Irodalmi Jelen

Tisza-vidéki minikrónika

2013. január. 23. - 15:30

FŰALATT

Darabos évek során összegyűjtött helytörténeti-néprajzi anyagait „Ide születtünk” című, 82 oldalas, kiadatlan munkájában foglalta össze. Az itt közölt történetek is abból valók. Mint látjuk, már ebben a három történetben sem szorítkozik szülőfalujára, hanem annak egész környékén rajta tartja szemét.

Tisza-vidéki minikrónika

Az alábbi írások szerzőjét aligha mutathatnám be érzékletesebben, mint ahogyan ő ír magáról:

„Darabos László a nevem, 1959.július 30-án születtem Debrecenben. Gyermekkoromat Tiszaörvényen, szeretett kis falumban töltöttem. Egy ámbitusos parasztházban éltünk eleinte, állatokat is neveltünk. A falunak egyetlen keskeny köves útja volt, amely Tiszafüredre vezetett. Itthon jártam óvodába, általános iskoláimat is itt kezdtem. Falum legfőbbképpen azzal múlta felül a többit, hogy minden keresztutcája a vízhez vezetett. A kapun kilépve már látszott a Tisza galériaerdeje. Szerettem az iskolámat, tanítóimat, nagyon rosszul esett, mikor elvitték iskolánk felső tagozatait Füredre. Itt a Zrínyi Ilona Általános Iskolába kellett járni, majd egy felmérés után átvittek matematika tagozatra a Kossuth téri Általános Iskolába.
Elég jól tanultam, amikor befejeztem, szüleim beírattak Karcagra a Mezőgazdasági Szakközépiskolába. Itt gépészetet tanultam négy évig, közben mindenfélét sportoltam, kosaraztam, birkóztam, futottam és rajzolgattam, iskolarádióztam.
Érettségi után azonnal munkába álltam a Hámán Kató Tsz-ben, mert szükség volt már a keresetemre. Szereltem a műhelyben, elvégeztem a technikusit, majd kineveztek üzemeltetőnek az akkor már szép nagy gépparkhoz. Aztán 1981-ben szólított a haza. Baján szolgáltam a Vaskútiban, majd átkerültem Kalocsára a légvédelmi tüzérséghez, őrmesterként szereltem le.
Leszerelés után, 1983-ban ismét szereltem, majd gépraktáros lettem. Még ebben az évben megnősültem, felépítkeztem. 1985-ben megszületett a lányom. Aztán jöttek a nehéz évek. A kölcsönök részletei az egekig emelkedtek, a család pedig a mélybe süllyedt anyagilag. A Hajógyárba mentem dolgozni, de néhány éven belül az is tönkrement. Innen egy holland cég következett (Metalfabrik). Öt év után ezek is elszöktek az országból, itt hagyták fél év munkabér-tartozásukkal a dolgozókat. Közben délután, este, kőművesekkel jártam betonozni. Aztán egy Kft. következett. Itt buszokat javítottunk. Két év után már ez sem fizetett. Erős vegyszerekkel marattuk a rozsdát a járművekről, belélegeztem, kórházba kerültem. Hazaérve már az üres lakás várt. Aztán a perek. Vesztettem. Új kapcsolatba kezdtem, de ez is csak a maradék pénzről szólt. Ami maradt, abból vettem egy kis panellakást. Aztán 1998-ban létrejött mindmáig tartó kapcsolatom. Elvégeztem a kereskedelmit, kereskedő lettem. Piacokra jártunk, ruhaneműt árultunk.
2004-ben, egy örvényi ünnepségen rádöbbentem, mennyire hiányosak az ismereteink a település történelméről, és nem tudtam tovább nyugodni...”

Kilenc éve kezdődött tehát az a tevékenység, amely azóta Darabos László egész életét kitölti. Figyeljük meg, hogyan készült fel rá lélekben:

„Asztalom fölé Ipolyi Arnold figyelmeztetését tűztem iránymutatónak:
»ŐRIZZÜK EMLÉKEINKET, GYŰJTSÜK ÖSSZE TÖREDÉKEINKET, NEHOGY VÉGLEG ELVESSZENEK, S EZÁLTAL ÜRESEBB LEGYEN A MÚLT, SZEGÉNYESEBB A JELEN S KÉTESEBB A JÖVŐ!«
Világom, amelyben felnőttem, és azok a történetek, amelyeket az emlékezet megőrzött, úgy érzem, nem érdemlik meg, hogy nyom nélkül eltűnjenek, ne tudhassák meg az utánunk jövők, milyen lehetett a falusi élet, hogyan nevezték egykor az utcákat, mi volt a neve azoknak a földdaraboknak, amelyek mára beépültek, merre járt a Tisza áradások idején, milyen történetek fűződnek a környék laposaihoz, magaslataihoz. – Ezekből gyűjtöttem össze egy csokorra valót. Van benne egy kevés helytörténet, egy kis néprajz, és a vidékünkön élő emberek életének egy-egy darabkája.(…)

