Dante és a szicíliai rendőrök – Beszélgetés Szörényi Lászlóval

 

 

 

– Személyesen ismertük egymást Jeszenszky Géza akkori külügyminiszterrel és Katona Tamás államtitkárral, s ha nem is annyira közelről, de jó pár évvel korábbról Antall Józseffel is. Katona Tamást mint történészt az Eötvös Collegiumból is és Szegedről is jól ismertem, sőt előfordult, hogy közös órát tartottunk Jókairól vagy a Kiegyezés idejéről, ahol ő a történelmi vonatkozásokról beszélt, én az irodalmiakról. Tudták rólam, hogy sokszor – harmincötször – voltam Olaszországban, s ezek között volt egy egyéves ösztöndíj is. Latin–görög–perzsa szakos egyetemistaként hamar elkezdtem olaszul tanulni, bevágtam egy olasz nyelvkönyvet, aztán letettem a nyelvvizsgát, és voltam egy udinei tanfolyamon is. Tehát ismertem a nyelvet és a kultúrát, ennek ellenére nagyon megijedtem, amikor elért a felkérés ’91 tavaszán. (Ráadásul jó régen, előző évben találkoztam utoljára Jeszenszkyvel, teljesen véletlenül, amikor Kunszentmártonban nyaraltam, ő meg egy augusztus 20-i ünnepi beszédet tartott ott. A színhelyen a halpaprikást ketten ettük meg: én fürdőgatyában, ő öltönyben.) A megbízatást előttem hárman nem vállalták, tehát nem azonnal rám esett a választás. A döntéshez két hét haladékot kértem, és próbáltam kibúvókat találni, ellenem szóló érveket, sőt még be is cipeltem valakit Katona Tamáshoz, akit magam helyett alkalmasnak gondoltam (voltak többen is, de ők csak röhögtek az ötleten). Végül augusztus elsején kerültem be a külügybe, év végéig tartott a betanulás időszaka.

 

– Sok év eltelt már azóta, hogy hazatért: hogyhogy csak most jelentkezett ezekkel a kedves történetekkel?

 

– Tíz év ebből a kötelező titoktartás időszaka volt, bár semmiféle államtitok nincs ebben a kötetben. ’95 őszén, amikor visszajöttem, írtam egy meditatív történetet a hazatérésről. Az érzést, amely elfogott, leginkább a tömény undorral tudnám jellemezni, és találtam ehhez egy jó képet (ezt egyébként a kötet utószavában meg is írom). Akkoriban agyba-főbe reklámoztak egy narancslészerű üdítőitalt, az Orinát. Nem tudták, hogy az orina spanyolul és olaszul is „vizeletet” jelent. Ebben találtam meg az alapszimbólumot, amely kifejezte azt a nyomasztó és reménytelen hangulatot, amely itthon várt. Aztán több helyre is írtam ezekről a római élményekről; 2000 körül az Igen című folyóiratnak – melynek Czakó Gábor jóvoltából az alapítása óta dolgoztam – volt egy kerek évfordulója, ebből az alkalomból írtam meg a felkérésükre azt a hosszabb történetet, amelyben a kitüntetésekről beszélek. Apránként tizennégy ilyen emlékező írás gyűlt össze, amelyek megjelentek például az azóta elhunyt Mádl Ferenc nyolcvanéves születésnapjára készült kötetben, vagy a Vigiliában, a legtöbb pedig a Kortárs folyóiratban, ahol havi rendszerességgel közölték őket. Aztán felvetette a Kortárs Kiadóból Ambrus Lajos és Horváth Bence barátom, hogy ki kellene adni. Kaptak rá támogatást, ami egy hét-nyolc ív terjedelmű kötetre volt elegendő. Idén jött egy sürgető kérés, hogy tavaszig le kellene adnom a kötet anyagát. Így végül az ötvenkét történet nagyját idén írtam meg, hiszen, mint tudjuk, a leadási határidő a leghatásosabb Múzsa.

