NAGYKANÁLIS – Majoros Sándor regénye (5.) – Az orosz baka ollója

PRÓZA

A tarlón keletkezett kráterből vészjóslóan türemkedett elő a sárkány elszenesedett csontváza, ami még jobban megrémítette anyámat, mint amikor a szörnyeteget zuhanni látta. Nagyapám mögé húzódva leskelődött, mert egy ilyen teremtményről sosem lehet tudni, mikor színleli a halált.

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS

A regény ötödik része

AZ OROSZ BAKA OLLÓJA

Az ég kettérepedt, és a résből egy füstcsíkot húzó, döglött sárkány zuhant a földre. A szőlőben ácsorgó, a szüretről megfeledkezett gyerekek tátott szájjal nézték a kezdetben még csak kabátgomb méretű foltot, ami vészjóslóan terebélyesedett, és amikor elég közel ért, döglött fenevad mivoltát elhagyva átalakult kétmotoros bombázóvá. Soha nem derült ki, hol kapott találatot, és miként vergődött el egészen idáig – végül hatalmas robbanással Pacsér mellett csapódott bele a szántóföldbe –, de a hír, hogy a németek levadásztak egy amerikai repülőt, villámgyorsan szétterjedt a faluban. A kíváncsiabbak rögtön biciklire kaptak, és mintha valami cirkuszi látványosság lenne, elindultak roncs- meg tán halottnézőbe. Olyan szóbeszédek is keringtek, hogy ezekben a gépekben mindig van néhány finom hernyóselyem ejtőernyő, amiből különleges ágyhuzatot vagy alsószoknyát lehet készíteni, de a rengeteg csavar, a huzalok és az alumíniumlemezek is remekül hasznosíthatók a ház körül. Nem csoda, hogy az élelmesebbek a szőlőt a földre borítva, üres puttonyokkal meg különféle vesszőkosarakkal vágtak neki az útnak.

A Mohácsi gyerekek András nagyapám felügyeletével mintegy testületileg vonultak ki a helyszínre, de mert nem jutott mindnyájuknak kerékpár, ezért már csak egy dróttal körbevont füstölgő gödröt találtak, amelyet fejkendős parasztasszonyokból és kucsmás parasztemberekből álló bámész csoport vett körbe. A becsapódás helyére csendőrök vigyáztak, és mint a jó juhászkutyák, már a puszta nézésükkel is távol tartottak a roncstól minden szuvenírvadászt. A tarlón keletkezett kráterből vészjóslóan türemkedett elő a sárkány megfeketedett, elszenesedett csontváza, ami még jobban megrémítette anyámat, mint amikor ezt a szörnyeteget zuhanni látta. Nagyapám mögé húzódva leskelődött, mert egy ilyen teremtményről sosem lehet tudni, mikor pusztul el végleg, és mikor színleli a halált. A kígyónak is hiába vágják le a fejét, egészen addig fetreng, amíg a nap rávilágít, a béka pedig még feldarabolva is. Anyám olyat is hallott már valakitől, hogy a rántott békacomb egyszer csak leugrott a tányérról. Ez pedig itt egy vastojásból kikelt sárkány. Hiába fogják rá, hogy repülőgép, a saját szemével látta, hogy fönt, a felhők között bukdácsolva egyszer csak elveszítette az egyensúlyát, és a fejét leszegve, bukfenceket vetve próbált megkapaszkodni abban az ürességben, amelyben biztosan vannak repülést segítő fogantyúk, meg direkt sárkányok részére elrejtett hinták és trapézok, csak innét lentről, meg pláne szabad szemmel ezek nem látszanak.

Ezt játszotta anyám, miközben a tőle két évvel idősebb, kalandra már nagyon is kapható Jancsi bátyám valahogy kihasználta az őrök figyelmetlenségét meg a térdig érő vadmuhar fedezékét, és a gödör széléhez kúszva a még mindig langyos, füstölgő göröngyök közül kikapart egy furcsa tárgyat. Az alig tenyérnyi eszköz leginkább egy ébresztőórára hasonlított, de mégsem volt az, mert a cáger csak félig ment körbe rajta. A skálabeosztása nullával kezdődött és egyessel ért véget, senki sem tudta, mit mérhettek vele a repülőgépen, pedig otthon, a pokrócokkal gondosan elsötétített pedellusi lakásban aznap este mindannyian ezen tűnődtek. Dudás nagyanyám nem vett részt az expedícióban, ezért azt sem tudta méltányolni, mekkora fegyvertény volt megszerezni ezt az alkatrészt. Egyáltalán nem mellékes az a körülmény, hogy András nagyapám egy csattanós pofonnal honorálta Jancsi bátyám eszelős és céltalan bátorságát, de a nagyanyámmal ellentétben ő nem szándékozta kihajítani a szemlátomást javíthatatlanul megrongálódott mérőórát. Sok mindent rá lehetett sütni, de hogy babonás volt, azt aligha, ellentétben a jóságos, béketűrő Dudás nagyanyámmal, aki rögeszmésen hitte, hogy halott embertől lopni csak bajt jelenthet. Ebből kisebbfajta vita kerekedett, mert a pofon nyomát még mindig a bal arcán viselő, ám önnön hősiességére így is mérhetetlenül büszke Jancsi bátyám váltig bizonygatta, hogy a gödörben nem volt más, csak néhány összegörbült pléhdarab. A nagyanyám erre azt válaszolta, hogy amíg ők hatan a roncs körül bóklásztak, Boza tanító úr bejött hozzá, és megkérdezte: ugye, jól tudja, hogy a családja Pacséron van halott pilótákat nézni? Azt se tudta, mit mondjon erre, pedig a tanító úr nem számonkérésszerűen beszélt, hanem csak úgy, mint aki megállapítja, hogy máma nagyon szép időnk van. A lezuhant repülő nem érdekelte. Olyan fáradtnak tűnt, mintha már vagy napok óta nem aludt volna egy percet sem, pedig hosszú idő óta tán most lett volna rá lehetősége. Már majd egy hete, hogy a németek sebbel-lobbal távoztak, és mert a helyükre nem jött újabb katonaság, a Boza iskolába átmenetileg visszaköltözött a nyugalom.