Amikor 2005 áprilisában hozzáláttam az anyaggyűjtéshez, napokon belül rá kellett jönnöm, hogy elég kevés az információ Örvényről és környékéről, a források nehezen hozzáférhetőek.
Gondoltam, a Múzeum az a hely, ahol a legtöbbet megtudhatok, de tévedtem. A Holt-Tisza-parton és a Morotva partján végzett ásatások dokumentumaira, leleteire nem találtam rá, csupán a ,,Múzeumi Levelek” néhány példányára, amelyekben egy- egy részlet anyaga volt feldolgozva.
A könyvtár következett. Az ott dolgozók készséges útmutatásával végre el tudtam indulni. Ezúton is szeretném megköszönni türelmüket.
Segítségükkel találkoztam a nagyszerű ember, Tariczky Endre sokrétű munkásságával. Soha nem fogom megérteni, hogy azt a Múzeumot és Könyvtárat, amelyet Ő hozott létre, nem róla nevezték el, és azt sem, hogy Fürednek még mindig nem jelent annyit, hogy ezt utólag megtegye. Tariczky Endre írta le először részletesen, mit rejt a föld az örvényi Holt-Tisza-parton. Kiásta a hajdan volt templomot és a falu egy részét, tudós emberhez méltóan leírta az itt talált régiségeket, érméket, eszközmaradványokat, legjobb tudása szerint meghatározva azok korát. Nagy öröm volt számomra olvasni mondatait. Szeretem a szavai közzé rejtett lelkesedést, amelyet a régi idők dolgai iránt érez. Írásai erőt adtak, hogy keressem a múltat, mindent, ami munkásságát követően környékünkön történt.”

Darabos évek során összegyűjtött helytörténeti-néprajzi anyagait „Ide születtünk” című, 82 oldalas, kiadatlan munkájában foglalta össze. Az itt közölt történetek is abból valók. Mint látjuk, már ebben a három történetben sem szorítkozik szülőfalujára, hanem annak egész környékén rajta tartja szemét. A többi 6-8 történet némelyikében még távolabbra elkalandozik.
Nem véletlen, hogy itt közölt történetei végéhez fotókat illesztettünk. Darabos kisgyerek kora óta szenvedélyesen fotózik, és nagyon is tudatosan használja föl ezt az eszközt leírásainak, történeteinek érzékletesebbé tételéhez. Fent említett munkájában is minduntalan felbukkan az oda szánt fotó helye, mi által az eredetileg 82 oldalt kitevő terjedelem jóval 100 fölé fog emelkedni.
Hasonló ügyességgel kezeli a kamerát. Videóra vett interjúit, riportjait többnyire a füredi TV közvetíti. (Ingyen.) Ezek külön műfajt képeznek nála, és már szép számmal összegyűltek. Néhányuk az interneten is megtalálható.
Végezetül hadd mondjuk el, hogy Darabosnak nem csak ezek a kerekre formált meséi izgalmasak, hanem szülőfalujának egyes részleteit leíró szövegei is. Azok is hasonlóan érzékletesek, líraiak. Ahogy maga fogalmazta: életrajza mindennél tömörebben mutatja be saját sorsán keresztül az egykor irigyelt, virágzó kisváros, Tiszafüred leépülését, és azt a sikertelen küzdelmet is, amelyet Tiszaörvény folytat a környezetszennyezés ellen.
Az olvasókat talán meglepi majd az a naiv hozzáállás, amellyel történeteit tálalja, gondosan beszámolva azok származásának részleteiről, a szereplők valóságos személyéről. Úgy mondanánk, földlabdával együtt kínálja virágait. Ez, bizony, szokatlan a mai gyakorlatban, amely sajnálja az időt a művektől, igyekszik eltávolítani őket a hétköznapi valóságtól, elvágni gyökereiket. Aki azonban egyszer ráérez ezeknek az írásoknak egyediségére, s elmélyed abban a gazdag ismeretanyagban, amelyet nyújtanak, vágyat érez arra, hogy többet is megismerjen belőlük.
Abban a reményben adjuk közre ezt a három írást, hogy az olvasók is ezt fogják érezni, mert tucatnyi olyan története, leírása van még, amelyekkel érdemes megismerkedni.

