Ugrás a tartalomra

A hónap költője – Zalán Tibor: Papírváros 3

 

a franciaágy rémíti meg először, amely szinte betölti az egész szobát, csak azután kezdi sejteni a patyolattisztaság és el nem hibbant porszem-rend fenyegetését

 

 

 

Zalán Tibor – Szolnok, 1954. augusztus 27.
Író, költő
–  színműíró, tanár
–  dramaturg, Jókai Színház, Békéscsaba
Legújabb kötetei:
A rettentő görög vitéz. Mese. Pozsonyi Pagony, 2011
   Szétgondolt jelen. Versek. AB-ART Könyvkiadó, 2011
Fáradt Kadenciák. Versek. Kortárs Kiadó, 2012

 

 

 

 

 

 

Részletek egy lassúdad regényből

                                    a giliszta, fúrta magát befelé a fekete, zsíros és hideg földbe, fúrta magát előre, mintha lenne akármilyen irány is ebben a végtelentől végtelenig elnyúló sötétségben, lenne valamerre, leginkább vagy leglehetetlenebbül előre, fúrta, mert megmondhatatlan ideje, de hogyan is emlékezhetne arra már pontosan, mikortól, mikor is volt, hogy isten az arcába köpött, ami biztos, hogy azóta fontos és sürgető számára eltalálni valahová, akkor is, ha az eltalálás ösztöne működteti már csak az eddigre összegyűlt reménytelenséget, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, minden izma összehúzódott, és lökte egyre, egyre előre, vakon és süketen vájta tovább magát a fekete jeges semmiből a fekete jeges semmibe, és ment, mert mennie kellett, az egyetlen, ami megtarthatta még ebben a világban a menés, persze lófaszt, szó sincs itt menésről, legfeljebb araszolgatásról, előre araszolgatásról, egy helyben lüktetésről, melynek eredménye mégis az észrevehetetlen lassúságú haladás, mi több, dehaladás
            a törpe a homlokához szorította a pisztoly csövét
a pisztolycső hideg és üreges érzetében benne foglaltatott a fegyver súlya, a vasé és a vas formájáé, ahogy a kéz és ujjak számára kiképzett markolatot körbeveszi a tenyér, ahogy a hidegségbe hűvösen, némi izgalommal belefonódnak az ujjak, közülük csak a középső ujj a kivétel, amelyik finoman, éppen csak érintve az elsütő szerkezetet, előbbre áll, és csak belül remeg a várakozástól, ha avatott kézről van szó, bennfoglaltatott a friss olaj illata, mellyel  nem sokkal ezelőtt kezelték, ebből nyilvánvaló lehetett a számára, hogy aki a pisztolyt a homlokának tartja, nagyon is szerethet a fegyverével játszani, összerakni, szétszerelni, rongyokkal simogatni és olajjal megkenegetni, legalábbis kényes rá és fontosnak tartja az életében, neki is volt egy ilyen barátja, aki fontosnak tartotta, és ez a barát most szétroncsolt koponyával alszik egy sírgödör mélyén, de hát nem is ő alszik, hanem a teste, és talán a teste sem, csak a megmaradt csontjai alszanak odalent, a gépfegyvergolyó okozta csontszakadásokkal a koponyájában, leginkább persze a velővel volt legkevesebb baja az enyészetnek, mert az a sorozat eleresztése pillanatában, amikor a fejébe engedte a fél tárat, úgy csapódott a falra, mintha tejfeles doboz robbant volna szét a konyhában, alvadt vér és üresség maradt a koponyájában a szerencsétlennek, nos, ennek a barátnak az arca villant fel az agyában egy pillanatra, melyben ez idő tájt még volt velő, de a homlokhoz szorított pisztolycső azzal a barátságtalan gesztussal tolakodott az életébe, hogy neki is szétfröcsögtesse az agyát a park frissen nyírt füvére, ezzel a baráttal azért óvatosan kell bánni, különösen, ha múlt időben kezelődnek a dolgok, a múlt idő lényegesen kényesebb a pontosságra, mint a jelen, ez már csak természeténél fogva is így van, ezt a barátság dolgot tehát mindenképpen helyesbítenie kellene, mielőtt fölszól a múlt a jelenhez, és ő