elfelejtem bulvárjaid,
az arrogáns uracsokat,
s a franciául selypegő
dámákat, hideg csajokat –

Bevezető egy szerepvershez

Mikhail Jurjevics Lermontov orosz költő (1814–1841) mindössze 27 évet élt, s így kicsit hasonlít a huszonhat évesen Segesvárnál elesett Petőfi Sándorhoz. Romantikus költő volt és orosz hazafi, de ugyanakkor (huszárhadnagy létére) kihívó módon a törvényes rend és a tekintélyuralom ellen lázadó ember. Amikor 1837-ben Puskin halálára írt versében az orosz társadalmat, sőt közvetve a cári udvart tette felelőssé nagy költőtársa tragikus haláláért, száműzték a Kaukázusba. Innen később visszatért, de egy párbaj miatt újra el kellett hagynia Szentpétervárt, majd végül egy vidéki garnizonban vívott párbaj okozta halálát. Leghíresebb prózai műve az 1839-es Korunk hőse.
Orosz szerepverset többen írtak már magyarul, köztük Baka István, aki csinált magának egy „Sztyepán Pehotnyij” nevű alakot, s annak nevében írt emlékezetes verseket. Ami engem illet, számos szerepverset írtam, de főleg magyar és lengyel alakokról – nem tudom, honnan jött most ez a gúnyos, lázadó orosz szerepvers, amely szóhasználatában egy-két nyilvánvaló anakronizmus is előfordul, amiért előre kérem az olvasók elnézését.

Gömöri György

Lermontov búcsúja Pétervártól

               „Ég veled mosdatlan Oroszország…”

Mielőtt búcsút mondanék
mosdatlan Oroszország, neked,
hadd zengjek előbb búcsúszót
– mielőtt torkom bereked –

Szentpétervárnak! Városom,
érdemeid bár számosak,
nem fogsz hiányozni, ahol
a táj már kaukázusibb –

elfelejtem bulvárjaid,
az arrogáns uracsokat,
s a franciául selypegő
dámákat, hideg csajokat –

nem érdekel a sok szalon,
hol pletyka dúl és intrika
– Puskin ezek miatt halott! –
bár lágyan szól a muzsika.

Feledhető a hivatal,
hol csinovnyikok serege
poros aktákat tologat
– munkára nincsen ideje –

S ti délceg kék dolmányosok,
tőletek is búcsút veszek,
védjétek csak az államot,
amíg csak bele nem gebed –

Most messze délre visz utam,
Jó Pétervár, isten veled.
Visszajövök még? nem tudom.
Hát nem nagyon szerettelek.