Mann Lajos

DARABOS LÁSZLÓ

Néztem a vizet...

Ma vízre tettük a csónakot, ez a tavasz legfontosabb mozzanata minden valamirevaló pecásnak, vizet szeretőnek. A ladik a vízre, majd a kijelölt helyére került, a sűrű köszönések után elfogytak a segítőim, beültem a belső végébe, ahogy mindig. Csak nézni a vizet, érezni, amit sehol nem lehet, csak itt: a hosszú tél után a szabadságot, elszakadást a föld ragaszkodásától, egy másfajta mozgás érzetét, a lebegést, a lágy ringatózást. Amerre hajolsz, veled hajlik a világod, de közben mégsem te diktálod a ritmust, az csak úgy van, sosem tudod, mi következik. Néhány perc behunyt szemmel, újabb dimenziót vetít eléd. A Lapos közepén, a csatornában elhaladó motoros csónak keményebb, kopogós hulláma véget vet a csodának, innentől kezdve a túlpartot kémlelem. A nap szépen süt, van már egy kis ereje, a füzek is egyre szebbek barkáikkal, zsenge új színeikkel, csak a víz nem az igazi… Nem látok sehol egyetlen vidám csobbanást: minden évben egyre kevesebb a halunk. Aztán előjönnek a régi szép halak képei, amelyek már csak emlékként léteznek, tettünk róla… Előjönnek a szomorúak, a soha vissza nem térők, és előjönnek a horgászcimborák emlékei, akikkel valaha együtt áztattunk…
A kissé zavaros vizet nézve eszembe jut „Öcsi bácsi”, a szomszédom, vagyis a volt szomszédom, abból az időből, amikor még volt házam, és azt hittem balgán, jövőm is. A meglepő nevet kislányomtól kapta, mindenki Öcsinek szólította, talán alacsony termete okán, ő pedig megtoldotta a bácsival, valószínűleg harcsát utánzó komoly bajusza miatt.
Korán magához szólította a Mindenható, sokat betegeskedett már ez idő tájt, nagyon gyenge volt, alig beszélt. Az egyik napon üzent, már nem emlékszem kivel, vigyem le horgászni, még egyszer...
Kerti traktorom kocsijára felszereltem egy öreg fotelt, Öcsi bácsit beleszíjaztam, úgy pöfögtünk le a partra, mert akkor még az is volt. Hamar kiderült, nem bírja a botot sem, a „pipát” pedig hárompercenként nyomni kellett, már alig kapott levegőt, de a szíve, lelke még horgászni akart. Arcából már csak az orra és furára nyeszetelt bajusza látszott ki a kapucni alól. Fázott harminc fokban is, a szemei mélyen ültek. Már nem is tudom, milyen volt színük. Mondtam neki, majd én tartom a botot, intsen, ha úgy gondolja, vágjak be a halnak. Három kisebb törpeharcsát fogtunk így, bólintással, hunyorítással, közösen. Soha nem felejtem el örömkönnyeit élettelenné váló, fakó arcán, ami egyben a búcsú is volt a halfogás ősi ösztönétől.
Három nap múlva a felesége ismerősen tákolt, öreg botokkal a kezében topogott a kapunkban. – Tudtam, vége, Öcsi bácsi elment… Erzsike sírva mondta el utolsó szavait: „Reggel majd add oda a botjaimat Darabnak!” Mert így hívott, így kiabált be, vasárnap hajnalonta, ha látta, még nem indultam el az élet vizéhez...

darabos. 2010.