A nagyapám sejtette, hogy a tanító úr mást is szeretett volna mondani, de az talán nem asszonyfülnek való volt. Kisétált az udvarra, és bár az elsötétítés az ilyesmit határozottan tiltotta, határozottan rágyújtott egy cigarettára. Hamar észrevette, hogy a sötétben más is pöfékel az eresz alatt. Zömök, hordószerű árnyékáéról könnyű volt felismernie Boza tanító urat.

Maga sem bír aludni, András? Pedig ki kéne használni az alkalmat, ki tudja, mikor lesz megint ilyen nyugodt esténk! Lehet, hogy már holnap ideérnek az oroszok. A nagyapám ismerte a helyzetet, ami ugyebár mindennek volt nevezhető, csak megnyugtatónak nem: két nappal azelőtt az oroszok valahol Temesvár környékén jártak, és nem állt az útjukban semmilyen haderő. A negyvenegy tavaszán idetelepült magyar tisztviselők már el is kotródtak a faluból, és velük ment mindenki, aki úgy érezte, joggal és okkal tarthat a Vörös Hadsereg vagy a szerb partizánok bosszújától. Állítólag Lidus néném férjének is szóltak, hogy szedje a sátorfáját, amíg nem késő, de ő ezt a jóindulatú figyelmeztetést határozottan visszautasította. Nem bántott ő senkit, miért kéne elmenekülnie? Abban a pillanatban, amikor András nagyapám és Boza tanító úr az utolsó békés esti cigarettájukat szívták az iskola sötétbe borult udvarán, valahol, valakik már körmölték azt a halállistát, amelyen Lidus néném férjének neve is szerepelt.

Figyeljen ide, András, én nem kertelek! Az lenne a legjobb, ha most azonnal fogná a családját és elvinné őket innen! Ugye jól tudom, hogy van egy Oncsa háza a falu szélén? A nagyapám nagy levegőt vett, hogy magyarázkodni kezdjen, miért nem sikerült befejeznie majd négy év alatt azt ingyen kapott, cseréptetős házikót, de csak annyit mondott, szinte sóhajtva: igen, van, de most még ki-be jár rajta a szél. Ablakok kellenének rá, meg legalább egy ajtó. Talán majd tavaszra. Nem lesz itt már tavasz, András, legalábbis nem ilyen, ahogy azt megszokhattuk. Jönnek az oroszok, és mint a sáskák, fölzabálnak mindent. Legalább a lányait rejtse el előlük! Ásson egy vermet az Oncsa ház udvarába, és dugja be őket oda, aztán reménykedjen a jó szerencséjében. Lehet, hogy nem ma kéne ezt magának elmondanom, de tudja, van egy elmélet, amely szerint az, amit mi valóságnak gondolunk, csak a tudatunk játéka. Azon kívül, amit magunk körül látunk és tapasztalunk, nem létezik semmi. A világ úgy áll össze a semmiből elképzelhetetlenül bonyolult rendszerré, ahogy a tudatával megformálja. Itt van például ez az ajtó: mögötte nincs semmi, csak a világűr, de ha lenyomja a kilincset és kinyitja, a semmiből a pillanat tört része alatt létrejön egy fáskamra, mindazzal a sok haszontalansággal, amit az ember egy ilyen helyiségtől elvár. Hallott már Schrödinger macskájáról? Nagyapám természetesen nem hallott, sőt, ki nem bírta állni ezeket a nyivákoló, szőrös dögöket, de a tanító úr nem bonyolódott bele a fóbiaszerű részletekbe. A kvantummechanikáról van szó, mondta, ez egy ragyogóan friss elmélet, mindössze néhány éves, de nagyon figyelemreméltó. A lényege az, amit az előbb mondtam: a világ nem tőlünk független, merev képződmény, hanem olyan, amilyenné a tudatunkkal alakítjuk. Zárja ki a fejéből a borzalmakat és azok nem fognak megtörténni! Ennyire egyszerű. A gyerekeit vigye kívül ezen a körön, és máris eltűnnek, mintha feloldódtak volna a légüres térben. Egy ujjal sem érhet hozzájuk senki. A veszélyes események itt, a falu központjában bontakoznak majd ki. Na, induljon, mert lehet, hogy reggel már késő lesz! Isten áldja!