helyesbít, manapság ugyan nagyon könnyen eldobódó szó ez a barátság, nem fedve le olyan alapvető tartalmakat, amilyenek miatt a barátság szót legalább olyan mítosz borítja be és teszi  pontatlanná, mint a szerelmet, de az is lehet, hogy nagyobb és kenetteljesebben kezelhető valami ez a barátság, hiszen a szerelemből kizáródnak olyan, valahol mégiscsak fontos tényezők, mint az ésszerűség, átgondoltság, haszonelvűség, igen, bármilyen furcsa is, a barátság mindig haszonnal jár a benne részt vevők számára, mert a résztvevést eleve feltételezni kell, egyoldalú barátság nincs, úgy a szerelem sem képzelhető el, benne foglaltatott a töltény, mely mindösszesen egy aprócska kúp, tenyérbe ejtve nevetséges jószág, megkarcolva azonban az elvékonyodó felét, könnyűszerrel lehet dumdumgolyót csinálni belőle, ami abban különbözik a rendes golyótól,  hogy nem egyszerűen áthatol a húson és csonton, hanem, sárga kis rózsaként kinyíló végével szétroncsolja a húst meg a csontot, tépi-szaggatja a testet, mocskos szakadásokat és töréseket-tépéseket okozva rajta, nem véletlenül tiltották be nemzetközi szabályok a használatát, de a gyakorlat mégiscsak más, hiszen miféle gyakorlat szerint áll ő most itt, bénán és a rémülettől földbe gyökerezett lábakkal, egy törpe előtt, aki – akárcsak filmekben lennének – fölfelé emelve a homlokához szegezi a pisztolyát, és látszólag egykedvűen fütyörészik…
                tá titi tá tá, tá titi tá tá, titititi tititi titititi titititi  tá titi tá tá, tá titi tá tá, titititi tititi titititi tititi  fütyörészte a törpe, a helyzet lehetett volna akár komikus is, a törpe és a fütyörészés, a kis ember a nagyos fütyörészésével, talán lábujjhegyen áll, villant az eszébe, pipiskedik, hogy fölérje a homlokát, bár mindegy is, a lényeg, hogy vészjóslóan fölérte, és a pisztoly csöve hideg egyszerűséggel és egyértelműséggel mered most a homlokába, nem ismerte a dallamot, de biztos volt benne, hogy valami otrombaság bujkál a bonyolultnak semmiképpen sem nevezhető dallam mögött, valamilyen primitív, pimaszkodó szövegecske, és maga is elcsodálkozott, hogy miközben annyira remegtek a lábai, hogy szinte állni is alig tudott rajtuk, azon gondolkodik, milyen dallam bújhat meg a fütyörészés mögött, járt az agya, járt, baszd meg a kecskét, baszd meg a kecskét, hozok neked szemüveget, hozok neked szemüveget, jutott eszébe elsőre, szopd le a bácsit, szopd le a bácsit, adok neked gumicsokit, adok neked gumicsokit, jutott az eszébe másodszorra, de a harmadik, nyilván ugyanennyire értelmezhetetlen megoldásig már nem juthatott el, mert a törpe kezében megrándult a pisztoly
                     volt ebben a menésben valami ésszerűtlen, azaz minden ésszerűtlen volt, de a vállalkozás kényszere egyszerűen mindent kisodort, ezt a mindent is kisodorta a mérlegelés horizontjából, hajtotta a félelem, vagy annak a legelviselhetetlenebb formája, az alaktalan rettegés, izmai görcsösen húzódtak össze, és nehezen ernyedtek el, haladt, vagy egy helyben erőlködött a haladásnak hitt veszteglésben, nem ismerve a pihenést vagy a lazítást, nem engedve meg magának a haladáson, a vélt távolodáson kívül semmit, jóllehet, azt sem tudta, hová kell eljutnia ebben a feneketlen sötétségben, és az ésszerűtlen kapkodás, ami ezt a menekülést az évek haladásával sem múló erővel teljesen betöltötte, azzal járt, hogy a váratlanul elé kerülő kövek minduntalan felhasogatták az oldalát, szivárgott, néhol egyenesen kibuggyant a felsértett bőr alól a giliszta vére, elkeveredett a nyálkával, a nyálkás vér a zsíros fekete földdel, ezen a nyálkás-véres-földes trutymón