Laci bácsi és Shakespeare

A nagyiváni piacon, a Szent József-szobor mellett, a nagy fa alatti második vasasztalra pakolja ki portékáit lassan tíz éve, csütörtökönként Laci bácsi. Kerékpárja csomagtartóján, kormányán hozza kevéske holmiját: néhány csomó retket, zöldhagymát, paprikát, répát, zöldséget, virágokat vederben, mikor minek van itt az ideje, mi kerül ki a fólia alól, vagy a kertből. A megerőltetéstől bütykös, „műerezett” kezeivel rendezgeti, közben kínálgatja a szalonnához illő erős paprikát, lila hagymát a férfiaknak, a temetőbe való virágokat meg az asszonynépnek. Az ismerősök mindig megnézik, mije van, veszegetnek, még akkor is, ha szemben a „nagyautós” kunhegyesi zöldségesnek szebb az áruja, tán még olcsóbban is adja néha, mert itt jó tanács is jár a vásárláshoz, és az elmaradhatatlan „Hogy vagyunk, mi újság?”, ami talán többet ér a mában a legszebb gyümölcsnél is.
Fél kilenc tájékán elfogynak a sietős biciklijű asszonyok, a férfiak is alig látszanak az utcán, lehet beszélgetni, időjárásról, nagy telekről, szép járású menyecskékről, mindenről. Így tudtam meg, hogy régen saját halastava volt széles akácerdőkkel, és szép kertészete valahol Gyula környékén, ahonnan idekerült, sok évvel ezelőtt. Az is kiderült, eredeti szakmája villanyszerelő, a földet körülérné az a csatorna, amelyet a bergmanncsöveknek Gyulán és a környéken kivésett vályogba, téglába. Aztán – mint mindig, ha férfiak beszélnek – a „Te hol szolgáltál?” következik. Máris van közös pont: a Baja Vaskúti laktanya. Mindketten időztünk ott, nem is teljesen önszántunkból, csak időben van eltérés, 50 év. A híradósoknál volt kiképzésen, még a régi huszárlaktanya épülete is állt azokban az években. Aztán a közel azonos katonaemlékek után váratlanul előkerül egy régi történet, amely minden eddiginél érdekesebb. – „Már nem tudom, melyik évben, de itt katonáskodott néhány hónapot Kállai Ferenc, a színész, aki nemrég halt meg. Nem fogja elhinni, én még játszottam is vele.” – „Mit, Laci bácsi, ultit?” – „Nem, Shakespeare-t!” – „Miiit?” – „Ahogy mondom, Shakespeare-t! Rómeó és Júliát!” Hitetlenkedem… „Igazán most fog csodálkozni, én voltam Júlia!... Amikor az étkezde színpadára a félhomályban fátylasan oldalazva beléptem, engem is tapssal fogadtak több százan! Aztán a fényben, mikor már látszott az arcom, ez átment hatalmas nevetésbe… Végigjátszottuk, kirúzsozva, elöl, ahol kellett, kitömve, kappanhangon, de lelkesen. Egyedül Feri volt igazi.”
„Aztán, sok év múlva, találkoztunk ismét, Gyulán, a fürdőben, a meleg vizes medencében. Megismert rögtön. Nagyokat nevettünk emlékezetes női szerepemen... Nekem elég volt ennyi a színészmesterségből!”
És a dolgok bizonyítására előkerül a többszörösen becsomagolt, még mindig teljesen ép katonakönyv.

Ilyen arca volt Júliának 53-ban Baján!

Laci bácsi most…

Megyesi László történetét közreadta:

darabos. 2010.09.16.

PUSZTAI TÖRTÉNETEK 1.

(Tiszaigarról)

Aki nem dolgozik, ne is egyék!