A tanító úr belepöckölte a csikket a virágágyásba, aztán puhán és hangtalanul, mint valami kísértet, beosont az épületbe. András nagyapám azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Milyen más volt a politika, amikor azt nem a távoli országok és népek életét meghatározó események tükrén kellett néznie, hanem a sajátján! Azon már ő is tűnődött, hogy valamit tenni kéne a lányokkal, mondjuk, lenyírathatná őket kopaszra és bekenhetné a fejüket disznószarral, hogy az orosz bakáknak ne támadjon rájuk gusztusa, de képtelen volt rászánni magát erre a lépésre. A Mohácsi lányok szépségét éppen a csodálatosan dús, göndör hajuk koronázta meg, amit eltüntetni csupán azért, mert momentán nem túl kedvező a hadi helyzet, enyhén szólva is könnyelműség. Arra gondolt, vár még egy-két napig, és ha tovább romlanak a kilátások, az egész bagázst kiköltözteti a testvéréhez a falu szélére. Valamelyest megnyugodva tért aludni, de másnap nem várt fordulat következett, és az mindent fölborított.

Hajnal felé furcsa morajlás támadt, mintha zivatar készülődne, pedig szeptember közepe is elmúlt, és az ilyesmi az évnek ebben a szakában ritkaságszámba ment. De az ember hajlamos arra, hogy a megszokottal magyarázza a teljesen szokatlant. Nagyapám is az eget kémlelve cammogott ki az udvarra, ám ott rájött, hogy ezek a ritmikusan sorjázódó, mély, brummogó hangok nem a közelgő ítéletidő előhírnökei. Odatántorgott a tanító úrék ajtajához és bezörgetett. A nagysága nyitott neki ajtót. Jaj, András, maga csak itt ácsorog, pedig mindjárt itt lesznek az oroszok! Édes jó istenem, mi lesz most velünk, szipogta a nagysága, miközben zavartan forgolódott a szobát ellepő ribillióban.

A nagyapám számára nem lehetett kétséges, hogy Boza tanító úr nem töltötte itthon az éjszakát, márpedig ha így volt, nem lehetett másutt, mint a községházán, ahol tán a fontos, kompromittáló iratok megsemmisítésében segédkezett, vagy – és ez látszott valószerűbbnek – a falu vezetésével a megadás módján és mikéntjén tanakodott.

Ahogy a nagy törvényű, kevély emberek többségét, a nagyapámat is megbénította a veszély közelsége. Itt most nem okoskodni kellett, hanem cselekedni, mégpedig gyorsan és határozottan, de már a gondolat is elborzasztotta, hogy élet-halál kérdésében kell döntéseket hoznia. Lehet, hogy igaza volt a tanító úrnak, tényleg ki kéne menekítenie a családját a falu szélére és a lányokat elbújtatni a bátyja istállójában, de nem biztos, hogy ez a jó megoldás. Ki a megmondhatója, milyen észjárásuk van ezeknek a vadembereknek? Ha a falu szélén kezdik az erőszakoskodást, mire a központba érnek, akár le is csillapodhatnak, bár ez fordítva is történhet: először elfoglalják a központot és innét rajzanak szerteszét. Akkor pedig az jár jól, aki itt van a parancsnokságuk közelében, már ha jól járásról ebben a gyászos történetben egyáltalán beszélni lehet.

A nagyapám visszatántorgott a konyhába, elővette a kredenc aljából azt a kevés pálinkáját, ami a tavalyi főzésből megmaradt, és búskomoran iszogatni kezdett. Egy idő után arra az elhatározásra jutott, hogy megvárja, amíg a tanító úr ismét előkerül, és megmondja, mit kell tennie. Valamelyest meg is nyugodott, és már majdnem eldöntötte, hogy utánamegy a tanító úrnak a községházára, amikor az ablakon kikukucskálva meglátott egy szakasz magyar honvédet. Kerékpáron közeledtek és megállás nélkül húztak el az iskola előtt, Pacsér felé.

A nagyapám a pálinkáspoharát leverve rohant ki az utcára, de a poros, füstös katonák addigra már hallótávolságon kívül jártak. Nagyjából ekkor jelent meg az utca túloldalán Boza tanító úr. Kivörösödve, kapkodva szedte a levegőt, pedig a községháza az iskolától alig volt távolabb háromszáz méternél. Az oroszok Topolyán vannak, szuszogta oda a nagyapámnak, a mieink itt hagytak egy utóvédet a patika előtt. Két honvéd egy lábas golyószóróval. Hiába próbáltuk őket rábeszélni, hogy ez őrültség, oda se figyeltek.

