„A másik irodalomtanítás”
Fűzfa Balázs tankönyvszerzőt, pedagógust, irodalomtörténészt, a magyar nyelv és irodalom kerettanterv B verziójának kidolgozásában résztvevő szakembert egy Skype-interjúban kérdeztük a nyilvánosság elől eltüntetett változatról, hitvallásáról és alternatív megoldásokról.
Fűzfa Balázs (Leyrer Gergő fotója)
Színpadias lenne azt kérdezni, hogy mi a véleményed a nyilvánosságra hozott kerettanterv-javaslatról, mert úgy tudom, az időközben a nyilvánosság elől elzárt B változatot Te készítetted. Meg tudod-e ezt erősíteni, és elmondanád-e, hogyan kerültél olyan szerencsés helyzetbe, hogy az elképzeléseid alapján taníthatták volna a magyar nyelv és irodalmat a középiskolásoknak?
Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy hivatalosan mindkét kerettanterv-változatot egy munkabizottság készítette, melyet az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) hozott létre 2012 tavaszán. A szakértők felkérésének elveit szintén az OFI illetékesei határozták meg. Ez a bizottság a második ülésén elhatározta, hogy magyarból – a korábbiakhoz hasonlóan – két kerettantervet készít. A bizottságon belüli munkamegosztás jegyében ezek egyikének kidolgozására kértek fel engem. Az anyagot elkészítettem, de annak végső formáját nem én adtam meg, sőt, azt nem is ismerem, mert nem kaptam meg az OFI-tól vagy az államtitkárságtól. Tehát a nyilvánosság elé nem került, legvégső verzió nincs a birtokomban. Az, amelyet az Irodalmi Jelen pár napja közölt, egy korábbi változat – ám általam kétségtelenül még vállalható verzió. Benne vannak mindazok a strukturális és tematikai, tartalmi elgondolások, melyeket az irodalomtanítás elengedhetetlen szemléletváltásában a legfontosabbnak gondolok.
Kerettanterv-javaslatod végső soron az államtitkárság felkérésére született, és végül szintén az államtitkárság zárkózott el a nyilvánosságra hozatalától. Mivel indokolták ezt?
Pontosabban az OFI felkérésére született, merthogy ezt az egész kerettanterv-projektet a közoktatási államtitkárság egyik háttérintézménye, az OFI kapta meg feladatul – ha jól gondolom. Egyébként nem indokolták semmivel az esetet, máig sem kaptam értesítést erről a tényről. Ilyen kötelezettségük ugyan a köztünk létrejött szerződés betűje szerint nem is volt, mégis meglehetős csodálkozással vettem tudomásul, hogy az általam készített tervezet nincs a nyilvánosságra hozott kerettantervek között.
Abban a pillanatban úgy éreztem, s azóta is ez a véleményem, hogy ez óriási hiba a döntéshozók részéről, és ha a szakma ezt hagyja, akkor itt még sokkal nagyobb baj lesz, mint eddig gondoltam – mármint az irodalomtanítás jövőjét illetően. A régi kerettantervben ugyanis – ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni – kétféle lehetőség közül választhattak a tanárok.
Az irodalomtanítás „egyvágányúsításá”-t a lehető legnagyobb tévedésnek tartom, mely ellentmond minden művészet, minden irodalom, minden demokrácia alapértékeinek. Az én személyemtől s az általam kidolgozott tervezettől teljesen függetlenül ezt nagyon fontos hangsúlyozni. Itt az elvről van szó: egy kerettanterv legyen magyarból vagy (minimum) kettő? Ez az egyetlen és legfontosabb kérdés, mely az elmúlt napokban sajnálatos módon rosszul válaszolódott meg.
Nézzük a konkrétumokat! Mit kínált volna a B verzió, a „másik vágány” a nyilvánosságra került A verzió mellett? Hogyan, milyen szellemben újíthatta volna meg a magyar nyelv és irodalom oktatását a „másik” kerettanterv-javaslat?