 

– Talán sokan nem tudják, de már korábban is jelentek meg Öntől novellák…

 

– Az első szépirodalmi korszakom, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, a hirtelen jött sajtószabadság idején volt ’89–90-ben, amikor tizenhét lapba dolgoztam egyszerre. Lábass Endrével együtt szerződtünk a Szépirodalmi Kiadóval egy közös kötet kiadására, Hosszúlépés címmel. De hiába állítottuk össze, szerkesztettük meg, a kiadó csődbe ment. A kötet tehát nem jelent meg, én pedig ’91-ben elmentem nagykövetnek. (Végül Lábass Endrétől egy rövidebb válogatást kiadtak Rövidlépés címmel, aminek nagy sikere volt, olaszul és angolul is megjelent.) Hazatérve véletlenül összeakadtam az utcán Kőrössi P. József barátommal, aki akkor az azóta megszűnt Pesti Szalon Kiadónak volt a vezetője. Elküldtem neki a Hosszúlépés anyagát, és olyannyira megtetszett neki és Háy Jánosnak, a kiadó szerkesztőjének is, hogy megjelentették. Sőt később a kötetet lefordították finnre – ez egy nagyon kedves történet. Kaptam egyszer egy levelet egy magyarul majdnem tökéletesen író finn fiatalembertől, aki elmondta, hogy Pesten járva véletlenül rátalált a könyvemre, megvette, röhögőgörcsöt kapott, amikor elolvasta, és úgy döntött, hogy ezt az élményt meg kell osztania finn honfitársaival is. Aztán eltűnt. Úgy három év múlva történt, hogy Helsinkibe mentem egy konferenciára előadni. Egy szimpatikus fiatalember volt a tolmács, akinek a bemutatkozásakor nagyon ismerős lett a neve: Pasi Koste – kiderült, hogy ő az. Kérdeztem, mi lett a fordítással. „Most jön ki a nyomdából”, mondta ő, és csakugyan: épp akkor jelent meg finnül a kötet. Egyébként a Syllabux Kiadó újra megjelentette most a Hosszúlépést, e-könyvként, de kívánságra kinyomtatják, és így „normál könyvként” is meg lehet vásárolni.

 

A Hosszúlépés című kötet novelláiban és a hátsó borítóján is az ifjúság köszön vissza

 

– Lehetséges, hogy mostantól a tudományos munkák helyett inkább szépirodalmat fogunk Öntől olvasni?

 

– Ha olyan visszajelzéseket kapok, illetve magamban is megerősödik a bizonyosság, hogy nem teljesen hiábavaló, amit csinálok, akkor megpróbálom a lehetetlent, vagyis hogy ne hagyjam ott a tudományt, de intenzívebben írjak. Számomra a kérdés főként az volt, hogy ezek a kis történetek mennyiben házasíthatók össze azokkal a „filosztöprengésekkel”, amelyek, ugye, a munkám nagy részét kiteszik. Tehát hogy az egészséges paródián túl mennyiben van értelme összeházasítani a Dante- meg a Vergilius-magyarázatot mondjuk egy szicíliai rendőri rémtörténettel. Nekem tetszik ez a műfaj. A diplomáciai munkám idején mindvégig éreztem a dolog hol brutális, hol szordínós komikumát – amelyet őszintébb pillanataiban nyilván az is érez, aki komolyan veszi az efféle közszereplést –, azazhogy ez valójában egy igen feszített és nagy koncentrációt igénylő cirkuszi mutatvány, ahol olykor az embernek kiesik a kóc a sapkája alól, és lepereg a liszt az arcáról. Ilyenkor a közönség nem a mutatványon nevet, hanem a lelepleződésen. Ebben nyilván kevésbé részesülnek a hivatásos diplomaták, de aki jó a szakmájában, annak a váratlan helyzetekre is fel kell készülnie. Mint ahogy velem és a kollégáimmal is rengeteg ilyen mulatságos dolog esett meg. Sok történetet továbbadtak nekem, amit aztán én megírtam, például az észt külügyminiszter esetét, aki belerúgja éjjel a budiba a politikai tisztet. 

Rómában nyilván nem tudtam írni, még tanulmányokat sem. Írtam egy-két cikket, a második kötetem, a Hunok és jezsuiták előszavát… Nem sokkal a hazatérésem után a nyakamba zúdult az Irodalomtudományi Intézet igazgatóhelyettesi tisztsége, majd elődöm, a megboldogult Bodnár György tanár úr után én lettem az igazgató, és ezt azóta háromszor meghosszabbították. A bürokratikus szervezőmunka iszonyatos sok időt vesz el a tudományos és egyéb irodalmi munkáktól. És a hivatali munka ugyan szükséges, de egyben ellensége is annak a „fegyelmezetlen fegyelemnek”, amely akár egyetlen oldal megírásához is szükségeltetik. Minél inkább öregszem, annál nehezebben írok. A rutin csak abban segít, hogy ne látszódjék rajtam, ha izgatott vagyok. Pedig izgulok, nemhogy egy konferencia előtt, még egy egyetemi előadás előtt is.