András nagyapám visszakóválygott az iskolába, ahol felöltözve várta az egész családja, és már a döntés is megszületett: a gyerekek azonnal útnak indulnak nagyapám testvéréhez a Vágóhíd utcába. Arra sem maradt idő, hogy összekészítsék a holmijukat, szinte menekülve vágtak neki az akkor már teljesen néptelen utcáknak. Kerülő úton mentek, pedig szerették volna látni a gyógyszertár előtt hasaló golyószórós katonákat, de a nagyanyám határozottan megtiltotta, hogy ilyesmivel próbálkozzanak. A lányok egy kicsit pityeregtek, talán még Jancsi bátyám is – nyoma sem volt már a tegnapi hősiességnek –, de abban maradtak, hogy ha délig nem történik semmi, vagy ha az oroszok valamilyen csoda folytán mégis kikerülik a falut, valamelyikük visszajön és visz a többieknek ebédet. Nem lehetett elvárni a nagyapám testvérétől, hogy az övéi mellett még öt éhes szájat etessen, akár egy napig, akár egy hétig szólt ez a kényszerű vendégség. Dudás nagyanyám ezért haladéktalanul nekilátott palacsintát sütni, pedig még alig múlt el nyolc óra, de ahogy ketyegtek a percek, és ahogy szaporodott a palacsinta a tányéron, valamelyest megnyugodott. Boza tanító úrék úgy tíz óra tájban nagy sebbel-lobbal elhagyták az iskolát – egy összeszíjazott papundekli koffert vonszoltak maguk után –, annyira iparkodtak, hogy az ajtót is nyitva felejtették maguk után. Ekkorra András nagyapám is lerázta magáról a bénultságot, és már csaknem sikerült is összeszednie magát annyira, hogy tisztességesen felöltözve átvonuljon a Két Galambba, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent a legkisebb lányuk, Terike. Dudás nagyanyám kiejtette a kezéből a merőkanalat. Szentséges szűzanyám, hát te meg hogy kerülsz ide?!

Anyám szipogva adta elő, hogy összeveszett Jancsi bátyámmal és sértődöttségében hazajött. Állandóan faragták egymást, aminek máskor Dudás nagyanyám tán nem tulajdonított volna túl nagy jelentőséget, de most, hogy az oroszok itt keringtek a falu körül, olyasmire vetemedett, amire azelőtt soha: a fakanállal jól elnáspángolta anyámat, és megparancsolta, hogy azonnal menjen vissza oda, ahová nemrég elküldte. Ám ha már itt volt, egy fonott kosarat jól megpakolt palacsintával és a kezébe nyomta: Holnapig ne is lássalak!, mondta és kitessékelte az utcára.

András nagyapám eközben remegő kézzel, szelek által kínoztatva próbálta betömni a két ablaktábla közé azokat a párnákat, amelyeket néhány évvel korábban részeg delíriumában kiharapdált, de ezt most senki nem hányta a szemére. A légypiszkos üvegen keresztül könnybe lábadt szemmel lesett távolodó kislánya után, de nem azért, mert sajnálta, vagy mert féltette, hanem mert elképzelni sem tudta, mi lesz ővele ezután. A szekrény aljában valóságos gyűjteménye létezett a legújabb irredenta kiadványokból. Lehet, hogy most ezek is bajt hoznak a fejére. El kellett volna ásni mindent az udvar végében, a fiúvécé mögött, mert ott biztosan nem találná meg őket senki. Ezen tűnődött, amikor meghallotta a lövéseket.

Terike a Mohácsiakra jellemző dölyfösséggel vonult át a Nagy Árok hídján, majd a Két Galamb előtt jobbra fordult és átvágott a parkon. Lüktetett körülötte a csönd. A platánok alatt sárgásvörös pokrócot formált a lehullott levélréteg, mintha valaki ezen a lehetetlen órán találta volna ki, hogy pikniket rendez. Anyám karján ott fityegett a palacsintával megpakolt ormótlan vesszőkosár, ha meglóbálta, még a szilvalekvár illatát is érezte. Alig bírta kiállni, hogy ne dézsmálja meg a szállítmányt, de tudta, hogy a nagyanyám a konyha ablakából egészen idáig elláthat, ezért lendületből átvágott a parkon, kiért a piactérre, ahol egy ember éppen azon mesterkedett, hogy a biciklijének lánca közül kiszabadítsa a nadrágjának mandzsettáját. Rángatta, zörgette a porba fektetett rozoga gépet, és a végén, türelmét veszítve meg is taposta. A nadrág ettől elszakadt, és az idegen, úgy, ahogy volt, rongyosan, bicikli nélkül befutott a házak közé. Szakasztott úgy viselkedett, mint az egér, amely hajszál híján menekül meg a csapdától, és ez annyira tetszett anyámnak, hogy meg is feledkezett a bosszúságáról. Most már vidámabban lépkedve ért ki a topolyai útra, és a gyógyszertár előtt meglátta a golyószóró mögött hasaló katonákat. A két lábon álló fegyver csöve a jó kétszáz méterre lévő kanyarra mutatott, amelyen túl már nyílt és belátható volt a terep, de a két honvédet itt, a patika előtt még fedezte az út két oldalán magasodó töltés. Anyám mindezt nem tudhatta, ám a katonák észrevették és rákiáltottak: Hé, kislány, mit viszel a kosaradban? Palacsintát!, kiabált vissza anyám. Na, hozd csak ide!, nevettek a katonák. Gyorsan, mert a végén még kihűl! És mondd csak, mi van abban a palacsintában