Két vágány azért kell, hogy a párhuzamosok a végtelenben – azaz a gyermekbuksikban – találkozhassanak egymással. Hogy legyen remény a megértésre. A másik ember megértésére. Mert csakis így lehet felkészülni az életre, egy olyan szocializációval, mely arról szól, hogy a másiknak is lehet véleménye, lehet autonóm nézőpontja a világról. A művészet és így az irodalom is erre taníthat meg bennünket az iskolában és az iskolán kívül is. Az emberi méltóság viselésére. De a lényeg a megértésen van. Az irodalom nem más, mint a megértés formáinak minél differenciáltabb kidolgozása. Valamely nyelvben rögzített világegész – azaz minden vers, dráma, regény – mindig példázat ennek lehetőségéről, mert a megértés addig nem ismert egyedi mintázatát hozza létre. Az általam elképzelt kerettantervben a mindenek feletti elv ennek jegyében Horatiustól ered: „Merj mást gondolni, mint amit én!”
Sajnos azonban a magyar pedagógia másfél évszázados herbarti gyökerei annyira belénk ivódtak, hogy a mindennapi taposómalomban őrlődő tanárok, ha észre is vették, hogy legalább tíz éve van egy nem-kronologikus, hanem tematikus, problémaközpontú kerettanterv is (azaz létezik A és B változat), számukra ez sohasem vált valódi alternatívává. Nem tudom, egyáltalán tanít-e ma valaki Magyarországon a B változat jegyében. Holott az ezerszer több lehetőséget ad az olvasás és az irodalom megszerettetésére, mint az Arany Jánostól (is) fogant pozitivista-irodalomtörténeti elvű tanítási metódus.
Nehogy félreértés essék: Arany János a legnagyobb magyar költő, de utált tanítani, és főleg dolgozatot javítani, mert mindkettőt mechanikus munkának tartotta, és mindegyik elvonta őt a fő tevékenységétől. Az irodalomtörténeti elvű irodalomtanítás hagyománya a lényegét tekintve azonban tőle ered – de akkor még nem volt más alternatíva, hiszen csak ébredezett a tantárgy (kb. 1846-tól), s így találta ki önmagát. Abban az időben ez volt a legeslegfontosabb szempont: mint mindenben, úgy az irodalomtanításban is a nemzet önteremtésének gesztusai nyilvánultak meg – természetesen nagyon helyesen. Ma azonban már senki nem vonja kétségbe, hogy van független Magyarország, hogy létezik önálló és hivatalos magyar nyelv (1844-től, azaz csak pár évvel megelőzően!), tehát az irodalomtanítás feladatköre és kisugárzása is többirányú kellene, hogy legyen, s első renden az emberi önmegismerésről és annak tágasságáról szólhatna.
Egyre aktuálisabb kérdés (Molnár H. Magor munkája)
Nos, jómagam ezért olyasmit gondolok az irodalomtanításról, hogy kulcstantárgya lehetne az iskola világának, ám ha ezt a szereplehetőségét nem ismeri fel, akkor a jövőben egyre inkább a perifériára fog szorulni. Észrevehetnénk végre, hogy az elengedhetetlenül bekövetkező – mert már bő évtizede erősen zajló – kulturális átalakulásban az irodalmon keresztül mindenfelé vezethetnek utak. Akár még egymás felé is. Sőt, mondhatni: minden út az irodalmon keresztül vezet.
Jómagam egy olyan irodalomtanítást képzelek el tehát, melynek segítségével a gyerek könnyebben és jobban eligazodik majd a világban. Mert pontosabban érti az őt körülvevő világ jeleit és jelrendszereit. Ehhez pedig meg kell adni neki a gondolkodás szabadságát. És segíteni kell őt abban, hogy felismerje a gondolkodás méltóságát és végtelen örömét. Ehhez pedig olyan tanárokra van szükség, akik maguk is szeretnek gondolkodni – a többség ma is ilyen, természetesen –, és olyan törvényekre, amelyek nemcsak hagyják a leendő adóalanyokat gondolkodni, hanem kifejezetten biztatják őket az értelmes ötletekre és kezdeményezésekre.