A nyár 1962-ben is meleg volt, főleg a második fele. Igar határában a vége felé járt az aratás, déltájban már csak a fák árnyékában lehetett kibírni a rekkenő hőséget, pláne azoknak, akik a nyár legnehezebb dolgát végezték. Majd ötven izzadt ember kereste a menedéket, árnyékot az égető sugarak elől. Egy aratóbrigád egy kis mosakodás után ebédhez készült, az öreg akácfák hűsében. A tizenhat kasza a gallyak közé dugva pihent odafönt. Fényes mind, néhány talán túlzottan is az: közepén ujjnyira kopott a penge, sok év alatt sok ezret csaptak már vele. Ugyanennyi markos és kötő próbált alkalmas helyet keresni az étkezéshez. A kannafedőből spórolósan folyik a víz a kérges tenyerekbe, a családtagok egymásnak öntik. Magyar ember nem pocsékol, a kevés vizet erős törléssel pótolja. A surckötő alig lett nedves. Előkerülnek a fehér kendők, baráti viccelődés közben folyik az evés.
A csapattól nem is túl messze, öt-hat fával arrább, merőben másfajta ebéd készül. Egy bajuszos ember, a hőségben is a darutollas kalappal a fején, ágason csüngő bogrács fölé hajol, kóstolja hús nélküli ebédjét, a slambucot. Kis tűzön főzte, régóta főz már fa alatt aszályos nyarakon, mindent tud környezetéről, tiszteli a tüzet. A háta mögött néhány méterrel két fekete szőrcsomó liheg. Nyelvüket kidugva lesik gazdájuk minden mozdulatát, bizakodva, hátha jut nekik is a csiklandós illatú finomságból.
Az egyik kaszás feláll, a fára akasztott tarisznyájában cigaretta után matat. Szétnézés után átkiált a szomszédnak: Bátyám! Hallja? Már a szarvuk is alig látszik!
A szomszédban, az út túlsó oldalán lévő gyepen legelő gulya már őszes hajú őrzője nyugodtan fogja tovább a bogrács fülét, és komótosan rázza oldalirányba az étket. A slambucot ugyanis, mint ismeretes, nem szabad kavarni! Aztán, kalapján kicsit igazítva, a hang, majd a csorda irányába fordult az öreg. „Köszönöm, öcsém! No, majd mingyán!” Azzal kutyák felé int két rövid fütty kíséretében. „Bojtárok, hajti, hajti!” Botját felemelve mutatja az ebeknek a helyes irányt. Fel is ugornak hűségesen, és indulnak is, de az egyik, ahogy kiért az árnyékból, szűkölve, és nyelvét még jobban kinyújtva, rimánkodó szemekkel néz gazdájára, majd visszakúszik hűvös helyére. A gulyás mérgesen mered a dudvában lekushadt, hűtlen ebére, és ujjával megfenyegeti: „Hát, ha nem hajtol, majd gyössz vizet húzni!”
Jó félóra is eltelt, mire a kis fekete kutyus visszahozta az ellegelő gulyát. A gazda közben becsülettel betermelte a bográcsban főtt étel nagyobb részét. Ekkor már többen is körülötte álltak a brigádból, hitetlenkedve várták, mi fog történni. Újabb utasításra a kutya a körülbelül százötven méterre lévő gémeskút felé irányította a kolompoló, közel háromszáz állatot.
Az öreg széttaposta az ellocsolt hamut, a maradékot a bográcsból már visszatért bojtárja elé kaparta. A másikat magához hívta, nagyot húzott a befonott üvegből, előkotorta a csibukot. Rágyújtott, indultak a kúthoz. A dologtalan, sűrű felnézésekkel, ellenkezés nélkül követte. Lassan a kúthoz értek, a gazda a pipát a biztonságos bal sarokba tolta, rövidet füttyentett, s kétszer a jobb csizmaszárra csapott ujjai hegyével. Akinek szólt ez a jelzés – de ebben az esetben inkább utasítás –, értette, és szorosan gazdája csizmája mellé bújt.
Ekkor napszítta, barna acélmarok kapta el a két szélén fölhajlott, rökönyödött bőrszíjat a nyakán, még a rajta lévő pergők is csak remegni mertek. A kutya érezte, nincs helye az ellenkezésnek, meg sem próbált védekezni. Repülése néhány méteres volt csak, de ezután sem ért véget a megpróbáltatás. A kéz ugyanis a kútgém hátulján lévő, koloncokat összefogó, rozsdás, ujjnyi vastag vasdrótig vitte, s arra rá is akasztotta. – Innen nem volt menekvés. A jókora vödör elindult a mélybe, hányatott sorsú kutyánk pedig a magasba. Más helyzetben biztosan örült volna a remek kilátásnak, hisz eddig a tehén farka is magasnak tűnt, na de így? Még párszor megpróbált szabadulni, de feladta, csak lógott mozdulatlanul. Négy-öt vödör felhúzása után értették meg a fasorban állók, hogyan gondolta az öreg a segítséget a vízhúzásnál: a hajtani lusta kutya, mint kútkolonc, most a súlyával dolgozott. Lassan telt a hosszú vályú.
A másik kutya ebédje végeztével már a vizet issza a csurgásnál, a lusta meg csak fel-le. A sokak számára emlékezetes itatás a fatákolmány megtelése után maradt csak abba. Aki arra gondol, hogy a kutya elpusztult, téved. A földet érésig mozdulatlan állat leemelése után imbolyogva felállt, morogva körülnézett, megrázta néhány helyen már koloncos bundáját, és társa mellé futott, hogy legalább igyon. A puszta szigorú törvényei így érvényesültek 62-ben az igari határban.