aztán már jobban lehetett a továbbiakban csúszni, így ettől kezdve nem voltak igazából fájdalmai, csak égető, kínzó, később folyamatosan viszkető érzések a sérülések helyén, akadtak azonban így is elviselhetetlen pillanatai, amikor az egész teste egyetlen parázsló lángoló rángó izomköteg volt, ezeket  olyan időszakok követték, amikor egész testében viszketett, elviselhetetlenül és szégyenletesen, így nem is bánta, ha újra meghasították az útjába kerülő kövek az oldalát, ilyenkor gyakran gondolt a halálra is, de nem tudott elég vért veszíteni ahhoz, hogy elgyengüljön, hogy feladja a haladást, az előre túródás eszeveszett és reménytelen mozdulatait, haladt, ezért néha még azt az örök sötétséget is elveszítette az érzeteiből, amiben fúrta magát előre, a sehovába, ilyenkor, a vesztésnek ebben az állapotában, mintha elmerült városokon ráncigálta, kínlódta volna keresztül magát, házak között duzzadtak és ernyedtek a gyűrűi, amikről persze nem volt tapasztalata, mert nem is lehetett, mégis, valami megmagyarázhatatlan dejà vue érzés viharzott végig a testén ilyenkor, már jártam itt, kiáltott fel benne valaki, pedig isten nem adott lábat neki, láttam ezt a helyet, sikoltotta benne valaki, pedig isten nem adta meg neki a látás gyönyörét vagy kínját, és mégis, élesen látta, egy tóparton halad éppen, mi több, viszontlátta a közeli víz szagát, a halak nyálkás szagát, a nád és a sás zöld és nyers szagát, látta a kákák buzogányának gyászos suhogását a tóparti verőfényben a giliszta, kopasz gyermekzsivajt látott, amellett araszolgatott tovább, téglagyár salakjával smirglizte le a hasát, egy artézi kút ragyogó vízsugarában időzött keveset később, és közben folyamatos mozgás volt ez az időzés is, annak kellett lennie, hogy saját magának is úgy tűnjék, halad, nem áll, nem tétlenkedik, nem lazsál, egyre közelebb kerül ezzel a helyben mozgással is a céljához, a célhoz, amit nem ismert, mert honnan ismerhetett volna, később egy nagyobb városon araszolt át, sárga falú házakat látott és lustán elheverő asszonyokat lustán megreccsenő pamlagokon, harangzúgást látott, és a temető sötétjéből fölvilágló-előmeredő csupasz combokat látta, meg kacarászást látott, aztán egy még nagyobb városon dúródott keresztül, itt szokatlanul sok vére hullott el, mert beleakadt mindenbe, amibe bele lehetett akadni, vagy talán a minden más akadt őbelé, közben teméntelen sírást látott, és teméntelen könnyet látott, egy oszlopsor sötétjén vonaglott át, és a homályból jajgatást és hörgést látott, majd egy téren egy fiatal nő hosszú barna lobogását látta, és meztelen háta rajzát látta a dús kékbe vésett tornyok között, a zavaros víz fölött nyújtózkodó hídon vörös hajú lányt látott, és a vízben is egy széttárt karral-hajjal-végtagokkal hanyatt fekve elúszó vörös hajú lány meztelen hulláját látta a tavasz kötegei alatt, és látta a falhoz állított embert, aki meleg véres és gőzölgő szívét tartotta a kezében, háttal állt az araszolgatásának, de tisztán látta a szíve megdobbanásait, az eltépett aorta ijesztően nagy fehér nyílásán át ütemesen a semmibe kilökődő vörös vért, meg a háttal álló arca szürkeségét látta, majd hosszan haladt kagylók és csigák között, melyek fölül valaki elvette a tengert, aztán nagy tornyok közé került, mosókonyha kiirthatatlan szappanszagát látta, panelrengetegek parizerbűzét látta vonszolódásában, borok és pálinkák közé keveredett halkan szivárgó vére, milyen jó, hogy nincs szívem, gondolta, és látta, hogy azt gondolja, milyen jó, hogy a gilisztáknak nincsen szívük, és valami reménykedést látott, és egy végtelenbe elnyúló