Szilvalekvár, akarta mondani anyám, de ekkor fent, az emelkedő tetején, a kanyarban megjelent két lovas kozák. Körbeforgatták a lovaikat, nézelődtek, úgy tűnt, nem látják sem a golyószórót, sem az ijedtükben azokkal hasra vágódó katonákat. Le az útról, gyorsan!, sziszegtek, de anyám szoborrá merevedett a rémülettől. Elkerekedett szemmel állt az út közepén, abban a kislányosan feltűnő, piros babos ruhájában, amit a hajnali kapkodásban a nagyanyám ráadott. Mohácsi Terike magához ölelte a palacsintás kosarat, mintha kapaszkodni próbált volna belé, hogy elrejtőzhessen. A két felderítő ott fent a kanyarban közben a nyeregből fölpipiskedve járatta a lovát körbe-körbe, de nem tapasztalt semmi gyanúsat. Már csaknem visszafordultak és eltűntek abba az irányba, ahonnét jöttek, amikor az egyik észrevette a kétszáz méterre lévő piros foltot. Messzelátót emelt a szeméhez és belenézett. Anyám azt is látta, hogy a lencsén megcsillan a fény, de következő pillanatban éles, ugató géphanggal megszólalt a golyószóró. A szilvalekvár illatát azonnal elnyomta valami csípős, köhögtető szag. Mohácsi Terike ezen keresztül, mint valami ködfátylon át látta, hogy az egyik lovas lassan lecsúszik a nyeregből és eltűnik az útszéli fűben. A másik megsarkantyúzta a lovát és trappban megindult Topolya felé.

A honvédek lekapták a kőrakás tetejéről a még füstölgő csövű golyószórót, aztán előrángattak az útszéli gazból két katonai kerékpárt. Egyikük odakiáltott anyámnak, hogy ne ácsorogjon itt, hanem amilyen gyorsan csak tud, menjen haza, aztán mindketten bicajra kaptak és elkarikáztak Pacsér felé. Anyám addig bámult utánuk, amíg el nem tűntek a szeme elől. Még mindig csípte az orrát a füst, és a füle is csengett a lövések hangjától, mégis, mintha valami süvöltést vagy fütyülést hallott volna, ami egészen különleges módon fentről, a felhők közül éledt.  Eszébe jutott a tegnapi sárkány, ez talán annak a párja lehetett. Nem sebesülten és bukdácsolva, hanem büszkén és ügyesen használva azokat a bizonyos kapaszkodókat, amelyek a földön járók szemében láthatatlanok. Anyám fölpislogott a felhők közé, ahol a sivító hang egyre csak erősödött, és ekkor már nagyon megijedt, mert egy beteg repülőről még könnyű volt elhinnie, hogy ha kell, sárkánnyá változik, ha másért nem, talán mert úgy szebb dolog meghalni, de ez a sivalkodó hang nem jelzett elő semmi jót.

Amikor a sivítás már elviselhetetlenné fokozódott, egy erős dörrenésben ért véget. Mohácsi Terike talpa alatt megremegett a föld, és elölről, a fatelep irányából egy barna füstgomolyagot látott az ég felé törekedni. Valaki ekkor rákiáltott: kislány, azonnal gyere ide! A gyógyszertár ajtajából a fehér köpenyes patikus bácsi integetett. Nagyon idegesnek látszott, és csakúgy, mint máskor, most sem tűrt semmilyen ellentmondást. Anyám nemcsak hogy nem szerette ezt az embert, de félt is tőle. Már a látványától is köhöghetnékje támadt, és mintha a láza is felment volna. Rossz szagú porok, keserű pirulák, fanyar ízű szirupok közt élt ez a bácsi, aki most dühösen integetett neki. És ekkor lecsapott az újabb sárkány. Mintha rövidebbet füttyentett volna, mint az első, vagy mert a többi, lustán elnyúló füttyögés miatt anyám nem érzékelte, mekkora utat tett meg, de egy pillanattal később a tizenkét éves anyám már hanyatt feküdt, és amikor furcsán elnehezült fejét oldalra fordította, hitetlenkedve látta, hogy körülötte ott hever az a sok palacsinta, ami kevéssel előbb még a kosarában illatozott.

Az orosz aknavetők tüzétől az öreg patikus, Modrcsin bácsi mentette meg az anyámat. A gyógyszertár pincéjében együtt vészelték át a mintegy félóráig tartó ostromot, amelynek során a Vörös Hadserege katonái nehézgéppuskával többször is megsorozták mind a két templomtornyot és kilőttek vagy száz aknát a falura. Rutinművelet volt azok után, hogy a magyarok könnyelműen lelőtték az egyik földerítő kozákot. A falu ezek után joggal retteghetett a bosszújuktól, de az oroszok különb csetepatékat is megéltek már, és azzal a néhány civil áldozattal, amelyet a találomra idepotyogtatott aknák okoztak, letudottnak vélték az ügyet.

Anyám csak késő délután keveredett haza, de addigra már szinte mozdulni sem lehetett a faluban az oroszoktól. A vezetőik parancsba adták, hogy mostantól tilos zárva tartani a kapukat, és erre András nagyapám majdnem ráfázott, mert gyávaságból vagy feledékenységből aznap este mégis ráfordította a kulcsot, amivel iszonyú haragra gerjesztette a rutinellenőrzést végző járőrt. Az oroszok pisztolyt fogtak az akkor már minden bűnét százszor is megbánó nagyapámra, és talán ki is végezték volna, ha annál az egy katonánál több embert vesztenek, vagy ha az anyám nem settenkedik elő a zajra a szobából. Az egyik orosznak talán ilyesforma kislánya lehetett, mert anyámat meglátva végül eltette a pisztolyát.

