A világot bámulom – interjú Zalán Tiborral – A hónap költője

Mindenki halálközelinek véli a költészetemet, holott éppenhogy életközeli. A fájdalom és a veszteség a két legfontosabb emberi minőség, és ezt a két minőséget nem adhatjuk fel. Nem adjuk fel, de nem is értjük. A költészet lényege talán éppen ez, ez a nem értés.

Szolnok, 1954. augusztus 27.
Író, költő
–  színműíró, tanár
–  dramaturg, Jókai Színház, Békéscsaba
Legújabb kötetei:
A rettentő görög vitéz. Mese. Pozsonyi Pagony, 2011.
Szétgondolt jelen. Versek. AB-ART Könyvkiadó, 2011.
Fáradt Kadenciák. Versek. Kortárs Kiadó, 2012.

A VILÁGOT BÁMULOM

TÁVOLI BESZÉLGETÉS ZALÁN TIBORRAL

Végigkövetve életutadat, feltűnt nekem egy ellentmondás: miközben számtalan belső idézetet, parafrázist találhatni a költészetedben, meglehetősen kevés a megszólító vers, de még az ajánlások sem gyakoriak. Kik a legfontosabb költők, személyiségek az életedben, és a hozzájuk való viszonyod hogyan, miben befolyásolta a lírádat?

Lehetetlen kérdés, és nincs is rá érvényes válaszom. Kit szeressek, és kit sértsek meg? Ady megszólított, József Attila valahogyan  a sorsom részévé lett, Babits lenyűgözött, Arany megalázott a nyelvi tudásával, még a bolond Petőfit is megszerettem. Balassi. Pilinszky. Fodor Ákos. Keveredik bennem ész és érzelem. Adytól tanultam, József Attilának a sorsában osztozom, remélem, a sínek elkerülnek majd egyszer, Babits megérttette velem, hogy a költészet mesterség is, Petőfitől alázatot tanultam, Balassitól – ahogy Adytól is – életet, Pilinszkytől a csöndet, Fodor Ákos meg, esti telefonjainkkal, olyan, mintha még ma is a század elején élnénk. Megtanított arra, hogy lehet egymást becsülni és még szeretni is, ebben  a szar és hideg világban is. Egyébiránt, ma az egyik legnagyobb élő költő ez a Fodor Ákos, és szégyene az irodalomnak, hogy még mindig nem leemelt süveggel beszélnek róla.

A költészeted rendkívül nagy ívet ír le. A fitalkori zárt, metaforikus költeményektől a hosszúverseken át az 'új érzékenység' lírájáig és tovább szinte minden műfajt belaktál, számtalan költői magatartást megéltél és megjelenítettél. Az élethelyzeteid változásai hozták ezt magukkal, vagy tudatos hódítás, szellemi térfoglalás eredménye volt?

Soha nem foglalkoztam a divatokkal, a trendekkel és a kánonokkal. Mindig azt írtam, ami bennem volt. Kitagadtak a népiesek, kitagadtak az avantgárdok, nem fogadtak be az újholdasok – és én sem akartam soha sehova betagozódni. Most sincs ez másként. Nem vagyok semmilyen írószövetség tagja, és nem is szándékozom egyik akolban sem elröfögni a kötelező frázisokat a moslékért. Nem volt szándékom tudatos térhódítás vagy szellemi térfoglalás. Én ez vagyok, és amíg ez vagyok, addig megengedek a magam számára mindent, tekintsenek romantikusnak, patetikusnak, pornográfnak, avantgárdnak, idejétmúltnak vagy éppen modernnek. Huszadrangú számomra, hogy hova skatulyáznak. Az is, ha sehova. Én tudom, ki vagyok, és ha tudom, csak ezt az egyet kell felvállalnom. Írom, ahogy belőlem jön, és ami belőlem jön. Éppen mikor mi. Az igaz, hogy az élethelyzetem mindig rányomja a bélyegét arra, amit csinálok. De az a valami, amit csinálok, nem én vagyok. Csak – valami olyasmi. Vagy – talán még olyasmi sem.

