Ernest Hemingway: Később Párizsban

Én is ezt mondtam Scott Fitzgeraldnak, amikor kétségbeesetten beszámolt arról, hogy Zelda szerint ő egy nőt se tudna boldoggá tenni. Tényleg nem a méret számít.

Ez később történt, mert korábban a Negre de Toulouse-ban töltöttük a délelőttöket egy pár linkóci, meg két züllött lány társaságában. Akkoriban inkább a boulevard St. Michelen, a Cafe du Dome-ban időztem. Volt ott egy pár ír, akik írtak, egy pár angol, akik hangoltak, meg egy pár néma német pár, szóval elég vegyes társaság jött össze.

Egy napon, úgy éjjel negyed három és másnap dél között lehetett, erre egészen pontosan emlékszem, mert előző este Gertrud Steinnél voltunk teára, és ő hívta fel a figyelmemet arra az érdekes párizsi szokásra, hogy éjfélkor mindig új napot kezdenek. Ez akkor még nem volt köztudomású, de ő már észrevette. Rengeteget tanultam tőle, fantasztikus volt, ahogyan így előre megérezte a dolgokat. Szerettem feljárni hozzá, nála az ember mindenféle alakokkal összefutott. Összefutott még a tej is, mert Alice mindig megfeledkezett róla.

Ott ültem abban a kis bisztróban, szemben a Montparnasse-ra néző pékműhellyel, ahol laktam. Tulajdonképpen izgatott a pék mestersége. Gondoltam, elleshetek ezt-azt tőle. Nem akármi, ha az embernek mindig van sütnivalója. Aznap egészen egyszerű, vitorlavászonból szőtt kihajtós nyakú fehér ing volt rajtam, aminek begyűrtem a gallérját, hogy keményebb legyen, kék cipő, meg egy rózsaszín rövidnadrág kettős pelenkabetéttel, tekintettel az előre nem látható bonyodalmakra. A művészfélék mind ilyen keresetlen egyszerűséggel öltözködtek akkoriban Párizsban. El akartunk vegyülni az egyszerű nép körében. Én is épp el voltam vegyülve, sört ittam, meg fagylaltot, ha jól emlékszem, puncsot és fokhagymát, ez volt Scott Fitzgerald kedvence is, igaz, ő mindig hosszában aprítva kérte. Voltak ilyen izgalmas szokásai. Mondtam is Dos Passosnak, amikor egyszer összefutottunk Manhattanben, ez vagy húsz évvel később történt, hogy Scottot olvasni kell, nem vele vacsorázni.

Talán a harmadik sörömnél tartottam, és épp azt mérlegeltem, ne térjek-e át egy nagy pohár Whiskyre, hazai mosószódával, mikor egy fura alak ült le az asztalomhoz. Úgy egy hatvan magas lehetett, haja rövidre nyírva, maga tetőtől talpig trikolórba öltözve, és, amennyire meg tudtam ítélni, alatta nem viselt semmit.

– Nem fogod kitalálni, ki vagyok – mondta bemutatkozás helyett, és beleivott a sörömbe.

– Igazad van. De azt látom, hogy a másik oldalt képviseled – adtam vissza a tegezését, és a lényeget illetően nemigen hibázhattam, hiszen tényleg a másik oldalán ült az asztalomnak.

– A nemzeti oldalt – mondta büszkén. – Nektek, kozmopolitáknak végetek van. Ti egy elveszett nemzedék vagytok.

Néztem, kiről beszél, de csak ketten voltunk a teremben.

– De te megtaláltál minket – mondtam, megtartva a királyi többest. – Ami nem volt nagyon nehéz. Épp ahhoz vagyunk öltözve – mutattam a kék cipőmre – Ezt kifejezetten a becsületes megtalálók kedvéért viseljük. Ha akarod, neked adjuk.

– Én nem tréfálok – mondta, és újabb kortyot ivott meg a sörömből. – A Nyugatnak vége. Amerikának bealkonyult. Ahogy egy dakota közmondás tartja, a lónak elöl van a feje.

Meg kell mondanom, különösen ez a közmondás ütött szíven. Ekkora marhaságot rég nem hallottam. De hát nem csoda: nyilván dakotáéknál is alkonyul.

– Mért nem rendelsz magadnak egyet? – kérdeztem, mert már megint a poharam felé nyúlt. – Itt sokkal olcsóbb, mint a Pigallon. Bár van ott egy kis cabaret, ahol drága a pia, de nagyon csinosak a lányok. Úgyhogy megéri – tettem hozzá.

A múltkor együtt voltunk ott Scottékkal. Piszok jó este lett volna, de Zelda elkezdett erősködni, hogy ő is vetkőzni akar. A végén muszáj volt hazacipelnünk. De a lányok tényleg jók voltak.

– Jön a keleti szél – mondta mélyértelműen ismeretlen asztaltársam, és még jobban beburkolózott a trikolórba.

– Lehet –mondtam. – Idefelé jövet mintha éreztem volna a csontjaimban. Azt hittem, csak egy kis megfázás. Gatya van rajtad? – kérdeztem aztán, mert érdekelt ez az új divat.

– Mi nem gatyázunk – mondta. – Most éppen az akadémiát szervezzük. Lépj be. Mivel is foglalkozol?

– Író vagyok – mondtam némileg túlozva, mert még alig jelent meg egy-két novellám.

– Az jó – mondta. – Írók kellenek. Megírhatnád az elrugaszkodásunk történetét.

– Kik vannak abban az akadémiában? – kérdeztem.

– Te vagy az első.

– Én most Spanyolországba készülök.

– Az nagyon Franco lesz – mondta. – Különben meg hagyj fel az írással. Úgyse lesz, aki olvasson.

– Pesszimista vagy.

– Csak realista. Kritikai – tette hozzá. – Nekünk munkás kezekre van szükségünk az új Európában. Úgyhogy beszüntetjük a fölös iskoláztatást.

– Muszáj dolgoznom – mondtam. – Még negyven év, és megkapom a Nobel-díjat.

– Nobel-díj? Az a nemzetközi banktőke valami újabb gyáva trükkje?

– Nem akarsz egy-két menetet ellenem? – kérdeztem, mert már bosszantott a kis mitugrász. – Ott megmutathatod a bátorságodat. Adok bokszkesztyűt.

– Inkább a sörödet – mondta, és tényleg kiitta az egészet. – Esetleg rendelhetnél még egyet.

– Miért én fizessek?

– Mert neked van pénzed – mondta a trikolóros. – Tehát csak a te kontódra ihatok. A pénzt onnan kell elvenni, ahol van. Ez is egy dakota mondás.

Kezdett elegem lenni a dakotákból. Cooper csak irokézekről meg mohikánokról írt.

– Tűnj az asztalomtól – mondtam neki. – És ne kezdj ki Amerikával. Mert vissza találunk fújni abba a keleti szeledbe.

Bosszúsan fölállt, de így se látszott magasabbnak. Elindult a kijárat felé.

– Lehet, hogy hozzátok képest kis ország vagyunk. De mi leszünk az új világ motorja! A hatalom belső vára! – kiáltotta vissza az ajtóból. – Vedd tudomásul, hogy nem a méret számít!

Ebben igaza volt. Én is ezt mondtam Scott Fitzgeraldnak, amikor kétségbeesetten beszámolt arról, hogy Zelda szerint ő egy nőt se tudna boldoggá tenni. Tényleg nem a méret számít.

Bárdos József