De a nagyapán nem úszta meg ennyivel az oroszokat. Még aznap éjjel bezörgetett hozzá egy baka, és a kezébe nyomott egy összeszíjazott koffert. Jelbeszéd útján megértette vele, hogy neki most tovább kell mennie, de hamarosan visszajön ezért a kofferért, addig a nagyapám úgy vigyázzon rá, akár a szeme fényére. Figyelmeztette, hogy ha kivesz belőle valamit, akkor kaput. A tenyere élével mutatta a világon mindenhol egyformán értelmezhető jelet, és mert a nagyapámban még mindig motoszkált az előbbi ijedelem, amikor kis híján úszta csak meg az agyonlövést, úgy vette át a koffert, mintha a lelki üdvössége függött volna tőle.

Az oroszok pedig csak jöttek és jöttek. Senki sem tudta, miért ragadnak itt a faluban, de nagyon hasonlítottak arra az évekkel korábbi varjúinvázióra. Elleptek minden portát és minden szabad placcot. Többségükben dologtalanul heverésztek, de nagy számban akadtak olyanok is, akik megmártóztak a deszkás fürdő vizében. Egy szál törülközővel a derekuk körül studírozták az őket ugyancsak studírozgató, könnyebb vérű lányokat, aztán amikor elérkezettnek látták az időt, elhajigálták a kapcarongyra emlékeztető vászondarabokat és usgyé, be a bámészkodók közé! A falusiak ebből a dologból nem csináltak nagy ügyet, meg az is igaz, hogy az oroszok nem vitték túlzásba a kergetőzést. Ha csak egy zászlóaljnyi felszabadítóról lett volna szó, talán annak rendje-módja szerint végigdúlják az egész falut, de szinte órák alatt ide tömődött több hadosztálynyi katona, tábornokokkal, ezredesekkel és alacsonyabb rangú tisztek százaival. A parancsnokaik előtt pedig a közbakák nem igazán mertek helytelenkedni. Az ómoravicai lányok és asszonyok többsége csakis emiatt menekülhetett meg a gyalázattól.

A felszabadulás aranybetűkkel metszett napján, ahogy az ilyesmi történni szokott, a felszabadítók Ómoravicán is összeszedték azokat az elemeket, akik szerintük megérettek egy jó kiadós büntetésre. Az elsők között kapták el Lidus néném férjét, pedig szegény a csendőr egyenruháját akkor már el is égette. Akik tagja voltak a nyilaskeresztes pártnak vagy a Turáni Vadászok Egyesületének, szintén kaptak egy ingyenjegyet a szabadkai Sárga Házba vivő teherautóra. Rajtuk kívül még vagy ötven embert gyűjtöttek össze és zártak be a községháza pincéjébe. Nekik nem volt más bűnük, mint hogy a magyarok ideje alatt hivatalsegédek, szolgák, ordonáncok, kisbírók vagy egyéb tisztségek betöltői voltak. András nagyapám pedellusi tevékenykedése nem ért fel a bűnök lajstromáig, pedig akkoriban sokkal kevesebbért is tömegével végezték ki a magyarokat, igaz nem az oroszok, hanem a bosszúálló szerbek. Ómoravicán semmit sem tudtak arról, mi történik tőlük negyven-hatvan kilométerrel délebbre, de még arról sem, hogy a reváns jegyében Pacséron is rögtönítélő bíróságot hoztak létre.

Valami ilyesmivel a faluban is kísérleteztek, de mielőtt még a helyzet túlságosan is elfajulhatott volna, színre lépett az öreg patikus, Modrcsin bácsi. Általános meglepetést keltve partizánsapkával a fején, jó néhány kitüntetéssel a mellén jelent meg a községházán és követelte, hogy bocsássák szabadon az ártatlanul fogva tartottakat. Ekkor derült ki az addig gondosan rejtegetett igazság, vagyis hogy az öreg a háború alatt végig segítette a partizánokat. Gyógyszerrel, hírekkel, élelmiszerrel látta el őket, meg egyéb, ennél tán jelentősebb szolgálatot is végzett a néphatalomnak. Állítólag az új rendszer legnagyobb elismerése, a Nép Hőse Érdemrend is ott fityegett a mellén, ami úgy hatott a megvadult apparatcsikokra, ahogy a fokhagymakarika az éjszakai vérszívókra: kénytelen-kelletlen meghajoltak Modrcsin bácsi akarata előtt, és elengedték a községháza pincéjében raboskodókat. Egyetlen éjszakát töltöttek az áristomban, de merő véletlenségből éppen akkor bocsátották szabadon őket, amikor Pacsér irányából az oroszok egy magyar hadifogoly menetoszlopot terelgettek Topolya felé. A Mohácsi gyerekek ekkorra már mind visszasomfordáltak az iskolába, csakúgy, mint Boza tanító úr és a nagysága, akikkel együtt a falnak támaszkodva bámulták a szabadság és a rabság eme furcsa összetalálkozását. A foglyok között anyám fölismerte azt a két katonát, akik egy nappal korábban a lovas kozákot lelőtték. Úgy néztek rá, hogy látszott rajtuk: nagyon bánják már azt a meg nem kóstolt palacsintát.