„Amikor az Ének a napon felejtett hintalóért megjelent, csöndesen valami új kezdődött a magyar irodalomban" – írtam egykor: Ez a radikális avantgárd korszaka volt a költészetedben. Ezt, csakúgy, mint a szervesen ide tartozó képverseket, néhány rövid év múltán nem, vagy csak egy-egy gesztus erejéig folytattad. Mi az, ami máig hatóan fontos számodra ebből a versvilágból?

Semmi. Játszottam, játszottunk. Ez is egy forma volt, ami elveszítette az idejét. A Hintalovat, persze, fontosnak tartom, ahogy a három „éneket” is, és úgy gondolom, meglesz még az idejük. Emlékszem, ha nem haragszol, magánközlemény lesz, amikor erzsébeti lakásunkban hajnalig ragasztgattunk, lépkedtünk át a műveinken, ittunk és megváltottuk a világot, boldogok voltunk. Azért a világért kár volt. A ragasztgatásokból maradt valami.  Mi fontos ebből ma? Az emlék. Hogy fiatalok voltunk, és kitaláltunk valamit, amit fönnakadt az akkori hatalom torkán. Nagy és közös akarás volt bennünk. Egyébként, amikor úgy éreztem, hogy vége ennek a korszaknak, szétosztottam a képeimet a barátaim között. Ha nem dobták ki őket, akkor, remélem, még van néhány belőlük. Remélem, neked is jutott egy-kettő. Képzeld, egyet el is adtam egy Duna-körös árverésen, az bizonyára megvan valakinél. Elmondhatom, én az a költő vagyok, akinek a képét valaki, egyszer, pénzért megvette.

Akárhol ütöm fel az életművedet, mindig a személyiség létbevetettségének élményével találkozom. Ebben az érzelmi és tudatállapotban jelenik meg minden téma, minden emberi viszony, bennük első helyen a szerelem is. Honnan hozod magaddal ezt a 'kései költészetekre' (Csokonai, Arany, Ady, Babits, József Attila) jellemző ontológiai magányt?

Még – ember vagyok. Egy darabig…

Egy újabb kettősség, ellentmondás a haikuk és a Papírváros között feszül. Az első talán a tudat erős késztetése, hogy az alkotó a lényeg megragadására törekedjék, az utóbbi, meglehet, az érzelmi-érzéki én ösztönvilágának kiáradása. A valósághoz és önmagadhoz való viszonyod tisztázásában a haiku lételemzés, a próza pedig az önvizsgálat eszköze és formája?

Ha a kérdés okosabb, mint a rá adható válasz, akkor nehéz az ember helyzete. A haiku elvileg a rögzítés műfaja, a regény pedig a kimondásé, az elmondásé. Őszinte leszek, én soha nem tettem különbséget a műnemek között. Nem könnyebb haikut írni, mint regényt, bár látszólag igen. Megint az általam nagyon szeretett – és sokszor irigyelt – Fodor Ákos. Egy F. Á.-haikuban gyakran több regény foglalata van benne. Néha szégyellem magam, amikor csak úgy kicsusszan a metrón egy haiku. Többnek kellene lennie annak, mint egy kicsusszanás. A regényeimen tízéveket dolgozom… vagy nem dolgozom. Ki tudja. Rosszabb, ha élem őket… Egyikben sem vizsgálom magamat. A világot bámulom. Hol rövidebb formában, hol hosszabban. Nemrég valaki önéletrajzi regénynek titulálta a Papírvárost. Rég rossz lenne, ha így lenne. Ki a fenét érdekel az én életem, rajtam kívül? Ahogy a haiku is egyfajta világbeszéd, úgy a regény is. Ja, és mi a különbség egy ember életében a lét- vagy önvizsgálat között? Hol húzható meg az a vékony határ, amit elemezni, különbséget tenni lehetne? Sehol.