szeméttelepet, ahol a roncsok és romok között elrejtheti magát és a szégyenét végre, de mielőtt elrejtőzhetett volna, egy mosógép roncsából szimatolva elősündörgött a vakond isten, a giliszta ekkor, hosszú idő után először, mozdulatlanságba dermedt a megismert rettenettől, de a vakond isten nem bántotta őt most sem, csak nézte, nézte mereven, mintha szobor lett volna, puha fényes vastag bundájú szobor, vaksi szemeit látta, melyekkel szigorúan és szeretettelenül nézte őt, nem bántotta, ám mielőtt visszahúzódott volna a mosógéproncs belébe, másodszor is az arcába köpött
    leköplek, ha nem mondod meg végre az igazat, te kis szemét, aztán szétloccsantom a kibaszott agyadat, sziszegte a törpe, hogy összekeveredjen nyál és vér, ami te vagy, vér és nyál, vagy inkább vér és geci, ami a léted és a lényeged, hogy kellően irodalmias legyek hozzád, nyomta meg a szóvégi s-t, de mindegy is, a lényeg, hogy keveredsz majd, és nem fogják tudni, mi történt, ki tette ezt veled, mert én láthatatlan vagyok, hiszen ezt magad is tudod, én vagyok a láthatatlanság és a bosszú, szürke szemében nem volt hidegség, nem volt semmi, vagy inkább a semmi volt benne, hideg és mindenre elszánt és minden mindegy semmi, aki nem számol el az életekkel, mert minden törpeségével együtt halálgyárnak született, megszokta a szétfröcskölő koponyacsontok látványát a dörrenés után, azzal szinte egy időben roppanó zaját, és vagy nem tudott lőni, vagy nem akart, vagy csak a kínlódását akarta meghosszabbítani, de nem dördült el az olajos szagú fegyver, a pisztoly hideg rángásaitól őt is kirázta a hideg, nem mert megmozdulni, nehogy a törpe félreértse a mozdulatát és önvédelemből eressze bele a golyót a koponyájába, nagyon kellett hugyoznia, a félelemtől talán, vagy az iszonyattól, hogy pár pillanat múlva vége lehet mindennek, összes tizennyolc évének,  barna koporsóban fog elrohadni, amelyik egy idő után majd összeomlik a fölötte tornyosuló föld súlyától, rá a mellére, az arcára, a hasára, a tökére, a combjára, persze, mindegy is lesz már akkor, és nekilátnak a nyüvek ennek a szép istenteremtményének, aki ő, mert ebben a pillanatban, ott a rettegésben, szépnek találta magát, fiatalságában volt szép magának, mert ő soha nem volt törpe, és neki soha nem volt pisztolya, ami nyilvánvalóan értelmetlen és összefüggéstelen eszmefuttatás volt részéről, de most a gondolkodás esélyét is kizárta ez a szituáció, hova a faszomba tűntél, amikor hívattalak, szánkáztatta lejjebb a szeméhez a pisztoly csövét a törpe, és erre sem tudott mit mondani, mert a gyávaságáról nem tud beszélni az ember, különösen nem, ha a magát még csak nem is leplező erőszakkal áll szemben remegve, igen, nem akart többé a törpe színe elé kerülni, mert gyűlölte a kérdéseit, és gyűlölte a válaszait, és gyűlölte, hogy a törpe mindig olyasmiket akart megtudni, amikről ő nem akart beszélni, végül is a becsületéről volt szó, az önbecsüléséről, amelyet mindenképpen vissza akart nyerni tőle, meg akart vonni előle, bármi áron, akár az élete árán is, ha azt a(z ö)becsületet még meg lehet váltani egy élettel, és ebben sem volt biztos, csak a szégyene és megalázottsága volt a számára bizonyos, nem tudta pontosan megválasztani a menekülés útját, a menekülőt mindig pánik fogja el menekülés közben, és a legkézenfekvőbb megoldások sem jutnak az eszébe, neki csak a hallgatás, az eltűnés, a mások mögé, közé elbújás volt a kínálkozó megoldás, és ez rendben is volt egészen addig, amíg ki nem engedték onnan, és el nem vonszolta magát az első kocsmáig, ahol két pálinkát megivott, és egy üveg borral elkallódott a