„Kinézik belőlem, hogy nyitva állok a reményre”
Payer Imrét kérdeztük a József Attila-díj kapcsán arról, mit jelent ma népköltőnek lenni, divatos-e még a bohémszerep, és apafigurának érzi-e magát.
Szomorú közhely, hogy a költő nem tud megélni a verseiből Magyarországon. Hogyan küzdesz meg ezzel a közhelyzettel?
Hagyományos beilleszkedése a költőknek a munka világába az újságírói vagy a tanári pálya. Mindkettőt gyakoroltam. Mivel nemcsak művelni, de – ha nem is magyarázni – értelmezni kívántam a csodát, doktori (PhD) fokozatot szereztem irodalomtudósként.
Hol van most a benned élő irodalomtudós?
Rendszeresen szerepelek tudományos konferenciákon, tanulmányaim könyvekben is megjelentek, a legutóbbi éppen a nyári könyvhéten várható.
Milyen indíttatásból lettél költő? Milyen a viszonyod ma a lírához?
Nagyon komolyan indultam neki a költői pályának. Belülről jött, nagyon mélyről. Éreztem, hogy van valami, amit létre tudok hívni, és a költészet közegének nyelviségében jönne létre. Valami erőáramlás is jár vele, akármilyen bizonytalan konstellációk következnek, ez az erőáramlás, ez mindig ott van a legmélyén, nem változik. Ebből, innen érzem, hogy igazam van, hiteles, amit csinálok. De nagyon fontos, hogy nem szabad elfelejteni a kezdetet, a forrást. Abban nincs semmi spekuláció, az agyalások, technikák ebből következnek, a társadalmi és elméleti gondolatok, a stratégiák, kalkulációk – nem lehet megfordítani az irányt. Mondok egy bizarr példát. Az ókori Rómában azok mehettek gladiátornak, akik amúgy is bunyós temperamentumú, erős férfiak voltak. Ezután kerültek be a rendszerbe, ezután jött a kiképzés, a versenyek, a körülmények megszervezése, a fogadások stb. De ez már a következmény volt, a második lépés. Szerintem a költői pálya is hasonlít ehhez. Az ember eleve annyit érez, hogy írni kell. Ha célba ért, akkor is tovább, folyton jön egy ilyen áramlás. Várom, hogy érkezik, érzem, ahogy közeledik, és biztosan érzem, amikor itt van – az érzés, ez kezdettől ott van. Más fecsegni egy szót valami társaságban, és megint más átélten átgondolni azt, mondhatni nemcsak az aggyal, hanem minden porcikámmal, egész valómmal.
Nem mintha nem lennél fiatal, de a huszonéves generáció körében is gyakran látni téged. Az egyik legmegszólíthatóbb figurának tartanak, és úgy látom, fontos nekik a véleményed. Minek tulajdonítod azt, hogy egyszerre lettél egyfajta apafigura és a kocsmai beszélgetések alatt támaszt nyújtó jó barát?
Ha én Kolumbusz korában Spanyolországban élek, akkor megkerestek volna, akarok-e felszállni a Santa Maria hajóra. Ez alkati kérdés. Valahogy kinézik belőlem, hogy nyitva állok a reményre. Valószínűleg ezt a világhoz való viszonyt érzik meg bennem. Elismerik, hogy van tapasztalatom. Aki beszél velem, annak igénye van erre a beszélgetésre, töltekezni kíván.
Hegedűs János portréja Payer Imréről
Miért kell számos magyar költőnek legalább hetente kétszer lerészegednie?
Mért kéne? Manapság reprezentációból inni begyöpösödöttség vagy giccs. Aki kötelességének érzi az ivást mint társadalmi státuszt, az tulajdonképpen begyöpösödött társadalompolitikailag, a Kádár-rendszerben ragadt. Akkor járta az a szóbeszéd, hogy az értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Ha nem ezért teszi, akkor egy még korábbi, úgynevezett bohém-szerepet akar felújítani, ami igazából a XIX. század és XX. század fordulójának volt a sajátja. Ez a fajta piálás ma már giccs.
Mennyire kell a lírának idomulnia a közízléshez? Fel lehet-e adnia egy költőnek az intellektuális költészetet, hogy népköltővé váljék?
Ezek inkább társadalmi fogalmak, nincsenek összefüggésben a költészet lényegével. A közízlés a kultúrához tartozik, a költészet a művészethez. Utóbbit levezetni az előbbiből tulajdonképpen nem lehet. Ha valaki mégis ere törekszik, akkor az inkább valamiféle szerepzavarra utal vagy társadalmi karrier-vágyra. A lírának a nyelvi és lelki kreativitás a lényege, nem a megfelelési hajlam. Ha pszichológiai a kérdésed iránya, és úgy érted, kiállnék-e a széles nyilvánosság elé, akkor azt válaszolom: miazhogy!
Akkor hogyan lehet ma Magyarországon „népköltészetet” csinálni?
Hadd mondjak egy ellentmondást. Ma a népköltő globalista. Hiszen a tömegkultúrához akar tartozni, az meg inkább globális vonatkozású.
Szeretnél-e globalista népköltő lenni, vagy jó az eddigi szűk pesti közeg?
Én örülök, ha olvassák, hallgatják a költeményeimet, ha elgondolkoznak rajtuk, ha hatnak. De nem vagyok programszerűen globalista, hiszek a magyar nyelv erejében. Így viszonyulok ehhez, nem földrajzilag és nem ideológiailag.
A fehér cápa éneke, amely válogatott verseidet tartalmazza, 2009-ben jelent meg. Mikorra várhatjuk a következő kötetedet, és milyen témákat feszegetsz benne?
Egyre inkább körvonalazódik az új kötetem. Persze, babonából nem szívesen beszél erről az ember. A személyes és egyetemes korszak olyan világát akarom létrehozni, amely a nyelvvel történő költői léttapasztalatban alkotódik. Hiszen nemcsak a kezemmel, a tudatommal, hanem egész létemmel alkotok. Ez van olyan erős, mint egy fogalmi világrendszeré, és mégsem fogalmi. Hanem egy erős jelenlét.
