Kárpát-Európa – Mandics György: Liubiţa Raichici

Amikor a hatodik és az utolsó szeget verték anyám koporsójába,
véletlenül kiugrott helyéről életem závárzat-biztosítéka,
ahogyan ez megesik a fegyverekkel is…
Most már minden lehetséges.
Liubiţa Raichici (Ljubica Rajkics)

MANDICS GYÖRGY

bemutatja

LIUBIŢA RAICHICI román költőnőt

               Szerbül írok román nyelven, mondják
               (részlet)

               Az én szláv lelkem elítéltetik
               multilingvisztikusan és globalistán.
               És nem tudom a megváltó igét.
               Én csak egy Ljubica vagyok szerbül, kis l-lel,
               és románul egy még kisebb l-lel.
               Egy Ljubica, a bűnök gyűjteménye.

Liubiţa Raichici (Ljubica Rajkics) – Bánság, Románia

1962-ben született, a Bánság déli részén, szerb családban. Nyelvészeti tanulmányokat végzett, 2008-ben doktori címet szerzett. Krassó-Szörény megye Műemlékvédelmi Igazgatóságának igazgatója, s a Resicabányai Nemzetközi Költői Fesztivál szervezője. Tizenhat verseskötete jelent meg. Románból szerbre és szerbből románra fordít jelenkori költőket és esszéket is ír.

1997-től kezdve tizenegy díj kitüntetettje.

Költészetében szervesen mutatkozik meg a bánsági költők gyakori kétnyelvűsége. E sajátosságot egyszerre kezeli bölcs iróniával és mély, belső feszültséggel. Bármely nyelven ír, gondolkodásában, kulturális indítékaiban mindig szerb marad, kötődését sohasem tagadja meg. És nem tagadja meg egyéni ízű vallásosságát sem, amely a magyar olvasót Adyra emlékezteti.  Ez igen sajátossá, szinte egyedülállóvá teszi költészetét a mai közép-európai irodalomban. A franciául író nagy románok, Tristan Tzara, Eugen Ionesco, vagy a szerbül író Vasco Popa útját követi a maga sajátos törvényei szerint.

Csak a hozzánemértők

Csak a hozzánemértők hihetik, hogy 
egyszerű nagy költőnek lenni, példának okáért
a jegykezelők között (pontosítva, a villamosokon).
Ők nem tudják, hogy ez a hely foglalt 
Vasco Popa számára, s így is marad már mindörökre.
Ne is említsük most a víz helyett borivók sokat szenvedő és túlnépesedett osztályát.
A konkurencia itt oly időtlen és anormális,
hogy csak egy szuper-számítógép találhat osztályzatokat a változó győztesre.
Bárhogy is legyen, én még mindig Villonra szavazok.
Még szülőfalumban, Belobreskán (mely csak egy apró rész
Pozsezsena községben, Oravica járásban,
Krassó-Szörény megyében, a Temesvári Szerb Püspökségben, és a
Karánsebesi Ortodox Román Püspökségben, Közép-Európa
délkeleti szegletében, Romániában)
sem teremhet számomra babér, 
mert Slavomir Gvozdenovics után születtem.
Nem marad más reményem, mint a szláv költőnők menedéke.
De amint ennek dísztermébe lopakodtam, már láttam,
nem maradt számomra üres szék 
Cvetajeva és Symborska között.
Ezért aztán
megtanakodva helyzetem  majd minden ősömmel,
elhatároztam – egyszer és mindenkorra –,
hogy nem veszek részt többé egyetlen versenyen sem!
De rögtön akadt valaki, aki ezt felfedezte, és megkaptam a Költői Nagydíjat
Nemrészvételért. S ezzel megtört a jég és özönleni kezdtek a
Díjak, Címek és Érdemrendek. És így tovább, meg etcetera.

És e kegyelmi állapotban hirtelen megvilágosodtam,
ráébredtem, hogy mit csinál az ördög, amikor nem alszik.

Ő osztja a díjakat.

Szerbül írok román nyelven, mondják

De a helyzet súlyosabb. Lehetetlen pravoszláv szavaim elvesztették életösztöneik.
A románok védőszentje, Szent András napján, nem gyülekeznek, 
csak szégyenlősen keringenek, mint egy eltévedt tehéncsorda…
Szent Száva, anyanyelvem védőszentje kapuján bekopognának,
ha tudnák még, merre van a szörnyű lélek-felfordulásban…
Pilátus, ébredek rá hirtelen, a kezét mossa folyamatosan, 2000 éve,
de a víz csak vörös marad…
Az igazság pedig úgy ereszkedik majd ránk,
kellemetlenül, akár egy betegség…
Az én szláv lelkem elítéltetik
multilingvisztikusan és globalistán.
És nem tudom a megváltó igét.
Én csak egy Ljubica vagyok szerbül, kis l-lel,
és románul egy még kisebb l-lel.
Egy Ljubica, a bűnök gyűjteménye.
Mégis reménykedem
hogy az ortodox Úristen, 
nem úgy, mint Moszkvában,
hisz a könnyeknek, minden nyelven.
Hála neki, hála!

A hatodik és az utolsó szeg

Amikor a hatodik és az utolsó szeget verték anyám koporsójába,
véletlenül kiugrott helyéről életem závárzat-biztosítéka,
ahogyan ez megesik a fegyverekkel is…
Most már minden lehetséges.
Az éhség nem éhség, s a fáradtság – nem fáradtság.
A temetőkapura akasztott gyermeki sikolyom felett
világosan hallatszott a Szűzanya jaja, amikor szívét odatette az első szög elé,
és felette hallatszott a csontok iszonyú ropogása,
az összetört, átütött, szétrepesztett, széthasított, összezúzott csontoké,
felettük meg a Fiú ,
magányos, egyedülálló, egyedül maradt, elhagyatott néma ordítása,
s legfelül az Atya üvöltése, 
hogy az egek meghasadtak tőle.
És lőn éjszaka, és lőn megint nappal,
és bűnöztünk, és bűnöztünk,
és bűnöztünk nagyon.
Az életem halál lett.

És sírtam az éhségtől. Sírtam az úgymond szerelmektől. És sírtam a szüléstől. És
a bombázásoktól. És Koszovótól. A gyermekölésektől. Az igazságtalanságtól. És
kicsiségemtől.
És sírtam a szégyentől.
És sírok.
Én lettem az „Az, aki sír” siratóasszony.
Teljes szeretetemmel sírok.
Zokogok.
Nem is teszek már mást. Csak zokogok.
Zokogok mindig bután.

Sírok vágyakozva az Úristen után.

Fordította Mandics György