A lányaiért továbbra is erősen aggódó, de a hajvágást most már fölöslegesnek tartó nagyapám éjszakánként ugyanazt a mormogást hallotta, amit az oroszok érkezése előtt, de most a másik irányból, a Duna felől. Ekkor már tudta a jelenség magyarázatát is, mert az új faluvezetés nem rejtette véka alá, hogy a front megmerevedett Batinánál, ahol a folyó jobb partján egy Gellért-hegyhez hasonló magaslat kiváló védelmi állást biztosított a németeknek. A szovjet támadási stratégia viszonylag egyszerű volt: pontonhidakat építettek, amelyeken megkíséreltek átkelni a folyón, de amikor a szerkezet elkészült, a magaslati pozícióban lévő németek szétágyúzták az egészet. Az oroszok erre új hidakat vertek, amit a németek megint szétlőttek. Ez így ismétlődött napokon keresztül, aminek következtében a Duna színe lassanként vörösre változott. Közben az átkaroló hadművelet is megindult, mégpedig délebbről, vagyis ez a temérdek áldozat nem volt több elterelő hadműveletnél.

András nagyapám közben abban reménykedett, hogy az a katona is bekap valahol egy golyót, aki rábízta a bőröndöt, mert bár gyáva volt, és féltette a tyúkszaros életét, azért mégsem bírta ki, hogy ne nyissa ki és ne vizsgálja át a csomag tartalmát. Ahogy sejteni lehetett, a koffer tele volt szajréval: zsebórák, ékszerek, különféle nippek és értéktárgyak halmozódtak benne garmadával. Bárhogy is tartott az orosz katona bosszújától, mégis kivett belőle egy jókora szabóollót és eltette emlékbe. A hideg ráz, ha belegondolok, hogy e miatt a haszontalan olló miatt akár az életével is fizethetett volna.

Közben múltak a napok, és az orosz korszak csak nem ért véget. A keletről érkező föltornyosult egységek minden csűrt és gangot megszálltak, a tisztek pedig a házak szobáit vették birtokukba. Egy rövid időre még az akkor már özvegy Csáti-Szabó dédnagymamám családját is előrángatták a kozmikus nihilből. Október vége felé járt az idő, ilyenkor már eléggé csípősek az éjszakák, de azok a tisztek, akiknek náluk jutott alvóhely, inkább a gangon éjszakáztak, mintsem hogy megosszák a levegőt a házban rejtegetett szörnyszülöttel. A frissen kiásott hetednapos hullánál is iszonyatosabb látványt nyújtó Jani még valamiféle együttérzést is előcsiholt belőlük, mert egy fiatal orosz katonaorvos felajánlotta a dédnagyanyámnak, hogy bead egy injekciót ennek a szerencsétlen nyomoréknak, amitől majd szépen elalszik. A dédnagyanyám hallani sem akart erről, az orosz pedig nem erőltette tovább a dolgot.

Még a felszabadulás előtt történt egy másik epizód is, ám ennek Papp Veronka néni volt a főszereplője. Azokban a zaklatott időkben, amikor a háború elől menekülők már szinte hangyabolygént nyüzsögtek az utakon, egy este megjelent nála egy házaspár. Csak annyit tudott róluk, hogy kerényiek – légvonalban nagyon közel laktak ahhoz a hídhoz, amelynél Ignác nagyapám ’38 januárjában meghalt –, és hogy valamilyen üzleti kapocs kötötte őket a férjéhez, de hogy ez pontosan mit takart, azt Veronka néni nem is sejtette. A férfi valószínűleg faesztergályos lehetett, vagy inkább egy kis faesztergályos műhely felett rendelkezett. Magyarok voltak, de körülöttük szinte mindenki sváb, ráadásul java részük volksbundos, úgyhogy a partizánok közeledtének hírére jobbnak látták, ha ők is kereket oldanak, legalábbis amíg a helyzet le nem csillapszik. Arra gondoltak, erre a remélhetőleg kis időre Ómoravicán húzzák meg magukat, a régi kedves üzlettárs családjánál, ha ez nem okoz gondot. Még ha tiltakozni is próbált volna, Veronka néni szívét azonnal meglágyította az alkalmi vendégek alig négyéves kislánya, Etelka. Hatalmas fehér masnival a hajában, hurkás kis kezeivel olyan volt, mint egy puttóangyalka. Veronka néni csak annyit derített ki erről a famíliáról, hogy valahol a Szerémségben, Maradékon vannak a gyökereik, de a rokonságukkal évtizedek óta nem tartanak semmilyen kapcsolatot.

Mindez két-három nappal az oroszok bejövetele előtt történt, és ahogy a nagy összeomlások előtt szokott, egy kiadós alvást követően, amikor ráadásul a nap is kisütött, már korántsem tűnt olyan riasztónak a helyzet. A kerényiek meg is bánták, hogy ilyen kapkodva, minden értéküket hátrahagyva menekültek el a tán nem is olyan nagy veszély elől, ezért úgy döntöttek, visszamennek a falujukba és megpróbálják elhozni legalább az értékeiket. A kis Etelkát nem akarták kitenni egy ilyen hosszú és fáradságos útnak, ezért megkérték Veronka nénit, hadd maradhasson itt a kislány erre a fél napra. Reggel indulnak, a legrosszabb esetben délután már itt is lesznek, Etike biztosan jól fog viselkedni. Veronka néni természetesen beleegyezett, és a kislánnyal a karján kikísérte a fiatal házaspárt, akik vidáman felszálltak a kocsijukra, integetve ledöcögtek a lejtőn és a tűzoltólaktanya előtt jobbra térülve eltűntek a szemük elől.