parkba, hogy csendben és egyedül, rejtve és biztonságban megigya és kicsit lerészegedjék, de már az első kortyoknál valami fütyülésfélét hallott, de nem látott semmit, a fütyülés egyre erősebb lett, és nem közeledett, hanem ugyanabból a távolságból fenyegetőzött, nem, ez nem részeg ember jókedve volt, valami vészjóslót érzett ki a primitív dallamból, meg kellett éreznie, hogy neki szól a szánalmas és gúnyos dallamocska, neki van szánva, és amikor kellő bátorságot szerzett az italokból, és félrehajtotta a pad mögötti sötét bokrot, egy rá meredő fegyvercsővel nézett szembe, és a dallamot már felfújt pofával fújta bele az arcába a törpe
                és neki most nagyon kell hugyoznia
                                        húzza az ajtóhoz, bedugja a zárba a kulcsot, nincs nyikorgás, mint régen, nincs a zár kiszáradt belének a felkorgása, csikordulása, beléhasít a ráismerés, hogy valami itt végleg megváltozott, és lehet, hogy visszavonhatatlanná is vált, mert eddig nem volt kulcsa a lakásához ennek az idegen asszonynak, most meg van kulcsa a lakásához ennek az idegen asszonynak, a lakásán keresztül hozzá ennek az idegen asszonynak, és jó kulcs a zárba, és csak reménykedik, hogy belé nem lesz jó kulcs ez a, nem lehet jó az asszonyé, hallatszik, hogy kattan és fordul, semmi kétség, amíg ő bent rohadt a detoxikálóban, új zárat szereltetett föl, a megkérdezése nélkül természetesen, neki, magának, legfeljebb nekik, és ettől megborzong, a nekik használatának ettől a lehetőségétől, és nem csak zárat, hanem keresztpántot is, mint a gazdagok, akiknek van féltenivalójuk az ajtó másik felén, hallja a fémes csattanást, az a bizonyos kocka nagyot tud csattanni, ha már fordult egyet a sorsával, de nem szól, talán mert nem biztos benne, hogy rendesen végig tudja gondolni ezt a kulcs-dolgot, Atma is egyfolytában ugat és az ajtó felé kapkod, éktelen csengés-bongás támad, amikor megmozdul az ajtófélfa, eltart egy ideig, míg rájön, valaki szélcsengőt erősített a szemöldökfára, akár ha ezernyi üveghang zendül meg így a belépés pillanatában, lengedezik a sok apró és csillogó rézcsengettyű, ami jó, és ami szép, és ami nagyon is egzotikus és feltétlenül romantikus, de ha belegondol, hogy ezentúl, minden egyes belépéskor, ugyanez a zenebona támad hátralévő életében, már közel sem ennyire híve a szélharang-belépőknek, a rézcsengő-riadalomnak, persze, akaratlanul hagyja, hogy az asszony betuszkolja az ajtófélfák között támasztott résbe, átjutva a szélharang-hangokon rátámaszkodik az ismeretlen derengésre, és elfogja a félelem, mert nem akarja érteni, mitől ismeretlen most ez a derengés, amikor éveken keresztül élt benne, lakta be a saját sötétjét, nem csoda, ha valami két kézzel löki vissza, vissza onnan, az ajtón innenre, innenről túlra, kapcsold már fel a villanyt, kéri a másik, hangja inkább évődő, mint parancsoló, várakozás van benne, és ez is megijeszti, meg különös az is, hogy valami melegség motoszkál a lábánál, Atmának vélné először, de ennek ellentmond az, hogy Atmának nagyon csöndes lenne a lábánál az a valami, kint meg, az ajtón kívülről, jól hallhatóan ugat egy másik, egy még másik Atma, miért kell felkapcsolnom a villanyt, húzza az időt, minek kapcsolnám, eddig is jó volt a sötét, de most már nem jó a sötét, mehr Licht, kacarászik az asszony, übergenau Licht, emeli fel diadalmasan a hangját az asszony, fényt akarok, több fényt, félretolja, szinte ellöki az ajtóból, hogy maga kapcsolhassa fel a villanyt, parancsolj, mutat körbe diadalmasan, és ő megkapaszkodik a szekrény szélében, hogy el ne vágódjék a látványtól