 

 

– Filológusként is hozott Önnek gyümölcsöt a római tartózkodás?

 

– Én egy szerencsés időszakot élvezhettem ott a rendszerváltás után: a volt szocialista országok majdnem mind azt a megoldást választották, hogy civileket küldtek ki diplomatának, akik a kultúrához kiválóan értettek. Például az azóta elhunyt lengyel nagykövet filmtörténész volt (Jancsóról is írt könyvet), a felesége kiváló művészettörténész. A horvát nagykövet egyházjogász professzorként működött, a szlovák nagykövet műfordító és kiadói főszerkesztő volt. A csehek színházi embert küldtek ki, aki Havel barátja volt. Ma már ez a szokás nem dívik, de akkor ez határozott színt vitt Rómába. S hogy konkrétan is válaszoljak: ha nem lettem volna nagykövet, sosem értettem volna meg például, hogy Janus Pannonius Mátyás követeként hogyan működött Rómában. Erről írtam egy tanulmányt is. De másoknál is hasznosnak bizonyult a politika és az információk boszorkánykonyhájának az ismerete. Mátyás ellentmondásos, bonyolult személyiségét sokkal jobban értem: az ő levelezésének legnagyobb része diplomácia. Aztán a másik kedves hősöm: Zrínyi Miklós. De említhetném Petőfit, Kosztolányit, Adyt is. Más szempontból sem volt idegen a diplomácia az én „filoszságomtól”. A legfontosabb, hogy az imádott Olaszországban tartózkodhattam, ahol néha eljutottam egy-egy könyvesboltba, antikváriumba, meghívtak konferenciákra. Például Sulmonába egy Ovidius-konferenciára, vagy megesett az a furcsán rejtélyes történet, amely olvasható a kötetben: meghívtak Sorába, ahol konferenciát rendeztek Ubertino Carrara Columbus-eposzáról, melyet én merő véletlenségből olvastam, de hogy honnan tudták, hogy erről majd valóban fogok írni egy tanulmányt is…? Rómát sem ismertem volna meg alaposabban, ha nem lettem volna ott diplomataként. Inkább az első időszakban volt erre időm, amikor még kevésbé ismertek. Egy idő után aztán a magyar hivatalos személyek ráéreztek az ízére, hogy Róma közel van, és "Szörényi megmutogatja nekik az érdekességeket". Ilyenkor kinéztem egy utcát vagy egy templomot magamnak, és felfedeztem. Nagyon foglalkoztatott továbbá, hogy Arany, aki a magyar költészetben számomra a legrokonszenvesebb, szatirikus, bölcs humor képviselője, miért Ariostót kedvelte a legjobban, s ennek megértéséhez, Arany lényegének feltárásához feltétlenül szükség volt Olaszországra.

 

 

– A kötetben is felidézett konferenciák között volt egy, melynek a címe – Humanizmus a XX. században – egy kérdőjellel megtoldva az egyik fejezet címe is lett. Ön mit gondol: végérvényesen leáldozott a humanizmus és a humanista műveltség ideje?

 