Hogy mást ne mondjak, tessék elolvasni a Nat – ismétlem, a magyar Nemzeti alaptanterv! – kulcskompetenciáit! Ezeknek az EU-alapelvekből származtatott elgondolásai kiválóak: kezdeményezőkészség, kreativitás, kultúraérzékenység, fejlett kommunikáció, digitális kompetencia stb. Hát nem erről kellene szólnia a mai iskolai oktatásnak? Dehogynem! Akkor hol szúrjuk el, vajon miért az unalom és a semmittevés van hatalmon a magyarórákon? (Természetesen tisztelet a nagyon sok kivételnek; elsősorban arra gondolok, hogy a tanárok egyszerűen tehetetlenek, mert más nyelven beszélnek a gyerekek, mint ők, ezért fullad unalomba az órák jelentős része.)
Visszatérve az előző gondolathoz: az irodalom végső soron nem más, mint egy lehetséges „közlekedési” (jel)rendszer, csak éppenséggel az emberek közötti közlekedésről, ha tetszik, a lelki, érzelmi, hangulati közlekedésről szól. A „tartalmak” azonban ugyanazok, mint a valóságos közlekedésben, csak itt a versekből, drámákból, novellákból tanuljuk meg, hogy hova, milyen érzelmi, értelmi, hangulati tartományokba „tilos behajtani”, hol szabad megfordulni és hol nem, mikor kell várakozni, és mikor kerültünk zsákutcába…
Az irodalomtudományban az utóbbi két évtizedben lezajlott egy igen jelentős szemléletváltás, és ideje volna, hogy ennek végre hatása legyen a tanárképzésre és a közoktatásra is. Az egyetemeken sorra átnevezték még a képzés helyeit is, már szinte mindenütt „(Magyar) Irodalom és Kultúratudományi Intézet”-ek vannak, azaz az irodalom a kultúra egy lehetséges ágaként értelmeződik. Ez határtalan lehetőségeket adna a magyartanárok kezébe, mi azonban észre sem vesszük, hogy eljárt felettünk az idő, csak mondjuk a magunkét, hogy Esterházy igen vagy nem, Zrínyi igen vagy nem, és még mindig pattintott kőeszközöket akarunk felhasználni a megértéshez – az e-bookok, i-Padek és az okostelefonok korában. Ahelyett, hogy észveszejtve keresnénk a lehetőségeit annak, hogy a legkorszerűbb eszközöket és a „legkortársibb” irodalmat – mondjuk a slam poetryt, melyet imád a középiskolás korosztály – is felhasználva elérjük, hogy nebulóink 10-20-30 év múlva is egyáltalán a kezükbe vegyenek majd egy szépirodalmi jellegű könyvet – még ha múzeumi tárgyként is, de legalább emlékezzenek a kultúra ama 500 évére, amelyben a felmenőik éltek.
Mert – Láng Gusztáv irodalomtörténésztől veszem a gondolatot – a kultúra az egyetlen árucikk, mely szaporodik azáltal, hogy fogyasztják. A világban minden más elfogy, de a kultúra gyarapszik és gazdagodik azáltal, ha használjuk. Ám a magyar irodalomtanítás elfordulni látszik a kultúra tágasságától, bezárkózni készül önmagába, s ha ez így lesz, ha nem vesszük figyelembe, hogy az irodalom a kultúra legbeszédképesebb rétege (mert zenét szerezni vagy Mona Lisát festeni nagyon kevesen tudnak, az ábécét azonban relatíve még mindig a legtöbben ismerik a jelrendszerek közül!), az a kulturális emlékezetvesztést jelenti mindannyiunk számára. Ezért nem irodalomtörténetet kellene tanítani az iskolákban magyarórákon, hanem például „kultúraváltási kompetenciák”-at: hogy a ma diákjainak könnyebb legyen majd, mint nekünk volt, megcsinálni egy egyetemes jelrendszerváltást; hiszen nem vitás, hogy most nőnek fel azok a generációk (X-, Y-, Z- stb.), amelyeknek életében akár több olyan kulturális váltás is megtörténhet, mint amilyenbe mi jószerivel belerokkantunk, pedig még nem vagyunk a végén.
