Irodalmi Jelen

Szalonnaképes irodalom

2012. június. 11. - 08:13

KÖNYVHÉT

Magyarország délkeleti csücskében látványosan mélypontra jutott a magyar irodalom. Az érintett költőket mégsem gyötörte alacsonyrendűségi érzés, inkább határtalanul élvezték a helyzetet.

Szalonnaképes irodalom

„Kissé elfogult” beszámoló A Mélypont ünnepélyéről – Tiszasziget, 2012. június 6.

A földtörténet és a történelem úgy intézte, hogy Magyarország legmélyebb pontja a magyar, a szerb és a román határok találkozási pontjához került. Sokáig úgy tartották, hogy ez a „legalja” Tiszasziget külterületén található, ki is alakítottak egy Mélypont emlékhelyet, turistapihenővel, tavacskával, tűzrakó hellyel, faragott emlékoszloppal; az újabb mérések azonban rámutattak, hogy a legmélyebb pont nem itt, hanem a Tisza túlpartján fekvő Gyálarét és Röszke közötti, Lúdvár nevű területen fekszik. A különbség nyolcvan centiméter, nagyjából annyi, amennyi a tejfölszőke Orcsik Julcsi magassága, aki a Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál könyvhétre ütemezett felolvasóestjének legfiatalabb hallgatója lett. A szervezők az esemény címét Pilinszkytől kölcsönözték, A mélypont ünnepélye nyitósoraiban megfogalmazott kérdésre pedig („Az ólak véres melegében / ki mer olvasni?”) a válasz ezúttal Győrffy Ákos, Kollár Árpád, Krusovszky Dénes és Lanczkor Gábor volt.

Julcsi és a fesztiválhangulat

A tetthelyet megközelítve aztán az embernek némileg ambivalens érzései támadnak, hiszen a Mélypont emlékhelyhez vezető földút tulajdonképp egy kisebb emelkedővel torkollik céljába – ezt a tényt az eleinte moderátorként megszólaló Kollár Árpád is mosolyogva teszi szóvá. Tőle tudjuk meg azt is, hogy az alapkoncepció szerint olyan szerzőket hívtak meg mára, akik tájversekkel erősbítik a már-már rousseau-i visszavonulást a természetbe, melynek azonban lehet bármily lágy is az öle, a kultúrcsempészek védjegyévé vált megafonos riogatás ezúttal sem marad el.

A környező erdőről egy fakerítéssel szelték le az emlékhelyet, mi pedig a padokon ülve hallgatjuk Krusovszky Dénes egyszerre alkalmivá vált sorait: a kérdés adott, tudniillik „[e]gy léckerítés az erdőben […] mit választ el, mitől és miért”, hiszen „a kettő egy volt mielőtt ezt / valaki ide építette”. A felvetett probléma Julcsikát indíthatta meg a legjobban, ugyanis az eddig pompás hangulatban szemlélődő kislány hirtelen hangos nyűglődésbe kezd, Dénesnek azonban erre a kissé kakofón nyöszörgésre is megvan a megfelelő, nekünk címzett válasza: „A harmónia hiánya mindenesetre / nem jelenti azt, hogy amit hallasz, nem zene”.

Győrffy Ákos és „féltékeny” közönsége

Győrffy Ákos felolvasását már többen is a fűbe heveredve hallgatják, az egyik vers szerint „talán mert / agyonnyomná őket az ég, a nagyon közeli / ég”. Kisvártatva „[e]gy mondat kering lassan fölfelé, felszívódik / a zivatarfelhőben”, mialatt „egy bagoly megvillanó szárnya a szúnyoghálóra keni a holdat”. Szúnyogháló itt nyilván nincsen, ami ellenben meglepő: szúnyognak híre sincs. Ákos szerint „[a] nők féltékenyek a hegyekre. / Összeszorított szájjal ülnek a tévé előtt, a férfiak pakolnak a hátizsákba. Hétre itthon leszünk, mondják, és éjfélkor még nincsenek sehol”. Kollár Árpád szerint Ákosnál a tájköltészetre számítani lehetett, a gender viszont már hab a tortán; majd megjegyzi, hogy mi pedig féltékenyek vagyunk Ákosra, mert Szeged környékén sem hegy, sem nagyobb erdő nincsen.