most 
meg ez a szoba
nem az ő szobája - volt
ezek 
a tárgyak
nem az ő tárgyai - voltak
ez 
a világ
nem az ő világa - volt
de akkor hol fogsz és hogyan fogsz itt élni – vagy meghalni legalább

                             a franciaágy rémíti meg először, amely szinte betölti az egész szobát, csak azután kezdi sejteni a patyolattisztaság és el nem hibbant porszem-rend fenyegetését, sehol egy üvegszilánk, üres üveg, eldobott szalámivég, kenyérhéj, kefires doboz, a franciaágy idegen szagával és pedánsan agresszív sárgaságával betölti az összes figyelmét, egy ilyen ágy nem kerül csak úgy az ablakon keresztül a lakásba, különösképpen nem az övébe, amelynek akkorka ablaka van, hogy azon madár is csak csukott szárnnyal tudna berepülni, madaram, madaram, hova hullsz, hova szállsz, mi ez a magasan sólymozó zokogás, ez esetben azon való baszás jelenvalóságát kívánja meg, de hogy kerül ez a jelenvalóság az életébe, egyáltalán, hogy kerül, tolakszik valaki bele az életébe, ahová legfeljebb az emlékeket engedte be jó ideje, hát hogyan is sejthetné, hogy nem is olyan sokára ez az ágy lesz második szeretkezésük színtere, ő már csontrészeg lesz, az asszony meg hirtelen adakozóvá fog válni, kínálkozóvá, előbb a vodkát kínálja fel, azután meg magát, már nem vizespohárból isznak majd, ahogy ivott eddig, hanem kis stampedlikből, a sört meg füles korsókból kortyolja hozzá, meg száraz vörösborok is vannak a szekrényben, az ám, szekrény, kikerültek onnan is a hónapos kenyérvégek, üres üvegek, szennyes ruhák, és bekerültek helyettük az emberi rend vitán felüli képviselői, a vasalt ingek, a bontatlan palackok, az elmosott poharak, az egymáshoz hajtogatott trikók, és az asszony egy idő után már kérlelés nélkül nyitja ki az üvegeket neki, nem engedi, hogy ő kínlódjék a dugóhúzóval, nem is tudott volna vele bánni, új volt és fényes szerkezet, és igazán bonyolultnak tűnt fel előtte a használata, ezt is hozta az asszony, ahogy rá kellett jönnie lassan, hogy mindent hozott, a holmik nagy része, ami a szobájában volt, az tőle származik, az életét hozta ide, a nyakára, de én még élek, sajgott fel valami benne, akkor meg minek jön ez ide, a nyakára, ez az asszony, akit gyűlölnie kellene, kedves volt most és adakozó, a vérében szétáradtak az alkohol arany sugarai, szinte nem beszéltek, csak ültek hosszan és elszántan az asztalnál, melyet egy csipkésre mintázott szélű műanyag terítő, viaszosvászon borító takart, így már az asztal sem volt többé az ő asztala, figyelte, alulról-oldalról figyelte, és ő engedte ezt a figyelést, elnézett mellette, mint aki a múltjára lát a másik füle tájékán, később képtelen volt felidézni, hogy hogyan került olyan közel hozzá az asszony citromfeje, de ennél jelentősebben a teste, fehér és szánalmasan sovány kis teste, aszott mellekkel és beesett, ráncos hassal, őszülő szőrökkel a szeméremdombján, a segge, két kicsi, egymástól külön mozgó fokhagymája a térdére, ez a test már nem tudta felidézni azt a régi lányt, kora-asszonyt, aki mindenkit megbolondított maga körül, aki veszélyes volt és olyan hatékony, mint az orosz vízforraló, akinek sötét volt a szeme és a pillantásában annyi bujaság hullámzott, és egyszerre annyi visszautasítás is, hogy nem volt férfi a közelében, aki ne álmodott volna kamaszos álmokat róla

már nem volt az
már nem az volt
már nem volt ő
már nem ő volt
roncs a ronccsal
ronccsal a roncs
pusztulás a pusztításhoz
pusztítás a pusztuláshoz
illettek így egymáshoz
egymáshoz így illettek
jól van ez így
így van ez jól

 

Folytatás: 2012. december 19-én

 

Az oldalt Kovács Péter festményeinek részleteivel illusztráltuk.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.