyrészt nem a személyeken van a hangsúly, hanem a jelenségeken, másrészt a távolságtartás a jelen szereplőitől (épp ugyanúgy, mint a múlttól) a könyv egységes szemléletrendszerét segíti. A rendszerváltás utáni két politikai pólus kialakulását például abból az alapszituációból származtatja – magyarázta az író –, amikor egy, a Bibó-kollégiumban kitört botrány során be kellett volna jutni a „felforgatók” szobájába a távollétükben, tudtuk nélkül, és egyesek szerint ezt meg lehetett tenni, mások szerint nem. A későbbi egyezkedések során, a posztok „leosztásakor” volt, aki azt hitte, hogy ezek egyezséggel elrendezhető kérdések, míg volt, akinek már akkor nyilvánvaló volt, hogy nem fog egyezkedni.

A könyv kulcsfogalmát az író a működésben látja: ha a történelem során a rendszer működése veszélybe kerül, mindig a helyreállítás az elsődleges reakció. Ilyenkor az energiák oda tömörülnek, ahol a leginkább működőképes egységek maradtak: tipikus példái ennek a titkosszolgálatok. Ezért is nevezi a kötetben a szovjet utóterületeken létrejött gyakorlatot „titkosszolgálati kapitalizmusnak”.

Az egyik, szinte megtörhetetlen örökség a magyar politikában (azaz a történelemben) Csaplár szerint a kettéosztottság, vagyis, hogy folytonosan egy törésvonal két oldalára próbálnak besorolni, kényszeríteni mindenkit – nincs köztes létezés. Paradox módon saját könyve sikerét is egy lehetséges kudarcban látja, fogalmazta meg némi iróniával a szerző, azaz: már most látszik, hogy egyik oldalon sem tudnak vele mit kezdeni, így tehát valamiképp beteljesül célja, üzenete – hogy ne legyen kisajátítható, hanem az általános jelenségeket ragadja meg.

S hogy miért  a reformkor lett egy azóta is konszenzusosan, folyamatosan hivatkozott és szimbólumnak tekintett időszaka a magyar történelemnek? Csaplár Vilmos az akkor vezetőkké váló személyek különleges alkalmasságában látja a magyarázatot.

És ha igaz az író elmélete, miszerint a mémekhez hasonlóan a történelem során úgy adunk át egymásnak bizonyos dolgokat, üzeneteket, hogy nem is tudunk róla, még egy új reformkor eljövetelében is bízhatunk.

Laik Eszter