Mikor Árpád olvassa verseit, Julcsi már régen megnyugodott, így helyette „[n]yűglődik a borostás táj”, noha „[v]an valami könnyed vigasz a fák nevében”. A fiatalabbak megtudhatják, hogy az ember Harminc fölött, ha szőlővesszői elfagynak, helyettük „káposztát ültet, mogyorót, szomorúfüzet / – lombját széthasogatja az éles július fénye. / Nem ír, csak olvas”. És olvasna Árpád a notebookból is, „ha a Windows Starter is úgy akarná”, a technika azonban, úgy tűnik, zavarba jön a városon kívül, a tisztások idegenében. Amíg keresgél a számítógépen, megjegyzi, hogy „a hegy-függés nálunk kardinális”, fel is olvasná a Szent György-hegyi szakaszokat, ám a szövegfájl valahol elkeveredhetett, „valaki adja vissza a hegyeimet!” – kockáztatja meg tréfásan a határmenti felhívást.

Kollár Árpád és Krusovszky Dénes

Lanckor Gábor verstolmácsolása átmenet az este zenés programjába, Lengyel Zoltán bendzsóval, Orcsik Roland ütőhangszerekkel kíséri a felolvasást, melyet követően akusztikus koncertet ad a Médeia Fiai (Kollár élce szerint „Fattyai”). A Magyarország Mélypontja című verset hallgatva még előbukkan „Csontváry ölyve és Dürer // nyula, füvek, hüllők, akácok és ostorfák”, majd „[f]ehér felhő mögé oson // a nap, sűrűbb sötétzöldre takarva / ki a tájból a fáknak tövises bozótját”, mígnem „elnyílik a táj, / akár egy vulva: só és kő és víz”.

A Médeia Fiai is természetérzékenységéről tesz tanúbizonyságot, az egyik dal szereplőjének elmondása szerint ugyanis „[a]mikor felnőttem, kutakat mérgeztem. / Amikor megfogtak, mondtam: »Nem vétkeztem. / A mérgezett kút a törvény ma itt.« / És vártam a folyók hullámait.” A táj többnyelvűségére pedig a következő sorokkal reagálnak: „porszemcsék csillogtak a reggeli napsütésben, számolni kezdtem őket hangosan, szerbül”, hiszen „annyi a nyelv, ahány csillag a táguló, üres jelentésűrben”. „Ígéretes karrier előtt állnak a fiúk” – állapítja meg Krusovszky Dénes. „Csak nem látják a karriertől az erdőt” – teszi hozzá valaki. A kellemes koncert különös hangzását nagyban meghatározzák Orcsik Roland hangszerei, a fakanálból, biciklicsengőből, valamint a mélytelepről összeszedett, különböző rozsdás csövekből, szerszámokból, gépelemekből, deszkákból összeállított szett, melynek darabjait kétszázas szögekkel szólaltatja meg. A gongot állítása szerint a Vaterán ütötte le, tapasztalataink szerint pedig a koncerten még jó néhányszor.

Zenél a Médeia Fiai

Petró Annamari kiváló szervezői kvalitásait is bizonyítva a muzsika mellé édesanyja pogácsáit kínálja körbe. A koncerttel záruló hivatalos programot Lanczkor Gábor konferálja le („Fogyasszon mindenki!”), s bár Orcsik Roland tesz egy próbát a folytatásra („Gábor, nem akarsz még felolvasni?”), a kísérlet a pogácsa hamvaiba hal („Nem.”). A jó levegőn ugyanis hamarabb megéhezik az ember, vár már a kenyér, a hagyma, a paradicsom, a krumpli, a szalonna, vár a nyársalás.

A Kultúrcsempész Sínbusz Fesztivál a hagyományos októberi programját végképp kinőve az idén is már nem először bizonyítja, hogy az irodalmat és a művészeteket happeninggé kell tenni; igazi fesztiválhangulat kerekedik a tábortűz mellett, a zsíros kenyér és sültszalonna mellé fogy a sör és a pálinka, füstöl a pipa, emelkednek a lángok, ereszkedik a nap, Orcsikné a kislányával játszva príma Nemes Z. Márió-sort alkot: „Kirázom belőled az ujjadat”. Röpködnek a feljegyzésre kínálkozó, ám végül mégiscsak közöttünk maradó mondatok, nos, ezért is érdemes megjelenni a Sínbusz rendezvényein. Habár az este során megfogalmazott egyik alapvetés szerint „a költők sosem rúgnak be, csak olykor kissé elfogulttá válnak”.