A búcsú lélekállapota mindig is áthatotta a költészeted. De az elválás olyan távozást jelenít meg, melyben az ittlét élménye – minden fájdalmával együtt – meghatározó. Mi az, ami a létezés valóságából számodra mindmáig megfejthetetlen titok maradt? Amit ha megérteni nem lehet is, megragadni, megjeleníteni szüntelen kihívás? Ami a költészetedet élteti?

Az ember a halálára születik. Amikor fölismeri ezt, akkor válik menthetetlenné az élete, vagy, legyünk patetikusak – jaj, de félnek ettől a szótól ma az emberek! – a sorsa. Én élni akarok és nem meghalni, itt élni, csak az a baj, hogy nem tudok itt élni. Itt se. Valószínűleg sehol se tudnék. Meg kell bocsátanom magamnak, annak ellenére élek, hogy nemigen látom ennek az értelmét. A makacs ragaszkodás a titok, hogy miért, ha nincs értelme, miért mégis, ha mégse. Az emberi lét értelme a boldogság. Csakhogy – az meg nincsen, valami folytán, én már csak tudom. Ezért van az, hogy mindenki halálközelinek véli a költészetemet, holott éppenhogy életközeli. A fájdalom és a veszteség a két legfontosabb emberi minőség, és ezt a két minőséget nem adhatjuk fel. Nem adjuk fel, de nem is értjük. A költészet lényege talán éppen ez, ez a nem értés, hogy nem értjük, de a szavak különös egymás mellé rakásával az értelem látszatát adjuk meg nekik.

Nemrégen az egyik folyóiratban ezt írtam rólad: „Zalán, azt hiszem, a költészet halálára készül. Baka, Sziveri még hihettek legalább a föltámadásában. Zalán már nem hisz. Nem is siratja. Csak elbúcsúzik tőle, mint vikingek a tutajra temetett halottól. És egy fényes íven lángoló nyílvesszőt küld az elúszó ravatalra." Bizonyára tévedtem. De a kérdés magától adódik: élő valóság-e még a költészet ma, itt, a magyar kultúrában?

Költészet? Mi is az? Hagyjuk! Pontosan fogalmaztál. Arra készülök. Ha még van, a halálára. Én már semmiben sem hiszek… Ezért nem is siratok. És már - nem búcsúzom a költészettől, sem. És már- senkitől sem; akkor sem, ha belepusztulok ebbe… Sirassanak mások, ha van rá okuk és még elég könnyük… Hosszan nézzék a vízen lassan elúszó viking máglyát! Remélem, az égő nyílvessződ pontosan eltalálja a halottat úsztató tutajt. Erre, azért, majd nagyon ügyelj, ha eljön az ideje...!

(Beszélgetőtárs: Mányoki Endre)

Zalán Tibor
Kívül

Egyre rosszabb volt a lelkiismeretem,

egyre nyomorultabbnak, valóságos szörnyetegnek
éreztem magam. Mert mindenki változott. És 
mindenkinek sikerült eszmét fordítania. A 
legveszettebbül csaholó kutyák álltak be 
az üldözöttek kórusába. És már ellenem
védik azokat, akikkel együtt voltam. Már 
ők vannak velük, az üldözőik. Nyájak 
verbuválódnak és falkák csatangolnak a
kifosztott tájon. Aki egyedül van, csak a
pusztulással számol. A sajátjával. De
szeretnék valakié lenni. Csak más az emlé-
kezetem. Nem tudok rugalmasan felejteni. El-
dobált címerek között botladozom. Kitüntetésektől
roskadoznak az utcai szemetesek: látom. Ha ők 
szembejönnek, átsompolygok a túloldalra. Nem
»rossz szándékkal«, nem »bűntudattal«, meg-
szégyenülve megyek. Ijesztenek az egyformára 
generálozott lelkek – azonos mezben a volt
kis-nagy-hóhér és a volt kis-nagy-áldozat. Azonos
a dübörgésük és a hangjuk és a bőrük mind 
azonosabb. Sajnos sohasem lesz belőlem orrszarvú
: már nem tudok átalakulni

(1993)
 

Az oldalt Hegedűs János Zalán-portéjának részleteivel illusztráltuk.