Az irodalom segítségével tudnánk rávenni a ma iskolapadban – és nem iPadben – ülőket, hogy egyáltalán emlékezzenek ránk. Amúgy pillanatok alatt kieshetünk a memóriájukból. Mi még alig bogarászunk a betűk között, amikorra ők egy pillanat alatt teleöntik a képernyőt szöveggel. Sajnos eljöhet az idő, hogy nem leszünk párbeszédképesek a saját unokáinkkal. Előfordulhat, hogy nem fognak olyan DVD-olvasót gyártani, amelyen le tudnák játszani a múlt képeit, mert nem lesznek kíváncsiak ránk. Holott az „élj a mának!” is szép elv lehet, de a normális emberi élet méltóságát az időben való szabad mozgás, otthonosság jelenti. Akinek nincs múltja, annak nem lesz jövője sem. Ha az irodalom kultúra lesz a tantervekben, akkor van erre esély – tudniillik hogy a generációk közötti és az általános egymásértés nyelve legyen –, ha megmarad unalmas adathalmaznak, akkor egy szép lassan lepusztuló romtantárgy lesz, melyet csak a nevelés- és oktatástörténet emlékezete fog megőrizni még néhány évtizedig.
Csáth Géza – kerettanterv helyett falfirkaként
A választás lehetőségének megszüntetésén kívül milyen konkrét kifogásaid vannak az A verzióval szemben?
Mint mondottam, mindkét verziót egy bizottság alkotta meg, és ezek a tagok egyetértésével kerültek a megbízó asztalára. Azaz én éppen azért készítettem egy másikat, mert másképpen képzelem el az irodalomtanítást, mint az A verzió ötletgazdája. Önmaga rendszerén belül azonban az is konzekvens tervezet, s természetesen jobban megfelel a korábbi hagyományoknak, mint az enyém. Az összevetés és a véleményezés azonban, azt hiszem, nem az én feladatom, hanem a tanárok dolga lett volna, ha megkapják ezt a lehetőséget. Továbbá a kiadóké, akik a jelenleginél sokkal nagyobb szabadsággal rendelkeztek volna (pontosan 100 %-kal többel), ha két tervezet lenne érvényben. A jelen helyzetben ugyanis valóban át kell dolgoztatni az összes irodalomtankönyvet. Azaz egy ilyen döntés, az egyik tervezet megszüntetése – vagyis az „egyvágányúsítás” – nemcsak szellemi, de felmérhetetlen anyagi károkat okozhat a kiadóknak és az egész magyar közoktatási rendszernek egyaránt.
Sokan megjegyezték, hogy a nevedhez kötődő B verziót a saját tankönyvsorozatodra írtad. Ezzel pedig csorbulhattak volna a versenyfeltételek, és látványos előnyhöz jutott volna a Fűzfa Balázs-féle csomag…
Ezt a vádat nekem természetesen vállalnom kell, bár inkább azt tartanám álszentségnek, ha nem ezt tettem volna. Másrészt mentségemre szolgáljon, hogy mindvégig aggályosan ügyeltem arra, hogy kerattanterv-javaslatomhoz mindegyik forgalomban lévő tankönyvsorozat használható legyen (nem több változtatással, mint amennyit az A verzió igényel). Igaz, de ez talán mégiscsak érthető, hogy az enyém illeszkedik hozzá a legjobban. Talán valóban kellett volna még finomítanom, talán túl sok saját, a könyveimben is megjelenő ötlet került át a tervezetbe. Ám hangsúlyozom, hogy ezek mindig csak alternatívákat jelölő példák, s „További lehetőségek” címszó alatt szerepelnek a tervezetben, a törzsanyag-részben pedig természetesen Nat-kompatibilis megjelöléseket alkalmaztam. Szándékaim szerint a lehetőségét is kerülni próbáltam annak, hogy ráerőltessem a saját elképzelésemet másokra – mindig csak egy lehetséges modellt, gondolkodási irányt szerettem volna felmutatni.