– Akit ebben a történetben megörökítek, Eugenio Garin, a konferencia szervezője, egy nagyon vitális, enciklopédikus műveltségű öregúr volt, aki hol Pisában, hol Firenzében lakott. A magyarokat nagyon szerette, Klaniczay Tiborral jó barátságban volt. Egyik fő művében, a Humanista pedagógia történetében Janus Pannoniusnak és a magyar humanizmusnak is nagy figyelmet szentel. A reneszánsz értelmezői közül Garin volt az, aki a leginkább hangsúlyozta, hogy a humanizmus a kereszténység történetében bekövetkezett olyan fordulat vagy pillanat volt, amely lehetővé tette az egymással sokszor összecsapó, mondjuk így: pogány eszmerendszer és a kereszténység olyan egybeolvadását, mint amilyen az első nagy aranykorban, az egyházatyák idején volt. Számára ennek Firenze a „szent helye”, csakhogy ebben a városban a modern idők közüzemi lobbija, a turista- meg a benzinlobbi az idealista-humanista elképzeléseket egyre inkább félresöprik. Ő belefoglalta a beszédébe ezt a pusztulást is: a tömegturizmus, a környezetszennyezés tragédiáját, ami egyébként egész Toszkánára igaz, és ezzel mélyen egyetértek. Ma a gépkor és a kereskedelem kora, a sikerközpontú gondolkodás felesleges cifraságnak tekinti a műveltséget, ha az nem hoz pénzt. Nem látják be, hogy ha valaki tud görögül, akkor ezáltal jobb ember lesz, s ennek megfelelően hatásosabb. Sorra szüntetnek meg tanszékeket Európa-szerte. Ebből nem az következik, hogy a humanizmus hívei megbuktak, hanem az, hogy ha egy gyereknek elmagyarázzák, hogy ne dugja be az ujját a konnektorba, mert agyoncsapja az áram, és a gyerek csak azért is megteszi, akkor tényleg agyonüti az áram. Garinnel együtt ilyen veszélyérzetként fogalmazhatnám meg tehát a humanizmus sorsát.

 

 

– Épp egy korszakhatáron érkezett meg Rómába: az előző politikai rendszer még alig bukott meg. Sok „kiszólással”, odamondogatással illeti a kommunista rezsimet a történetekben, melyek személyes tapasztalatokról, sérelmekről árulkodnak.

 

– Igen, ez így van. Szőnyei Tamás nemrég megjelent könyvéből, a Titkos írásból is kiderül, hogy az Intézetet például teljes egészében megfigyelték. Ezen túl magam a pimaszságommal és a „pofázásommal” jó pár besúgót ihlettem írásművekre. Ugyanígy a szegedi egyetemen ’73-tól kezdve: de már annak idején, az ELTE-n, hallgatókoromban is följelentettek. Írtam egy tanulmányt például arról, hogy milyen görög hatások érvényesülnek a Sztálin 70. születésnapjára írott dicsőítő versekben. Hát, ennek nem örültek, mondanom sem kell. El is vették a népköztársasági ösztöndíjamat. Mikor idekerültem az Intézetbe, ez egy nagyszerű sziget volt az egyetemhez képest, de ezt is megfigyelték. Az erről szóló iratokat Simon Zsuzsanna kolléganőm gyűjtötte össze, ami meg is jelent egy kötetben. Volt, amikor a portás segítségével éjszaka törtek be. Akkor ez az igazgatói asztal még Klaniczay Tiboré volt. Felfeszítették és elvittek belőle mindent – szegény Klaniczay hiába tiltakozott. Magam időnként publikálási tilalom alá estem, időnként kirúgtak a mellékállásomból – például a Pannónia Filmstúdióban voltam egy időben sorozatdramaturg. Az Eötvös Collegiumban gyakran megjelent a rendőrség, hogy miért olyan írókat hívunk meg, akik ellenzékiek. Mondtam, hogy azért, mert azokat nem tanítja senki. Szegeden ugyanez volt a helyzet. Ilia Mihály körül vagy hatvan besúgó nyüzsgött. Mit csináljak, mindig olyan helyekre dugtam az orrom, ahol felhívtam a figyelmet magamra.

 

– A Római Magyar Akadémia nehéz időszakokban is nagyon fontos kulturális központ és „menedék” volt számos írónknak, Szerb Antaltól Nemes Nagy Ágnesen át Weöres Sándorig. Milyen szerepet tölt be ma, sikerült-e valamit a régi presztízséből helyreállítani?

 