Soha többé nem látta őket senki. Még egy ruhadarab sem került elő, amelynek alapján élő vagy holt állapotukban azonosíthatóvá váltak volna. Hiába nyomozott utánuk Veronka néni pénzt és fáradságot egyáltalán nem kímélve, és hiába vetette be kocsmai hírszerző képességének és potenciáljának teljes arzenálját, még annál is kevesebbre jutott, amire a nála sokkal gyakorlatlanabb Csáti-Szabó nagymamám Ignác nagyapám ügyében. Őrjítő volt belegondolni is, de mintha ennek az alig ismert házaspárnak már a faluból kifelé menet is nyoma veszett volna, mert már másnap sem tudta őket felidézni senki, pedig akkor az oroszok még valahol a Tisza környékén táboroztak. Csak aztán jött az aknavetőzés, a nehézgéppuskázás és az orosz invázió. Hirtelenében mindenkinek kisebb gondja is nagyobb lett annál, mint hogy egy kísértetté változott, rokonság nélküli házaspár után szaglásszon. Veronka néni tehát ott maradt azzal a bűbájos, porcelánbabának tűnő kislánnyal, és mert felelősnek érezte magát a történtek alakulásában – például meg kellett volna akadályoznia a szüleit, hogy erre a képtelen útra vállalkozzanak – , eszébe sem jutott, hogy Etelkát beadja a lelencházba. A lehető legrosszabb pillanatban, de mégis elérte azt, amire vágyott: lett egy kislánya.

A falu népe erről a tragédiáról még kevésbé vett tudomást, mint annak idején Ignác nagyapám haláláról. Ekkor már minden portára jutott legalább egy emberveszteség. A halál láthatatlan hírvivői ugyanúgy, hosszú fürtökben ültek a kúpcserepeken, ahogy annak idején az éhség elől idemenekülő varjak, de ezek a démonok nem kukoricában várták a fizetséget, hanem sírásban és fájdalomban. Abból pedig 1944-ben igen bőségesnek mutatkozott a termés. A Donnál hősi halált halt vagy eltűnt férjek, testvérek, apák sorsát tényszerűsítő halványzöld tábori levelezőlapok mellé az újonnan megalakult Petőfi-brigád katonakönyvei csatlakoztak, pontosabban a katonakönyvek alapján íródott veszteséglisták. Ezeket a magyar fiúkat, férfiakat már az új rendszer toborozta és vetette oda a Baranyában utóvédharcokat folytató német elitcsapatok elé, hogy véráldozatuk árán teremtsék meg a magyarság számára az erkölcsi alapot az új, szocialista Jugoszláviában kibontakozó élethez.

András nagyapám a vesztesek megalázottságával, keserűségével leste a fejleményeket. Az is nagyon bántotta, hogy nem vett ki több mindent abból a bőröndből, mert amikor a batinai csata sikeres megvívása után az oroszok továbbzúdultak, egy éjjel a gazdája valóban eljött érte, és anélkül, hogy kinyitotta volna, a hóna alá csapva elsietett vele. Ha beleszarok, egészen Berlinig cipeli, mondogatta később nagyapám a Két Galambban, csaknem teljesen visszanyerve a régi formáját. Három mondaton belül ismét véleménykülönbséget tudott volna támasztani bárkivel, ha lett volna a közelében olyan bolond, aki kiáll vele vitatkozni. Mert 1945 telén, tavaszán mindenki erősen tartotta a száját.  A nagyapám volt az egyetlen, bár korántsem üde kivétel. Szinte már önpusztítóan eszelős vadsággal tört fel belőle az elvesztett háború miatt érzett keserűség, nem csinált belőle titkot, hogy Horthy-párti volt és az is maradt. Az iskolára rá se nézett, minden munkát a nagyanyám és a lányok végeztek helyette, és bár Boza tanár néptárs ezt nem nézte igazán jó szemmel, abban bízva, hogy Mohácsi Andrásnak előbb-utóbb mégis megjön az esze, nem részesítette figyelmeztetésben.

A tragédia a május elsejei faluünnepélyen következett be. A családunkban hivatalos történetverzió szerint András nagyapám ezen a jeles napon megint berúgott, és részegen, nagy nyilvánosság előtt szidta a rendszert. A következmények máig hatóak: még aznap letartóztatták, bevitték Topolyára, ahol három hetet töltött el vizsgálati fogságban. Végül, ha úgy vesszük, olcsón megúszta: rendszerellenes tevékenységért két évet kapott, amit a pozsareváci fogházban kellett letöltenie. A pedellusi állása ezzel együtt azonnali hatállyal megszűnt, a szolgálati lakást vissza kellett adnia az államnak, Dudás nagyanyám pedig az öt gyerekével egyetlen dinár jövedelem nélkül hurcolkodhatott ki a Bondortelepre a még mindig csak félig kész Oncsa házba. Minden vagyonuk elfért egy magasító nélküli parasztszekéren, amelyen ott billegett a német szék, ott zörgött az orosz baka ollója, és valahol a dunnák, párnák között ott lapult Ungár Piroska púderes szelencéje. Ezt a többéves nemlétből akkoriban előbontakozó Csáti-Szabó nagymamám is tudhatta, sőt, talán még örülhetett is, hogy így alakult a helyzet. Úgy tűnt, végre eljött az ő ideje.