Végül azonban mégiscsak az a látszat keletkezett, hogy egy sorozat kivételezett helyzetbe került volna általam. Ismétlem, hogy igen, biztosan így van, de korántsem olyan mértékben, mint ahogyan ezt sokan gondolják. S hadd jegyezzem meg még azt is, hogy az IJ-n napvilágot látott korábbi verzión elvben én még dolgoztam volna – a bizottság vezetőinek kérésére és a saját belátásom okán is –, éppen azért, hogy csökkentsem a direkt megfelelések mennyiségét. Ez a szándékom sajnos azonban már nem valósulhatott meg, az események felgyorsultak, a tervezet végképp kikerült az ellenőrzésem alól.
Talán furcsa azt mondani, ám mégiscsak úgy van, hogy éppenséggel a B verzió megszüntetésével került minden kiadó és tanár kényszerhelyzetbe. Sajnos bírálóim közül többek számára nem volt világos az sem, hogy korábban is két verzió volt érvényben, és most sem arról van szó, hogy egyet kell kiválasztani a kettő közül, hogy az törvényerőre emelkedjen, hanem a két változat egymás mellett élhetett volna – mindenkinek sokkal nagyobb szabadságfokot biztosítva.
Sajnálom, hogy tervezetem nem kerülhetett szakmai viták kereszttüzébe, hanem anyagi, lobbi- és politikai érdekcsoportok harcának áldozatává vált. Hálával tartozom ugyanakkor az Irodalmi Jelennek, hogy lehetővé tette, valamiképpen mégiscsak nyilvánosságra kerüljön az anyag. Így most már nem temethető el nyomtalanul, legalább a digitális kulturális emlékezetben megmarad.
S azért is örülök ennek, mert természetesen a történtek ellenére sem mondtam még le a fő célról: úgy érzem, létrehozható olyan szakmai-politikai konszenzus, mely mentén az „egymásértés” körvonalai megrajzolhatók. Azaz, ha az államtitkárság és az OFI elismerné annak szükségességét, hogy 2012-ben nem lehet Magyarországon egy kerettanterv magyarból, ha a szakma lenne olyan erős érdekérvényesítő hatású – a tanárokat és a kiadókat is ide értem –, hogy elérje ezt a felismer(te)ést, akkor még lehet B verzió. S teljesen mindegy, hogy azt ki írja. Itt abszolút nem az én személyem a fontos, csak az, hogy mindenképpen legalább kettő legyen, hiszen nem léphetünk vissza ugyanabba a folyóba, amelyből egyszer már kievickéltünk „a túlsó part”-ra!
Ady Endre éppen saját halotti maszkjával játszik (Molnár H. Magor munkája)
Természetesen eredeti szándékom szerint, illetve a bírálatokat megfontolva én is szívesen átdolgozom az saját tervezetemet, de miért ne lehetne például megcsinálni azt, hogy minden olyan tankönyvszerző (vagy szakmai-kiadói jogutódja), aki írt legalább két évfolyamnyi irodalomtankönyvet (a törvény két évfolyamos egységekben gondolkodik – a Szerk.), készítsen egy kerettanterv-változatot? Aztán ezeket versenyeztessük egymással, és egy hónapnyi tisztességes szakmai vita után döntsük el, hogy melyik három vagy négy – látod, telhetetlen vagyok! – lesz érvényes?! Vagy: kerettanterv legyen akárhány, minden kiadó és szerző alkothasson ilyet, a rendszert csak a Nat és a kimenet, azaz az érettségi felől kell szabályozni, és kész! Döntsön a piac, a szabad verseny, hiszen a világ, amelyben élünk, erről szól! Vajon miért megyünk mi szembe a saját Natunkkal (lásd ismét a kulcskompetenciákat a kezdeményezőkészségről és a modernizációról!)?
Milyen lehetőségei vannak a kerettanterven kívül a magyar irodalomoktatásnak, hogy „többvágányúvá” tegye a jövőjét?