– Amikor Hajnóczi Gábort, aki Szegeden volt kollégám – már meghalt szegény – rábeszéltem, hogy vállalja el az igazgatóhelyettesi posztot, a követség és a Kelemen János, Hajnóczi régi barátja által igazgatott Akadémia között soha nem látott harmónia jött létre. Újraindítottuk az évkönyvsorozatot, az Annuariót, amelyet a háború alatt megszüntettek. Alapvető forrásközléseket és nagyobb tanulmányokat is közölt, magyar és olasz szerzőktől egyaránt. Kardos Tibor próbálta egy ideig pótolni az ötvenes évek elején, de nem működött. Az új sorozatnak én írtam az előszavát, azóta is él. A Római Magyar Akadémia jelenlegi igazgatója Molnár Antal, kiváló történész, ő kapta meg elsőként azt a díjat, amelyet Klaniczay Tibor emlékére alapítottunk húsz éve. Helyreállíttattam a földszinti galériát, amelyet korábban szemétraktárnak, még korábban kommunista szennyiratok előállítására való sajtóirodának használtak. Egykor Sulyok Miklós volt a művészeti tikár, és nagyon jelentős művészeket tudott bemutatni ebben a galériában elit közönségnek. A baj az, hogy évek óta egyre kevesebb a pénz, nem tudnak konferenciákat, programokat rendezni. Az elismertség megvan, mind az Akadémia, mind az ott működő Fraknói Vilmos Tudományos Intézet tagja a külföldi akadémiák szövetségének. De ha összehasonlítjuk más nemzetek tevékenységével, a románok és a lengyelek is nagyságrendekkel több pénzt fektetnek a kultúrájuk közvetítésébe. Miközben irigykednek ránk az egyik legszebb római palota, a Villa Falconieri miatt, ahol a Római Magyar Akadémia működik.

 

 

– Idestova tíz éve beszélgettem ugyanitt Önnel, éppen amikor a magyar küldöttség aláírta az uniós csatlakozást. Most hogyan látja az irodalomtudomány és a kutatás helyzetét: nyitott-e új lehetőségeket az Unió?

 

– Az Akadémián az összes pályázatot számon tartják, amihez csatlakozni lehet, de az úgynevezett nemzeti tudományokat az EU sajnos egyáltalán nem támogatja. A határterületit igen. Volt egy olyan pályázatunk, amelynek nagyon jó témája volt: a nagy tömegeket érintő populáris műfajok, a bulvársajtó, a tévéfilm és a képregények milyen irodalmi formákból lopják a szüzséket, és miképp lehet ezeket politikai manipulációra felhasználni. Ez részben szociológia, részben pszichológia, részben irodalom, nagyon szépen kidolgoztuk – és nem kaptunk támogatást. Az irodalom tehát a mostohagyereke az ilyen típusú fejlesztéseknek. A Visegrádi Négyek együttműködésébe sikerült már bekapcsolódni kisebb összeg erejéig. Az Unió magától értetődőnek tekinti, hogy ezek nemzeti hatáskörbe tartozó területek, a finanszírozásukat már csak ezért is be kell építeni a nemzeti költségvetésbe.

 

– Mi az Irodalomtudományi Intézet jelenleg futó legfontosabb projektje, és mi az Ön elsődleges „személyes projektje”?

 

– A legfontosabb munkánk változatlanul az új magyar irodalomtörténet elkészítése. A terjedelme körülbelül a Spenót néven ismert klasszikus sorozat legvastagabb kötetének háromszorosa lesz. Eddig háromszor utasította vissza az OTKA* az erre adandó támogatást. Saját erőnkből megoldani a feladatot viszont lehetetlen. A létszámunk ahhoz képest, amikor a régi Spenótot készítették, a felére csökkent. Sajnos többen meghaltak azóta, és bizonyos témakörökben vannak pótolhatatlan emberek – ilyen például Kerényi Ferenc Madách-kutató. Egyelőre nem találunk senkit, aki hasonló alapossággal tudna Madách-portrét írni. Vannak tehetséges fiatalok, de ha külsős az illető, külön meg kellene fizetni, és kevés pénzért igényes munkát nem várhatunk. Egy kisebb akadémiai pályázatra sikerült kilenc kültagot felterjesztenem, akik ha vállalják, hogy jövő áprilisig megírják az adott fejezeteket, akkor finanszírozzák a honoráriumukat. De az Intézet szinte valamennyi munkatársa dolgozik az új irodalomtörténeten. Ádáz módszertani vita is kibontakozott Intézeten belül és kívül is, és sokan ígérték külsősként is a közreműködésüket. Például Szajbély Mihály, aki tanítványom volt. S hogy a kérdés személyes részére is válaszoljak: közeledik Arany születésének 200. évfordulója, amit szeretnénk nagyon megünnepelni. Az egész 19. századi osztály ezen sürgölődik, Dávidházi Péter, Korompay János és több, frissen felvett fiatal a kritikai kiadás új sorozatán dolgozik. Én pedig szeretném a Kalligram Kiadó Magyarok emlékezete sorozatában az Aranyról szóló kötetet megírni.