Elöljáróban el kell mondanom, hogy honnan erednek az élményközpontú irodalomtanítási program – mely éppen 20 éve működik – gyökerei. Az a fajta irodalomszemlélet, amelyet magaménak vélek, mindenekelőtt Édesapámhoz köthető – aki egyben első magyartanárom volt –, illetve Bányai Jánoshoz, Láng Gusztávhoz, Sipos Lajoshoz és Winkler Mártához. Az a fajta szellemi-módszertani nyitottság és szakmai alázat, melyet ők jelenítenek meg munkájukban és életükben, szakmai és emberi hitvallásom elengedhetetlen kiindulópontja. Tőlük tanultam a legtöbbet, azt is, hogy az értelmes gondolkodáshoz több vágányra van szükség. (Az interjú készítése közben kaptam a hírt Ilia Mihály tanár úrtól, hogy Bányai professzort levelező tagjává választotta a Szerb Tudományos Akadémia – ez valóban történelmi jelentőségű tény, s szemléletesen bizonyítja, hogy egyedül a több vágányon haladásnak van értelme, mert így a megértésre mindig marad remény.)
Kiemelkedő jelentőségű volt számomra az utóbbi másfél évtizedben, hogy kapcsolódhattam a Sipos Lajos professzor koncepcionálásában készült, s három változatban kiadott, egyenként közel 1000 oldalas szakmai szintézisek munkálataihoz (a „fehér”, a „rózsaszín” és a „sárga” könyvről van szó: Irodalomtanítás I–II; Irodalomtanítás az ezredfordulón; Irodalomtanítás a harmadik évezredben).
Ezalatt az élményközpontú programban is legalább 30 könyvet adtunk ki kollégáimmal és diákjaimmal az irodalomtanításhoz köthetően, melyek között van irodalomtörténeti tanulmánygyűjtemény, tankönyvkutatási zárótanulmány éppen úgy, mint módszertani jellegű kiadvány vagy akár éppen humoros verselemzések diákoktól.
A 2000-es évtized végén pedig megpróbáltam egy új szemléletű irodalomtankönyv-családot írni a Krónika Nova Kiadó felkérésére (tanári útmutatókkal, digitális demóval együtt), azaz az elméleti alapvetéseket – a Sipos Lajos-féle „monográfiák”-at – lebontani az iskola világára korábbi tanítási tapasztalataim és tanulmányaim alapján. Borzasztóan örültem, amikor a sorozat első darabja „Szép magyar könyv”-oklevelet nyert (szerkesztője Fábián Teréz, tervezője Szabó László), mert úgy éreztem, jó felé tapogatódzom. Aztán amikor megjelent a Te kritikád az IJ-n, melyben arról írtál, hogy végre megjelent egy diákok számára is szórakoztató, magazinos, könnyed, de mégis tartalmas tankönyv, további megerősítést kaptam.
Tudom, hogy minden magyartanárnak megvan a fejében a saját tankönyve és a saját kánonja – ha tetszik, a saját kerettanterve –, s ez így is van jól. Nekem borzasztó szerencsém volt, hogy felkértek erre a munkára, s még nagyobb szerencsém, hogy a könyveim meg is érték a megjelenést. Ezt eddig is tudtam, most meg már főleg látom.
Ám nincs bennem csalódottság, mert azt is tudom, hogy a saját próbálkozásaimon kívül van millió más pozitív példa. A jó társaságot különben is az teszi – írja valahol Nietzsche –, hogy az ember nem vágyik arra, hogy mindig neki legyen igaza.
S különben is: kerettanterveket igen, de „a másik irodalomtanítás”-t nem lehet eltörölni. Vagy, visszatérve a kérdéshez és másképpen szólva: a mozdonyokat a tanárok vezetik és a váltókat is ők kezelik – a kerettantervek és a tankönyvek nem tudnak kormányozni. Az a bizonyos tanteremajtó pedig minden órában becsukódik, s ha ez paradoxonként is hangzik, a magyartanár szabadsága az ajtón belül van.
Befejezésül két példát hadd említsek még, melyek számomra az utóbbi időben a legtanulságosabbak voltak – és remélhetőleg lesznek is.
2007 óta működik „A 12 legszebb magyar vers”-programunk, amelyben az irodalom új értésformáit próbáljuk ki a korábban emlegetett tudományos szemléletváltás jegyében. Ilyen például az irodalom és kultúra határainak elmosódásához kapcsolódva – amelyre a kétszintű érettségi még kiválóan reflektált 2005-ben! – Jordán Tamással együtt kitalált Nagy Versmondások sorozata, amikor is 500-1500 diákkal kórusban mondunk el egy költeményt kultikus, a szerzőhöz köthető helyszínen. Utána három napon keresztül mintegy 40 előadó egyetlen versről értekezik. Az előadók között egyetemi professzorok, középiskolai tanárok és leendő tanárok, egyetemisták, sőt, középiskolás diákok is vannak. Találkoznak egymással szemléletek, kultúrák, felfogásmódok, szakmák, korosztályok. Mindezt nem pénzért teszi senki, sőt, eljön a tanárféle ember akár a világ végéről a saját költségén, hogy 15 percet beszélhessen, mondjuk, az Eszméletről. A költészet ereje tehát továbbra is határtalan.
A Nagy Versmondás Nagyváradon
A sorozat egyre nagyobb ismertsége, az iránta megnyilvánuló érdeklődés vétette észre velem, hogy az irodalomtanítás egyik útja, életben maradásának egyik záloga a „fesztiválosodás” lehet. Kiváló fiatal, debreceni kollégám, Bodrogi Ferenc Máté hívta fel rá a figyelmemet, hogy az általam szinte véletlenül használt fenti kifejezést kapcsolatba kellene hoznunk a bahtyini karnevalizáció fogalmával, s ezzel lehetne kezdeni valamit. Most ezen a kérdésen erősen gondolkodunk vele együtt – az irodalomértésünkből sajnálatosan hiányzó nagy posztmodern magyar regény, Hamvas Béla Karneválja felől tekintve és azért is, hogy a (poszt)modern irodalom vágányára is át lehessen állítani az irodalomtanítás váltóit –, talán éppen az utolsó pillanatban, hogy ama kulturális emlékezetből ne maradjanak ki, például, az utóbbi évtizedek hallatlanul izgalmas irodalmi pillanatai. Gondoljunk bele, micsoda abszurditás, hogy az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas regénynek küzdenie kell a Natba való bekerülésért, merthogy a szerzője még él. Hiszen ez a köztudomású diákvélekedést erősíti, hogy író vagy költő az, aki meghalt…! Ez a szemlélet irodalomtanításunk egészére jellemző sajnos még ma is. (Ismételten tisztelet a számos kivételnek.)
A legújabb kezdeményezésünk pedig kollégáimmal, egykori és mai tanítványaimmal együtt arra irányul, hogy összefogjuk mindazokat, akik az irodalomtanítás megreformálásában, korszerűsítésében érdekeltek. 2012. november 23–24-én Debrecenben tartunk egy konferenciát, melyre mindenkit meghívtunk, akiről úgy gondoltuk, hogy szeretne ehhez a kérdéshez hozzászólni. Nagy öröm volt a visszajelzéseket olvasni, nemcsak hogy mindenki igent mondott, hanem lelkesedését és elkötelezettségét is jelezte az irodalomtanítás modernizációja iránt.
Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelyét (IROM) a Szombathely–Budapest–Debrecen-tengely mentén szeretnénk létrehozni, abban a reményben, hogy egy olyan tudás- és módszertani bázis teremtődik meg általa, amely segíthet a tanároknak akár a mindennapi munkában is, például azzal, hogy összegyűjti a fejlesztési irányokat, módszertani ötleteket, új és új tankönyveket stb. Továbbképzéseket, konferenciákat rendez, könyveket ad ki az irodalomtanításról.
Olyasmit vizionálok tehát, hogy az irodalomtanítás modernizációját csak akkor tudjuk megcsinálni, ha eszközeink és módszereink hasonlítanak magára az irodalomra: azaz sokszínűek, mint a létezés maga, és ezzel a sokféleséggel egymást gazdagítják.
Az interjú 2012. október 31-e és november 3-a között készült.
A kerettantervvitához kapcsolódó írásaink.
Az irodalomtanításhoz kapcsolódó cikkeink.
Boldog Zoltán
